A magyar gazdaságpolitikát meg kell újítani, az utóbbi évtized gyakorlata nem folytatható. Nemcsak a belső feszültségek felgyülemlése és az eddigi hajtóerők kimerülése miatt. Az európai – és benne a magyar – gazdaság új szakaszba lépett, amikor az orosz invázió törést vitt a Covid utáni helyreállítási ciklus addigi alakulásába, újabb inflációs lökést keltett, nagyban megnövelte a gazdasági-politikai-biztonsági bizonytalanságot, messze túlnyúlva a háborús övezettel érintkező térségen.
2022 tavasza nálunk még külön is szakaszhatár, mert sosem látott szavazatvásárló kiköltekezés előzte meg az országgyűlési választást. A végső parlamenti eredmények ugyan nem igazolták vissza a kormányváltás eshetőségét, de tavaly év vége felé a hatalom birtokosai is tartottak az ellenzéki lendülettől, mindenesetre valamennyi fontos szavazói csoportnak adtak vagy ígértek költségvetési kedvezményt, támogatást. Ennek következményeként 2022 első négy hónapjában az egész évre tervezett költségvetési hiány négyötöde már összejött, az infláció a két számjegy felé tart, évek óta először fordul elő külkereskedelmi mérleghiány.
Objektíve tehát gazdaságpolitikai stabilizálásnak kellene következnie. A politikai ciklus azonban még nem ott tart. Zsinórban negyedszer alakított kormányt Orbán Viktor, elég lassan egyébként a hatalmi folytonossághoz képest; most először tátong szakadék a megelőző gazdasági ígéretek és a realitás között. Egyelőre nem akarja azzal kezdeni, hogy a győzelemhez vezető sejtetéseket és bejelentett ígéreteket rögtön félre téve meghozza a szükséges, de politikailag kellemetlen szigorító intézkedéseket. A szavazótábor bármennyire is kész követni a vezetőjét, előbb meg kell teremteni a gyors irányváltás elfogadtatásához szükséges új értelmezési keretet. Ennek eszköze a külső veszélyre való hivatkozás: „a háború miatt és nem másért, lehetetlen valóra váltani korábbi ígéreteket” és „Brüsszel ránk erőltet intézkedéseket”, stb, stb.
Ugyanakkor a mára kifejlődő sokszoros deficitek miatt a gazdaságpolitikában mindenképpen cselekedni kell. Hogy mit kezd a régi-új kormány a kiéleződő egyensúlytalanságokkal és a külső források folyamatos beáramlására épülő növekedési-osztogatási modellt megkérdőjelező új viszonyokkal? Ezt illetően az új kormány szerkezete és személyi összetétele adott némi támpontot. A régi és az új miniszterek országgyűlési meghallgatása után sem lett sokkal világosabb a kép, mert szakpolitikai üzenetekből keveset hallottunk, politikai megnyilatkozásból annál többet. Nem lesz euró, a külföldi tőke további visszaszorítása a törekvés, fennmarad az árszabályozás és azzal a közvetlen kormányzati beavatkozás gyakorlata, betartják a kampányígéreteket. Ismét előkerültek a Nyugat utolérésének víziói.
Mindez tehát még a választási ciklus utolsó, lezáró szakaszának tekinthető, amikor az ismételten megszerzett hatalom tudatosítása, társadalmi konszolidációja zajlik. Ebben a verbális szakaszban tette közzé a Magyar Nemzeti Bank vezetése is a maga üzenetét „Fenntartható egyensúly és felzárkózás” címen, amely alcíme szerint az MNB 144 pontos vitairata.
Az MNB korábban is szívesen kommentálta a gazdaságpolitika egyéb területeit versenyképességi, növekedési jelentések és elnöki publicisztikák formájában. Már nem is akad fenn az olvasó azon, hogy a hosszú dokumentum viszonylag keveset szól az inflációról és egyéb egyensúlytalansági gondokról, és azoknak is főként azokat a tényezőit taglalja, amelyekre a költségvetési, jövedelmi, innovációs, szociális politika képes hatni. Hogy van-e éppen 144 pont, azt nem számoltam meg; néhány szakterület kifejtése részletes, más vonatkozásokban az ígéretes jövő csillan fel különösebb tartalmi alátámasztás nélkül, a megoldatlan feladatok elvégzésének óhaja jelenik meg.
Néhány jellegzetes fordulatot érdemes idézni: „A teljes foglalkoztatás fenntartása mellett a termelékenység javítására, a magas beruházási ráta mellett az okosberuházások arányának növelésére van szükség. Nem halogatható a technológiai és zöld átállás, valamint a teljes digitális fordulat.”
Az általános jó kívánságokat csak támogatni lehet. Ám az is nyilvánvaló, hogy számos esetben átváltás (trade-off) áll fenn a kívánt jelenségek között. A foglalkoztatási arány növelése fontos cél és az utóbbi évek egyik jelentős eredménye. Ennek egyik mozgatója, mint Európában mindenhol, a hosszú gazdasági ciklus kiteljesedése 2009 után egészen 2020-ig. Minálunk továbbá a közmunka intézménye révén százezres nagyságban bővült a foglalkoztatottaknak minősülők száma, valamint sokszázezres külföldi ingázó és kinti munkavállalói kör révén nőtt a munkaerőpiaci aktívakként regisztráltak száma. Az első mellékmondat másik vonatkozás azonban a termelékenység: ebben valóban hosszabb távú gondok vannak. A közmunkásokkal nő a hivatalos foglalkoztatottak számát, de csak csekély mértékben a nemzetgazdasági hozzáadott érték; ez pedig értelemszerűen lefele húzza az átlagos termelékenységet. A gazdasági migrálás a magyar esetben (eltérőn a román helyzettől) főként a képzettebb és termelékenyebb munkavállalók kiáramlását jelenti. A helyükre azonban vagy nem jön senki (ami látszik a betöltetlen álláshelyek számának emelkedéséből), vagy a korábban inaktívak egy része kerül be (vissza) a munkaerőpiacra. Ez utóbbi társadalmilag pozitív folyamat, viszont ha a többlet-foglalkoztatottak termelékenysége elmarad a nyugatra távozóké mögött, ami bizonyos, akkor a termelékenység nem tud javulni.
Hasonló trade-off áll fenn az általános beruházási volumen és az értelmes (okos, smart) beruházás között. Ha különösebb hatékonysági szelekció nélkül nyomja az állam (és a kedvezményes hiteleken keresztül az MNB) a pénzt a beruházásokba, akkor jó nagyra nő a beruházási hányad, ám az már más kérdés, hogy a nagyszámú beruházási akcióból mennyire van, lesz szüksége a gazdaságnak. Különösen az állami beruházásoknál erős a gyanú, hogy sok közöttük a presztízs-célú, eleve meg nem térülő pénzköltés. Ezt az ügyet az egyesült ellenzék a maga programjában erősen exponálta, és meghirdette az állami beruházási lista alapos felülvizsgálatát. Az MNB anyaga eddig nem megy el, csupán kritikai éllel jegyzi meg, hogy csekély az okos beruházások hányada; nem a dicséretes pontok között mutat rá arra, hogy a magyar állam milyen nagy hányadban telepszik rá az ország beruházási teljesítményére.
Míg a Pénzügyminisztérium által az EU intézményeinek átadott konvergencia-jelentésben a sikerpontok között, a növekedési lendület fennmaradása melletti érvként jelenik meg ez a táblázat, az MNB a szükséges és elkerülhetetlen stabilizáció egyik lehetséges területeként jelöli meg az állami beruházások ügyét. Ha sikerülne levenni az uniós átlagra az állami költekezés arányát, azzal már meg is lenne a megkívánt költségvetési kiigazítás mértéke. Ilyen hirtelen befékezést persze aligha lehet egykönnyen megvalósítani, de a nagyságrendek jelzik, hogy milyen területeken lehetne (elvileg) egyidejűleg fékezni az áremelkedést, főként az építőipari inflációt, valamint mérsékelni az ikerdeficitet (a költségvetési hiányt és a folyó fizetési mérleg hiányát).
Van szakmai és politikai bája annak az ajánlási résznek, amely szerint „a lakossági megtakarítások növekvő részét kell magánegészségügyi és nyugdíj megtakarítások felé irányítani.” A nyomasztó demográfiai viszonyoknak, az állami (társadalombiztosítási elvű) nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságának az ismeretében természetesen helytálló a szöveg, csak éppen ugyanezen miniszterelnök (és bizony az akkori hivatalban levő nemzetgazdasági miniszter) regnálása idején következett be a magánnyugdíjpénztári rendszer csaknem teljes államosítása.
Ettől most eltekintve általában is feszül ellentmondás a megtakarításösztönzés (egyébként igen helyes és támogatandó) célja és a gazdasági növekedési ambíciók között. Ha a háztartások nagyobb részt vennének ki a saját jövőbeli egészségügyi és nyugdíj-ellátásuk előtakarékosságából, tovább még nagyobb szerepet vállalnának az államháztartási hiány finanszírozásában, akkor adott nemzeti jövedelmi szinten kevesebb maradna folyó lakossági kiadásokra, és lassabban nőre, sőt akár mérséklődne az aggregált piaci kereslet. Többet költeni és többet megtakarítani: egyszerre nem történhet meg a kettő. Ismét érvényre jut a gazdaságban olyan gyakori átváltás (trade-off) jelensége.
Arra újabb példa található ott, ahol az MNB anyaga a külföldi tőkétől való túlzott függésre utal, és megoldási javaslattal él. „A folyó fizetési mérleg hiányát döntően a profitegyenleg 4 százalékos deficitje okozza, amely csakis koncepciózus tőkekifektetési programmal csökkenthető (lásd osztrák példa). Emellett a régiós átlagra (a GDP 65-70 százalékra) kell mérsékelni a külső adósságot és javítani a befektetői megítélést”.
A fizetési mérlegben megjelenő vállalati jövedelmi áramlások adatai nem mutatnak sem meglepő, sem különösebben aggasztó képet: Magyarország ismert módon nettó tőkeimportőr elég régóta, az 1990-es évek kezdetétől sikeresen vont be jelentős közvetlen tőkét (FDI). Ennek egyenes következményeként jelentős a külföldi tőkeállomány, azon pedig komoly kamat- és osztalékjövedelme keletkezik a külföldi (nyugat-európai, amerikai, ázsiai) tulajdonosoknak a magyarországi operációiknál. Emellett magyarországi cégek is végeznek külföldön közvetlen befektetést, amelyeknek a termőre fordulásával tőkejövedelemre tesznek szert külföldről (mint az OTP, MOL, Richter Dél-, Kelet- és Közép-Európában).
A nemzetgazdasági jövedelmi egyenleg negatív, de nem aránytalan, sőt ha a GDP százalékában tekintjük, akkor újabban stagnáló-csökkenő irányt követ. A 2008 utáni években az itteni külföldi tulajdonosoknak (is) rosszabbul ment, láthatóan a nekik jutó profitból (ami nemzetgazdasági szinten „kiadás”) is kevesebb jutott. A jó konjunkturális években viszont nagyobb a realizált (és többségében repatriált) tőkejövedelem. Megeshet, hogy a romló gazdasági viszonyok közepette 2022-ben kisebb lesz az FDI tőkejövedelme (ha például a német tulajdonú magyarországi autógyárak éves teljesítménye és egyben profitvolumene csökken a megelőző évekhez képest). Ez esetben „javul” a kiadási tétel. Nem ok nélkül szerepel itt az idézőjel: a „javulás-romlás” a tőke természetét nem értő politikusok szövegeiben értelmezhető egyszerűen. A valóság viszont azt, hogy a magyarországi GDP fele származik külföldi tőkeállományú vállalkozásoktól: ezek esetleges romló eredményessége, csökkenő profitabilitása lefele húzná a magyarországi bruttó hazai termék alakulását, bizonyára rontana a foglalkoztatottságon.
Az természetesen lehet értelmes stratégia, hogy a következő szakaszban a magyar fejlődés már kevésbé függjön a külföldi termelési tényezőktől, így a reál („működő-”)tőke és a pénztőke importjától, mint ahogy az is, hogy a magyarországi cégek a hazai megtakarításokból többet fektessenek be külföldön, noha amint az orosz invázió megmutatta, a keleti nyitás jegyében végrehajtott beruházásoknál nem akármilyen kockázatok merülhetnek fel. Az viszont naivitás, ha valaki egyszerre várja a GDP további lendületes növekedését a duális magyar gazdaság külföldiek által tulajdonolt szektorából, és közben a magyar beruházások helyett külföldi piacok felé tereli a növekedésre kész gazdasági szereplőket.
Az egyéb vitára érdemes téma között szerepel az MNB javaslatának azon része, amely a „külföldi és a külföldön dolgozó magyar munkaerő” bevonzásáról szól. Az utóbbi a már nyugatra migrált magyarok hazavonzását célozza, az előbbi pedig a gazdasági migrációt növelné. Annak pedig ismert módon ellentmond a magyar kormány harcos anti-migrációs szóhasználata, kevésbé persze a gyakorlata. Ugyanakkor visszautal arra a reménykedésre, hogy növekedne a meglevő munkaerőállomány termelékenysége. Amennyiben így lenne, kevésbé függenének a növekedési kilátások a munkában bevonható külföldiek számának gyarapodásától.
A dokumentumban érintett ellentmondásos ügyeket, a jelenségek közötti átváltásokat még lehetne sorolni, két megjegyzés azonban idekívánkozik. Az egyik a dokumentum műfaja: láthatóan az MNB sem akart kimaradni az kormányciklus eleji víziógyártási szakaszból, amikor hirtelen megnövekedett a gazdasági miniszterek száma. A személyes motívumok és az intézményközi viszonyok taglalását azonban meghagyhatjuk a politológusoknak.
A másik fontosabb. Amikor pályakorrekció, sőt szakaszváltás elé kerül egy ország gazdasági politikája, valóban érdemi vitára van szükség mind a célokról, mind pedig a megvalósítás eszközeiről (a szakpolitikákról, a ’policy’-ügyekről). Egészséges fejlődésű demokráciákban az ilyen vitákra kiváló alkalmat teremt a parlamenti választás, amelynek kampányszakaszában a kormányzásra jelentkező erők, tömörülések bemutatják a helyzetelemzését, megoldási irányait, és legalább vázlatosan a szakpolitikai ajánlásaikat. Nálunk azonban tizenkét éve nincs nyílt programvita. A kormánypárt nem tesz közzé programot, vagy csak igen hosszú távú víziókat vázol fel. Egészen rendkívüli módon nincs miniszterelnöki vita sem. Az ellenzéki programjavaslatokra legfeljebb publicisztikai kritika érkezik, nem szakmai ellenérv, amely alapján a gazdasági szereplők és a társadalom érdeklődő tagjai valamelyest tisztán láthatnák az egybehangzó és az elkülönülő programelemeket.
Az Országgyűlésben immár mindinkább a szimbolikus témák és a szűk technikai ügyek vitája zajlik, csökkenő érdeklődés mellett, ami indokolt is, hiszen nem a parlamenti vitákban dőlnek el, de még csak nem is a minisztertanácson, a kormányülésen. Ezért igyekeznek a legszűkebb körön kívül levők felhívni magukra a legfőbb döntéshozó figyelmét. Aligha járunk messze az igazságtól, ha az MNB dokumentumának hangzatos tételei mögött is meglátjuk a szándékot: a hiányzó politikai és policy-jellegű viták által üresen maradt térbe igyekszik belépni az intézmény, annak vezetése.
Szudániai, ukrán és tanzániai vendége is volt. 
