Három évtizede a több ezer nukleáris robbanófejjel rendelkező Szovjetunió kártyavárként omlott össze.  A romok alól 15 állam mászott elő, amelyek örökölték az autokrata politikai kultúrát, a diszfunkcionális intézményeket, és a mindent átható korrupciót.  30 év után ezek a születési rendellenességek továbbra is hátráltatják a fejlődést az utódállamok többségében – beleértve Oroszországot.

Az orosz hűbéri kapitalizmus

Moszkva ez alatt az időszak alatt megpróbált regionális hatalomként viselkedni, kihasználva a közös történelmi és etnikai szálakat, valamint a közös problémákat.  De Grúzia és Ukrajna sokkal inkább kereste az EU, a NATO, az Egyesült Államok és az IMF vezetését és ez nem lehet igazán meglepő. 

Így Moszkva számára a feladvány ekképpen néz ki: meg kell próbálni kiszorítani ezeket a nyugati hatalmi szereplőket, viszont eközben képtelen biztosítani azt, amit a poszt-szovjet államok leginkább igényelnek, azaz befektetéseket, államreformot és modernizációt.

Ahogyan Igor Torbakov orosz történész leszögezi: „az igaz, hogy a Szovjetunió, mint állam egy nap alatt eltűnt, de az újdonsült utódállamokban a szovjet intézmények, azok működési módja és a mentális beidegződések felbomlása még jelenleg is tart.  Oroszország erre kiváló példa, ahol egy hűbéri kapitalizmus alakult ki, elfojtva a politikai és gazdasági versenyt és fejlődést.” 

Putyin elnök hatalmának harmadik évtizedében az ország politikai elitje számára a túlélés az elsőrangú cél, nem pedig a társadalom fejlődése.  Az állam gyakorlatilag hűbérbirtokká vált.

Következmények a poszt-szovjet államokra

A szovjet beidegződések átöröklődtek a külpolitikai vonalvezetésre is.  Ahogyan Szergej Karaganov, az Orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács vezetője kifejti: „Nagyhatalmi státuszt akarunk.  Sajnos erről nem tudunk lemondani.  Az elmúlt három évszázadban ez beivódott a DNS-ünkbe.  Eurázsia központi hatalma akarunk lenni – úgy, hogy az európai félsziget is Eurázsiához tartozzon.”

Ez a gondolkodásmód egyben azt is jelenti, hogy a Szovjetunió összeomlása történelmi véletlennek tekinthető és a poszt-szovjet államok nincsenek felhatalmazva az állami szuverenitásukra – tehát illegitimek.

Ahogyan Andrew Wood, korábbi, Moszkvába akkreditált brit nagykövet leszögezi: „Az orosz nézőpont szerint ezek az államok történelmileg többé-kevésbé részei Oroszországnak, amelyhez millió személyes és gazdasági szál köti őket, egyben Oroszország körkörös védelmének pufferövezetéhez tartoznak.”

A Kreml gondolkodásmódja szerint a Nyugattól megkövetelt „tisztelet” egyben elismerése ennek a pufferövezetnek, amely Oroszország határain túl 2 millió négyzetkilométer területet és plusz 140 millió embert jelent.  Mindennek ellenére Putyin elnök nem akarja visszaállítani a Szovjetuniót, viszont a biztonságpolitikai „szürke zónában” számos eszközzel befolyást gyakorol az utódállamokra.  A Kreml egészen egyszerűen tényleges vétójogot követel magának a névlegesen szuverén szomszédjai biztonságpolitikai döntéseinél.

Az Eurázsiai Gazdasági Unió zsákutcája

Ennek a hegemóniára törekvésnek intézményesült formája is, mégpedig a 2015 januárjában alakult „Eurázsiai Gazdasági Unió” (EAEU).  Eredetileg három ország, Oroszország, Kazahsztán és Fehéroroszország elnökei 2014. május 29-én írták alá Asztanában azt a szerződést, amelynek értelmében az összesen 170 milliós népességet és 2,7 ezermillió dollárnyi bruttó hazai terméket felölelő új gazdasági integrációs szervezet megkezdte működését 2015. január 1-én.  Azóta Örményország és Kirgizisztán is teljes jogú tagságot kaptak.

De az EAEU nem hozta el a Kreml által kezdetben remélt előnyöket, főként a gyenge közös intézmények és a tagállamok húzódozó elkötelezettségei miatt.  Az EU-val ellentétben az EAEU nem járul hozzá a kisebb tagállamok modernizációjához.  Sőt, Moszkva kihasználja a kisebb tagállamokkal szembeni gazdasági fölényét és nem ritkán diszkriminatív lépéseket tesz gazdasági és kereskedelmi ügyekben.  Nem véletlen tehát, hogy Grúzia, Moldova és Ukrajna inkább Nyugat felé fordult.

A Kreml kihasználja a kisebb tagállamok autokrata berendezkedését, gazdasági alulfejlettségét és korrupcióját saját befolyásának növelésére.  Ezt a felállást láthatjuk jelenleg Belaruszban, ahol Putyin támogatása Lukasenka elnök rezsimje számára növeli a megrendült vezető nemzetközi elszigeteltségét, aki ezzel még inkább ráutalódik Moszkva támogatására, annak készséges játékszerévé válva.  Kijev esetében a Kreml ellenzi az EU-Ukrajna Társulási Megállapodást, amely széleskörű reformokat céloz meg a közigazgatásban és vámügyekben. 

Összefoglalva: a putyini Oroszország a szomszédos államokat megpróbálja gyengén, elszigetelve és függésben tartani. 

(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)