|
| Grönland északnyugati partja. Forrás: Wikimedia Commons |
Az amerikaiak megvették Alaszkát, később a dánok Virgin-szigeteit. Csak Grönland nem sikerült – de építettek ott máig radioaktívan szennyező támaszpontokat a jég alá.
Hétmillió dollár 1.700.000 négyzetkilométerért
152 éve, hogy az amerikaiak jó hétmillió dollárt fizettek az orosz cárnak Alaszkáért. A vásárlással húsz százalékkal nőtt az Államok területe és a halban-vadban, szőrmés állatban páratlanul gazdag óriási területen találtak aztán aranyat is – később pedig olajat, rengeteget. A cár szolgálatában álló dán kapitány, Vitus Bering az első európaiként jutott el a félszigetre. Moszkva 1784 után kialakult egyetlen gyarmata először jó boltnak bizonyult, a San Franciscótól északra fekvő Fort Ross neve máig őrzi az orosz szőrmekereskedők emlékét.
„Orosz-Amerika” azonban túl távolinak, költségesnek, ráadásul veszélyesnek is bizonyult. Fél évig tartott, amíg a hajó Pétervárról odaért, az őslakosokat pedig, akik harcoltak a jövevények ellen, csak sortüzekkel lehetett féken tartani. II. Sándor cárnak az elvesztett krími háború után kellett a pénz, s amúgy attól tartott, hogy a Kanadában állomásozó brit csapatok könnyen kiszoríthatják – így célszerűnek látszott megalkudni a britek ellenfeleivel, az amerikaiakkal. Mai értékre átszámítva is csak 125 millió dollárba került Alaszka, az ügylet korabeli bírálói mégis „Seward külügyminiszter bolondságának” minősítették, hogy „megvett egy ekkora jégvermet, ráadásul tele jegesmedvével...”
Jó évtizeddel azután, hogy felvonták az amerikai zászlót Sitka (Novo Arhangelszk), az első főváros kikötőjében, így írt a New York Times: „A bennszülöttek zabolátlan hordái ezen a távoli területen kiirtással fenyegetik a kevés fehért, azok pedig támogatás híján a brit flottától kérnek segítséget. Kormányunk beszedi ugyan az adókat, de elvitte onnan a katonákat. Minek nekünk ez a föld, amely nem is határos országunkkal, ahol vagy a hó, vagy az eső esik, de a szél mindig fúj, és ahol változatlanul a szőrmekereskedők az urak, mint az oroszok alatt?...”
Az oroszok valóban kemény kézzel hajtották halászatra-vadászatra a gyér lakosságot, de megelégedtek a gazdasági haszonnal és azzal, hogy hittérítőik felépíthették pravoszláv templomaikat, amelyekből nem egy máig áll és fogadja a híveket. Találtak aztán szenet, nyitottak bányákat, épültek üzemek, miután azonban a rablógazdálkodással minimálisra csökkent a korábbi, az oroszok által még élvezett haszon, a kutyát sem érdekelte Amerikában az isten háta mögötti, rideg-hideg vidék. Egészen 1896-ig, amikor is kitört az aranyláz és a kincskeresők tízezrei rajzottak Alaszkába. A terület 1946-ban kérte felvételét az Egyesült Államokba, de csak 1959-ben került be a 49. csillag az amerikai lobogóba.
Figyeltek a medvékre, lazacokra
Egy évtizeddel később messze fenn Északon, a Jeges-tenger partján, a Prudhoe-öbölben, megkezdték az olaj kiaknázását – éppen a világgazdaságot megbénító olajválság idején. A készletet akkor 26 milliárd hordóra becsülték. Az olajmező a világ legnagyobbjai közé tartozik – kitermelése viszont különösen költségesnek bizonyult. 1300 km-es vezetéket kellett építeni a lakatlan tájakon, gyakran 40 fokos fagyban. A költségeket 900 millió dollárra irányozták elő – végül 8 milliárdot tettek ki… Azért is, mert akkor még meghallgatták a környezetvédőket. A távvezeték felmérési munkálatait hetekre felfüggesztették, hogy ne zavarják meg a medvék téli álmát, a Yukon egy hídján addig nem vezették át a vezetéket, amíg tartott a lazacok ívása, a rénszarvasok vonulási területén pedig a föld alá kellett rejteni a csöveket.
Azután 1989-ben zátonyra futott egy tankhajó, 37 000 tonna olaj került a tengerbe, állatok százezreit elpusztítva, kétezer kilométeres partsávot szennyezve, máig. 2006-ban kilyukadt a vezeték és ezer köbméternél több olaj ömlött a tengerbe, a kiaknázást egy időre le kellett állítani. Nagyobb óvatosságra, a környezet fokozott védelmére azonban a közelebbi jövőben aligha lehet számítani. Amikor egy spanyol cég újabb, óriási olajkincsre bukkant, Obama elnök megtiltotta távvezeték építését, ám Trump Alaszkában is szakított a természetvédelemmel és szabad utat engedett a gazdaság érdekeinek.
25 millió dollár néhány kis szigetért – százmilliót adtak volna Grönlandért
A dánok kötöttek már üzletet Amerikával területük eladásáról. 1917-ben született a megállapodás, hogy a 18. században a dán uralom alá került Virgin-szigeteket 25 millió dollárért átengedik az Egyesült Államoknak. A dánok nem győzték pénzzel gyarmatukat, ahol egykor rabszolgákat dolgoztattak a cukornád-ültetvényeken, az amerikaiak pedig – a tengeralattjáró-háború közepette – féltek, hogy a németek elfoglalják a Karib-tengeri szigeteket.
Csak 1977-ben ásta ki történész a levéltári aktákból, hogy James Byrnes amerikai külügyminiszter 1946-ban több mint 100 millió dollárt ígért Dániának Grönland átengedéséért. Azzal érvelt, hogy a jeges terület mitsem ér a dánoknak, Amerika számára pedig stratégiai jelentőségű.
Már a második világháborúban épültek ott amerikai repülőterek, támaszpontok, a thulei nagy bombázó-, majd rakéta-elhárító bázis máig működik. Ráadásul, amint most a Der Spiegel felidézi, hozzáláttak a szigorúan titkos, sci-fi jellegű terv megvalósításához: a nyolc méteres jégréteg alatt épült volna a „Camp Century“, ahol 200 katona állomásozik, áramellátásukat mobil atomreaktor biztosítja. E bázisból kiindulva összesen 4,000 km hosszúságú alagút-hálózatot vájtak volna a jégbe, abban tároltak volna 600, atom-robbanófejjel felszerelt interkontinentális rakétát. Azokat a jég alatti vasút mozgatta volna a kilövőpontok között, így a szovjetek akkor sem tudták volna megállapítani, hol vannak a rakéták, ha egyáltalán tudnak a rejtekhelyről.
Az 1951-es amerikai-dán megállapodás egyébként tiltotta, hogy a thulei kivételével Washington további támaszpontokat építsen.
A dánok azonban gyanakodtak és összekötő emberüket megbízták, jelentse, ha ilyet tapasztal. Erik Jorgen-Jensen csak tavaly, 84 évesen mondta el a dán rádióban, hogy bizony tudtak az alagút-rendszernek legalább egy részéről. Egyébként csak 21 alagút épült meg, összesen 3 km hosszban, majd az amerikaiak a 60-as évek elején feladták a bizarr tervet, mert kiderült: az állandóan mozgó jég elzárhatta, eltolhatta volna alagútjaikat.
Az építők elmentek – de hulladékukat hátrahagyták. 24 millió liter alacsony radioaktív szennyezettségű víz a mobil atomreaktorból, 9,200 tonna hulladék, 200.000 liter dízel-üzemanyag. Mindez csak 2016-ban került nyilvánosságra. Az adatokat tudósok helyszíni vizsgálata erősítette meg azzal, hogy – tekintettel az éghajlatváltozásra – a radioaktív hulladék „nem tekinthető véglegesen raktározottnak.“
Az előzmények tükrében igencsak érthető, hogy a grönlandiak nem lelkesedtek Trump vételi terve iránt. Annál is kevésbé, mivel 1968 januárjában Thule közelében lezuhant egy B-52-es amerikai bombázógép. A dán cáfolat ellenére máig tartja magát a hír, hogy a gépen hordozott négy hidrogénbomba egyikét nem találták meg.
Vegyesen zártak a New York-i értéktőzsde irányadó mutatói csütörtökön. 
