Eddig nem volt rá példa, hogy az egységesülő Európát otthagyja egy tagállam, de még arra sem, hogy népszavaztasson a kérdésben, miközben elképzelése sincs, hogy mit kezd, ha az eredmény a kilépés. Az Egyesült Királysággal most ez történik, pontosabban Angliával és Wales-el, mivel Skócia és Észak-Írország maradni szeretne. És itt mindjárt el is jutottunk a legfőbb momentumhoz: egy többnemzetiségű ország különösen sokat kockáztat, ha ki akar lépni, ugyanis kicsi az esély arra, hogy ezt mindegyik nemzete támogatná. Így pedig jön a szeparatizmus, az ország szétesése.
Szeparatizmus
Elsőként ebből a szempontból nézzük meg, hogy a többi 27 tagállam közül ki kerülne hasonló helyzetbe. A legkézenfekvőbb példa Spanyolország, akinek megvannak a maga skótjai és északírjei, azaz a katalánok és a baszkok. Pontosan ugyanazt látnánk, mint a brit esetben. Biztosak lehetünk benne, hogy Spanyolország lenne az utolsó, aki kilép, ahogy szokták mondani, ő kapcsolná le a villanyt.
Ugyancsak hasonló az európai fővárost adó ország, Belgium helyzete. Az ország két népből áll, még pedig két olyanból, melyeknek van anyaországa: franciákból és hollandokból, ahogy helyileg nevezik magukat, vallonokból és flamandokból. Így is felmerül bennük időnként a válás, hát még, ha elszakítanák őket nemzettestvéreiktől. Kisebb mértékben, de hasonló helyzetben van két szomszédunk, ahol magyar kisebbség él: Szlovákia és Románia. Ugyanezen okból sem kockáztatnának, igaz, hogy amúgy sem merülne fel bennük, hisz az Unióhoz való csatlakozás nagy nyertesei, páratlan ütemben fejlődnek.
A keleti blokk
És itt el is jutunk egy következő csoporthoz: az átlagnál szegényebb, de felzárkózó országokhoz, ez a csoport lényegében a volt szovjet blokkot fedi, köztük a 3 balti államot, valamint az ex-jugoszláv Szlovéniát és Horvátországot. Egy kivétellel mindenki pontosan látja, hogy kilépés után szegényebb lenne, a felzárkózást pedig elfelejthetné.
Egyedül a cseheknek jut néha eszébe egy kis renitenskedés, talán csak azért, mert azt képzelték, történelmileg ők a legfejlettebb nép a társaságban, ezért hamar német, sőt svájci szinten fognak élni. Valójában azonban nem tudjuk elképzelni, mit kezdenének külön, minden oldalról EU tagállamoktól körülvéve, és valószínűleg nekik sincs erre elképzelésük.
Mediterrán térség és a kicsik
Itt említendő egy másik csoport, a mediterrán Európa. A görögök már megtapasztalták, milyen lenne odakünn, hisz csak pár napra próbálták ki, milyen az EKB köldökzsinórja nélkül, és meg is bénult az ország. Hiába népszavaztak, pár nap után mégsem kértek a rájuk váró nyomorból. Ebből a példából Portugália is tanult, nagy fellendülés rá sem várna kívül. Az olaszokkal hasonló a helyzet, annyi eltéréssel, hogy fejlettebbek a többieknél, legalábbis viszonylag magas életszínvonalon élnek. Az adósságuk azonban magas, bankjaikat néha menteni kell, nem vitás, mi lenne velük válás esetén.
Vannak még az aprócska, egymilliósnál kisebb országok: Málta, Ciprus, Luxemburg. Nekik a kicsi, nyitott gazdaságukkal végképp jól jön az egységes piac, és ahogy látjuk, máris mi fenyegeti Londont, mint pénzügyi központot, Luxemburg sem sokáig lenne a kontinens leggazdagabb országa, legalábbis az egy főre jutó jövedelem tekintetében. Meg kell még említeni, hogy a Benelux országok komoly együttműködést tartottak fenn már korábban is, innen a mozaikszó is.
A gazdagok
És lassan el is jutunk a gazdagok klubjához. Írország úgy lett gazdag, hogy az EU-tagság repítette az égbe, így ő nyilván a leghűségesebbek egyike, és nyilván ilyen lesz Skócia is, ha végül kiszabadul Britanniából és csatlakozik az EU-hoz (avagy bennmarad annak hűlt helyén, bár ezt máris akadályozzák a spanyolok és a franciák). Finnország már egy kicsit más tészta: ők néha még el is gondolkoznak, mit kezdjenek magukkal, de nekik csak az lenne az alternatíva, ha az oroszokkal olyan virágzó kereskedelmet folytatnának, ami eltartja őket. Ezt kétszer megtették, de mindkétszer összeomlott a dolog: először a Szovjetunió bukásával, másodszor most nemrég, mikor az olajár esés miatt Oroszország vásárlóereje megcsappant.
A dánok hangsúlyozták, hogy ugyan nincs eurójuk, de a kiválás fel sem vetődhet, tragikus lenne kis, nyitott gazdaságuknak. A hollandok ugyanezért határolódtak el gyorsan a népszavazástól. Ausztria ugyan kacérkodik a szélsőjobbal, de az osztrákok a monarchia bukása óta sosem voltak igazán önálló államalakulat: ezer szállal kötődtek és kötődnek Németországhoz, amíg külön valutájuk volt, azok árfolyama is egymáshoz volt kötve. Ha kilépnének, nekik is annyi lenne a jólét, ezért következő lépésben régi álmuk következne: az Anschluss. És ezzel már vissza is tértek az Unióba, immár német szövetségi államként.
A kemény mag
Maradtak a svédek, franciák, németek. A francia gazdaság nem kicsi, de az elmúlt években, a válság során elég sebezhetőnek tűnt. Angliánál sokkal erősebben függ a kontinenstől, nem tudjuk, hogy Marie Le Pen hogy képzelné a különutat, de hát látjuk, hogy az angoloknak sem volt tervük. Svédország nem nagy gazdaság, bár meglehetősen erős. A világháborúkban semleges volt, de lényegében a vasércnek köszönhette gazdagságát, ami ma már nem egy nagy érték, így gazdasága integráció nélkül sokkal bizonytalanabb lenne.
És végül Németország. Paradox módon ez az ország, az integráció motorja és lelke, az egyetlen, amelyik képes lenne megállni a lábán, puszta mérete és fegyelmezett gazdaságirányítása miatt. Európa legnagyobb gazdaságáról van szó, amely megkerülhetetlen tényező maradna fél Európa számára, tehát mindenki továbbra is együttműködne vele.
Végül pedig múlt péntek óta mindenki számára riasztó, amit Angliában látnak: a társadalom kettéhasadása, a politikai káosz, és a jövő teljes bizonytalansága. Feltehetően ez egy időre elveszi a konkrét terv nélkül kilépéssel kacérkodók kedvét.
Esélyes, hogy Zohran Mamdani lesz New York polgármestere. 
