Három évtizede a több ezer nukleáris robbanófejjel rendelkező Szovjetunió kártyavárként omlott össze. A romok alól 15 állam mászott elő, amelyek örökölték az autokrata politikai kultúrát, a diszfunkcionális intézményeket, és a mindent átható korrupciót. 30 év után ezek a születési rendellenességek továbbra is hátráltatják a fejlődést az utódállamok többségében – beleértve Oroszországot.
Az orosz hűbéri kapitalizmus
Moszkva ez alatt az időszak alatt megpróbált regionális hatalomként viselkedni, kihasználva a közös történelmi és etnikai szálakat, valamint a közös problémákat. De Grúzia és Ukrajna sokkal inkább kereste az EU, a NATO, az Egyesült Államok és az IMF vezetését és ez nem lehet igazán meglepő.
Így Moszkva számára a feladvány ekképpen néz ki: meg kell próbálni kiszorítani ezeket a nyugati hatalmi szereplőket, viszont eközben képtelen biztosítani azt, amit a poszt-szovjet államok leginkább igényelnek, azaz befektetéseket, államreformot és modernizációt.
Ahogyan Igor Torbakov orosz történész leszögezi: „az igaz, hogy a Szovjetunió, mint állam egy nap alatt eltűnt, de az újdonsült utódállamokban a szovjet intézmények, azok működési módja és a mentális beidegződések felbomlása még jelenleg is tart. Oroszország erre kiváló példa, ahol egy hűbéri kapitalizmus alakult ki, elfojtva a politikai és gazdasági versenyt és fejlődést.”
Putyin elnök hatalmának harmadik évtizedében az ország politikai elitje számára a túlélés az elsőrangú cél, nem pedig a társadalom fejlődése. Az állam gyakorlatilag hűbérbirtokká vált.
Következmények a poszt-szovjet államokra
A szovjet beidegződések átöröklődtek a külpolitikai vonalvezetésre is. Ahogyan Szergej Karaganov, az Orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács vezetője kifejti: „Nagyhatalmi státuszt akarunk. Sajnos erről nem tudunk lemondani. Az elmúlt három évszázadban ez beivódott a DNS-ünkbe. Eurázsia központi hatalma akarunk lenni – úgy, hogy az európai félsziget is Eurázsiához tartozzon.”
Ez a gondolkodásmód egyben azt is jelenti, hogy a Szovjetunió összeomlása történelmi véletlennek tekinthető és a poszt-szovjet államok nincsenek felhatalmazva az állami szuverenitásukra – tehát illegitimek.
Ahogyan Andrew Wood, korábbi, Moszkvába akkreditált brit nagykövet leszögezi: „Az orosz nézőpont szerint ezek az államok történelmileg többé-kevésbé részei Oroszországnak, amelyhez millió személyes és gazdasági szál köti őket, egyben Oroszország körkörös védelmének pufferövezetéhez tartoznak.”
A Kreml gondolkodásmódja szerint a Nyugattól megkövetelt „tisztelet” egyben elismerése ennek a pufferövezetnek, amely Oroszország határain túl 2 millió négyzetkilométer területet és plusz 140 millió embert jelent. Mindennek ellenére Putyin elnök nem akarja visszaállítani a Szovjetuniót, viszont a biztonságpolitikai „szürke zónában” számos eszközzel befolyást gyakorol az utódállamokra. A Kreml egészen egyszerűen tényleges vétójogot követel magának a névlegesen szuverén szomszédjai biztonságpolitikai döntéseinél.
Az Eurázsiai Gazdasági Unió zsákutcája
Ennek a hegemóniára törekvésnek intézményesült formája is, mégpedig a 2015 januárjában alakult „Eurázsiai Gazdasági Unió” (EAEU). Eredetileg három ország, Oroszország, Kazahsztán és Fehéroroszország elnökei 2014. május 29-én írták alá Asztanában azt a szerződést, amelynek értelmében az összesen 170 milliós népességet és 2,7 ezermillió dollárnyi bruttó hazai terméket felölelő új gazdasági integrációs szervezet megkezdte működését 2015. január 1-én. Azóta Örményország és Kirgizisztán is teljes jogú tagságot kaptak.
De az EAEU nem hozta el a Kreml által kezdetben remélt előnyöket, főként a gyenge közös intézmények és a tagállamok húzódozó elkötelezettségei miatt. Az EU-val ellentétben az EAEU nem járul hozzá a kisebb tagállamok modernizációjához. Sőt, Moszkva kihasználja a kisebb tagállamokkal szembeni gazdasági fölényét és nem ritkán diszkriminatív lépéseket tesz gazdasági és kereskedelmi ügyekben. Nem véletlen tehát, hogy Grúzia, Moldova és Ukrajna inkább Nyugat felé fordult.
A Kreml kihasználja a kisebb tagállamok autokrata berendezkedését, gazdasági alulfejlettségét és korrupcióját saját befolyásának növelésére. Ezt a felállást láthatjuk jelenleg Belaruszban, ahol Putyin támogatása Lukasenka elnök rezsimje számára növeli a megrendült vezető nemzetközi elszigeteltségét, aki ezzel még inkább ráutalódik Moszkva támogatására, annak készséges játékszerévé válva. Kijev esetében a Kreml ellenzi az EU-Ukrajna Társulási Megállapodást, amely széleskörű reformokat céloz meg a közigazgatásban és vámügyekben.
Összefoglalva: a putyini Oroszország a szomszédos államokat megpróbálja gyengén, elszigetelve és függésben tartani.
Elkerülhetetlennek tűnik a párhuzam. 
