„Mind a CIA, mind a SIS (brit hírszerzés) számára Kína felemelkedése a 21. század legfőbb hírszerzési és geopolitikai kihívása, és szolgálatainkat úgy szerveztük át, hogy ezt a prioritást tükrözze.”- írta a két hírszerzési vezető múlt szombaton a Financial Times hasábjain.
Nem véletlen, hogy Washington 2022-es „Indo-csendes-óceáni” koncepciójának megjelenése óta az Egyesült Államok már legalább hét „mini-multilaterális egyezményt” hozott létre a térségben, amelyek mindegyike Kína feltartóztatását célozza.
Különösen a második világháború óta az Egyesült Államok mélyen érintett az ázsiai ügyekben - Japántól a Koreai-félszigetig, Kelet-Ázsiától az ASEAN-ig. Különösen az 1980-as évek óta, amikor Ázsia a világgazdaság központjává vált, az Egyesült Államok egyre inkább ázsiai-csendes-óceáni nemzetté vált. Így az USA hegemóniájának fenntartására irányuló vágya szervesen összekapcsolódott az Ázsiában meglévő tényleges gazdasági érdekeivel.
A demokraták lépése
Miközben az Egyesült Államok a közelgő választásokra készül, a demokraták meglepő lépést tettek: tíz napja jelentős, 500 millió dolláros támogatást ígértek a Fülöp-szigetek katonai képességeinek megerősítésére, ezzel is jelezve a szolidaritás erőteljes kinyilvánítását. Igaz, Peking és Manila mára a háború küszöbére sodródott.
Fotó: Anton Petrus/Getty Images
Az USA közelgő választása viták sorát nyitja meg a két párt, a demokraták és a republikánusok között. A demokraták számára a dél-kínai-tengeri eszkalációk sorozata veszélyezteti a térség országainak szuverenitását és az Indo-csendes-óceán kereskedelmi útvonalait. Döntésüket, hogy Manila kérésére válaszul jelentős finanszírozást biztosítanak, a dél-kínai-tengeri övezet militarizálása felé tett lépésnek tekintik. Ez a lépés kritikus kérdéseket vet fel a régióra és a tágabb indo-csendes-óceáni térségre gyakorolt hatásaival kapcsolatban.
Forrongó tenger
A Dél-kínai-tenger - amelyet a Fülöp-szigetek egyébként Nyugat-Fülöp-szigeteki Tenger néven követel magának - egy olyan régió, amely tele van egymással versengő követelésekkel és egyre súlyosbodó területi vitákkal. Kína szuverenitási igénye a Dél-kínai-tenger felett, amelyet a becslések szerint 11 milliárd hordónyi kiaknázatlan kőolaj és 190 billió köbméternyi földgáz támaszt alá, feszültséget váltott ki a versengő igénylőkkel, köztük Vietnámmal, a Fülöp-szigetekkel, Bruneivel, Malajziával, Indonéziával és Tajvannal.
A Spratly- és Paracel-szigetcsoportok különösen vitatottak a bőséges természeti erőforrások és jövedelmező halászterületek miatt. Ezek az igénylők egyöntetűen úgy vélik, hogy Kína „stratégiai kihívást” jelent, amely veszélyezteti a tengeri kommunikációs útvonalaikat és az Egyesült Nemzetek Tengerjogi Egyezményének (UNCLOS) elveit.
Anwar Ibrahim malajziai miniszterelnök a múlt héten szögezte le, hogy figyelmen kívül hagyja Kína Malajziával szemben támasztott követelését, miszerint hagyja abba az olajfúrásokat Malajzia kizárólagos gazdasági övezetében, a Sarawak előtti vizeken. A fúrási zóna 100 km-re van Sarawaktól és 2000 km-re a kínai szárazföldtől, de Kína továbbra is igényt tart a területre.
Az USA a kínai terjeszkedési tendenciákat saját szuverenitását és a kisebb-nagyobb szigetcsoportokat fenyegető állandó fenyegetésnek tekinti. Emellett a konfliktus sújtotta övezet közelsége Guam szigetéhez - ahol több amerikai katonai létesítmény található -, aláhúzza a manilai beruházások stratégiai jelentőségét. Washington tudatában van annak, hogy Kína ambíciói túlmutatnak a Dél-kínai-tengeren, amit az a vágya vezérel, hogy az Indo-csendes-óceáni térség hegemónja legyen.
Ha azonban a republikánusok kerülnek hatalomra, tekintettel az általuk preferált „Amerika Mindenekelőtt” politikájukra, valószínűleg nem fogják kiterjeszteni ezt a támogatást, és csökkenteni fogják a régió más nemzeteinek, például Vietnamnak nyújtott támogatást. Egy ilyen váltás aláhúzza az USA dél-kínai-tengeri szerepvállalását övező bizonytalanságot.
Ultimátum-szerű figyelmeztetés júliusban
A NATO először hivatalosan 2019-ben jelölte meg Kínát a szövetség egyik "kihívásaként", szakítva ezzel az Európára és a Kremlből kiinduló fenyegetésekre való hagyományos összpontosítással. A szövetség az azóta eltelt időszakban is folytatta Kína biztonsági kihívásként való jellemzését, különösen a Moszkva és Peking közötti növekvő együttműködés tükrében.
A júliusi NATO csúcstalálkozó záróközleménye eddig példátlan szóhasználattal figyelmeztet arra, hogy Kína "rendszerszintű kihívást jelent az euroatlanti biztonságra", többek között az Oroszországgal való közeledés, a növekvő nukleáris fegyverkészlet és a mindent átható kiberbiztonsági fenyegetések miatt. Felszólítja Pekinget, hogy "hagyjon fel Oroszország háborús erőfeszítéseinek minden anyagi és politikai támogatásával", és hagyjon fel "a szövetség megosztására irányuló kényszerítő taktikáival és erőfeszítéseivel".
Kína nem örül annak, hogy a NATO szorosabbra fűzi kapcsolatait a térségbeli országokkal, és gyakorlatilag azzal vádolja a szövetséget, hogy megpróbálja megkettőzni önmagát az Indo-csendes-óceáni térségben. A NATO "átlépi a határait, kiterjeszti a mandátumát, túlnyúl a védelmi övezetén, és szítja a konfrontációt" - hangsúlyozta válaszként a kínai külügyminisztérium szóvivője.
Mivel Észak-Korea lőszereket szállít Oroszországnak, hogy hadigépezetét táplálja, Kína pedig más formában támogatja Moszkvát – többek között kettős hasznosítású technológiákkal -, nem meglepő, hogy a NATO "fontosnak tartja a kapcsolatok szorosabbra fűzését az Indo-csendes-óceáni térség országaival e fenyegetések kezelése érdekében.
Szoros szövetségesként hivatkozott az országra. 
