Túl lassan, és túl későn reagálnak a veszélyre, a hirtelen egyszemélyes döntés még vészhelyzetben sem jellemző, előtte mindent meg szoktak több oldalról és pártszempontból vitatni, ami háborús helyzetben nem éppen praktikus, viszont évszázados, beállt demokratikus módszer – hallottam egy Stockholmban 48 éve élő kedves ismerősömtől.
Ugyanakkor a járvány alatt pont az volt a baj, hogy nem vitatták meg a helyzetet több szempontból, hanem a kormány kizárólag a fő epidemológusnak és közeli munkatársainak a javaslatait vette figyelembe – más szakértőket kevéssé – és így születtek a döntések. Emiatt sok kritika érte a kormányt, ennek ellenére még mindig sokan úgy vélik, ez volt a jó stratégia. (Az úgynevezett svéd modellről az alábbi cikkben írtunk részletesen.)
A legtöbb svéd úgy hiszi, hogy a semleges státusz most is meg fogja az országot védeni, de ez Oroszországot lehet, hogy kevéssé érdekli. Az állampolgárok fele NATO-tag akar lenni, mert az oroszoktól nagyon tartanak – teljesen más, kiszámíthatatlan gondolkodás, parancsuralom, más életstílus –, másik felük pedig ragaszkodik a több mint két évszázados semlegességhez. Van történelmi magyarázata annak, hogy miért félnek a svédek az oroszoktól. Az orosz bekebelezésről mindenki hallott, aki tanult történelmet: 1809-ben az oroszok megszállták Svédország északi területeinek egy részét. Ekkor vesztette el Svédország Finnországot. Az utolsó háború 1814-ben dúlt Norvégiával.
Amikor először 1981-ben Stockholmban jártam, egy bergsgatani házban laktam. A lift falán kis táblácskán gondosan, aláírással igazolták, hogy minden évben ellenőrizték az 1902-ben épített szerkezetet. Nem hiányzott egyetlen évszám sem, a karbantartás 1938 és 1945 között is folyamatos volt. Ez csak egy apró adalék arra, mennyire másképp élték itt meg az elmúlt századokat.
Ez a precizitás az élet számos területén most sem lankad, de az ismétlődő politikai fenyegetések hatására hirtelen elkezdtek az emberek gondolkodni, mit is kellene-lehetne tenni háború idején? Miután 200 éve nem romboltak itt a fegyverek, nem volt 1914, 1945 és 56 sem, nincs tapasztalatuk, és nehéz összevetni mindezt, mondjuk a magyar helyzettel.
„Svédország pszichológiai védelmét a hidegháború után felszámolták. A következő években könnyű volt az itt élőket hamis biztosítékba ringatni. Ezért a lakosság nincs felkészülve arra, hogy ismét valódi fenyegetéssel nézzen szembe” – nyilatkozta az egyik napilapnak Magnus Hjort, a Svéd Pszichológiai Védelmi Ügynökség munkatársa.
A hidegháború idején erőteljes volt a fegyverkezés és az óvóhelyek kialakítása, de ez a svédek hétköznapi életét nem befolyásolta. Ugyanakkor minden erővel próbáltak segíteni a szovjet megszállás alatt élők helyzetén, többek között azzal, hogy a menekülteket befogadták, tanították, munkahelyet teremtettek számukra.
Most kiderült, hogy nincs elég óvóhely, és ami van, azokat bicikli tárolónak használják. Ha hirtelen baj lenne, akkor a bicikliket előbb ki kellene pakolni onnan – de hova? Az hogy, az előszobába, a lépcsőházba vagy az erkélyre, sok svédnek lelki megrázkódtatást okozna, hiszen eltérne a megszokott szabványtól.
Léteznek veszély-jelző harsonák – légvédelmi szirénák –, amelyeket itt „berekedt Fredriknek” hívnak - ezeket minden harmadik hónapban tesztelik. A svédeknek is ismerősek tehát a hangjelzések, csak sokan nem tudják, hogy mit kell csinálni, ha meghallják azokat.
A háború a maga valóságában elképzelhetetlen a svéd állampolgárok számára. Hiszen akkor felbomlik a rend, a nyugalom, a kialakított, megszokott szisztéma. Szelektíven gyűjteni a szemetet, betartani a közlekedési szabályokat, figyelni a sebességkorlátozásra, lassítani a rénszarvasok által kedvelt részeken, megállni a zebránál – egy olyan népről beszélünk, amely mindezen szabályokat egész életében betartja. Kivéve talán a régóta itt élő több mint egymillió külföldit, bár többségük előbb-utóbb beáll a sorba, ha hasonulni akar. Márpedig akar - főleg a gyereke, aki, mindegy, milyen bőrszínű, már félig svédnek érzi magát, és a szabályokat betartva viselkedik, másképp aligha kap komoly állást.
Az orosz-ukrán háború miatt sok ember pánikba esett és jódtablettákat vásárol atomtámadás esetére – Csernobil idején Svédország nagy területét borította atomfelhő. Fogynak a kemping főzők, műanyag tartályok benzinnek, víznek, elemes rádiók. A gyertyák is, bár ezekből minden svéd háztartásban akad vagy száz a szivárvány minden színében, csak eddig elképzelhetetlen volt, hogy az esztétikum emelése, a fény ünneplése helyett más funkciójuk is legyen. Sokan konzerveket is vásárolnak.
Ami soha nem történt meg vagy 100 éve – hiánycikk lett néhány termék, és magas lett az infláció, drágultak az élelmiszerek. Tavaly egyes helyeken egy csomag vaj kezdett 50 SEK-ba kerülni” – panaszkodik Lena Renman a Dagens Nyheterben. Márpedig a vaj stratégiai élelmiszer errefelé. Eme újságcikkből is kiderül, itt sem mindenki gazdag.
Bár minden svéd háztartásban ruhásszekrény nagyságú mélyhűtő található – ezekkel nem sok mindent lehet kezdeni áramkimaradás vagy óvóhelyre vonulás esetén. Legfeljebb előre feldolgozni a tartalmukat. Az internet lekapcsolása egyelőre elképzelhetetlen fejlemény, és nemcsak az információáramlás megszűnése miatt – az egész országban alig tartanak az emberek magukkal készpénzt, a buszjegyet még a legkisebb falu távolsági járatán is app-pal, mobiltelefonnal lehet megvásárolni, de a vintage boltokban, a termelői vagy second hand piacokon is csak kártyával vagy mobillal lehet fizetni.
Sok ezer svéd az országon belül saját szigettel rendelkezik, amely természetesen aggregáttal és minden kényelemmel fel van szerelve. Ezek a távoli kis földdarabok biztonságosnak tűnnek, mert messze esnek az elsődleges stratégiai célpontoktól. Ide el lehet vonulni veszély esetén, akár saját csónakkal.
Bizonyára nem kevesen hagynák el hazájukat és költöznének el, mondjuk Marbellára, az olasz, görög vagy francia tengerpartra, netán a Kanári-szigetekre – ezeken az üdülőhelyeken szintén több ezer svéd tart fenn nyaralót –, hogy ott várják ki a háború végét. Amikor ezeket – sokszor nyugdíjba vonulásuk után – megvásárolták, még nem sejthették, hogy ilyen célra is szolgálhat.
Közben ide is elkezdtek beáramlani az ukrán bevándorlók, átlagban napi 4000 ember. Csakhogy nem jellemzően átutaznak, mint Magyarországon – többségük örül, hogy ott van, és maradni is fog. Mindehhez elsősorban lakás kell, ami nincs, mert elég rossz a lakáshelyzet a nagyvárosokban – no meg, munkát és tanulási lehetőséget kell előbb-utóbb biztosítani
(Hogy miképp oldják meg több százezer ember ebbéli gondját, azzal senki nem foglalkozik. Természetesnek tekintik, hogy a svédek gazdagok és befogadók.).
A szovjet időkben sikerült sok orosznak, ukránnak és más nemzetiségűnek átszökni a határon. Jöttek gyanús hátterű kalandorok is, akik azt sem bánták, hogy bekerülnek a svéd börtönökbe, hiszen életükben nem volt olyan szép fürdőszobájuk és wc-jük mint ott, nem válogathattak a tévécsatornák között, nem törődött senki a diétájukkal, orvosi ellátásukkal, lelki-testi problémáikkal, ahol tolmács is segítette őket - és még fizetést is kaptak ezért.
Még korai megbecsülni, hány ukrán bevándorló marad végleg Svédországban. Ez többek között attól függ, hogy a háború meddig fog tartani. – teszi hozzá Stockholmban lakó ismerősöm. A nyár kezdetéig 212 000 menekültre számítanak. A balkáni (jugoszláv) háború alatt Svédország 70 000 bevándorlót fogadott be, akik sikeresen beilleszkedtek a svéd társadalomba. Nagyon sok menekült érkezett az 2015-ös szíriai krízisben is: 163 000 ember 2015-ben, és 29 000-en 2016-ban.
Anders Svensson, a nyelvészeti témákkal foglalkozó Språktidningen című folyóirat szerkesztője érdekes témát feszeget a mai Dagens Nyheterben: Rákosi Mátyás szavait elemezve, úgy véli, a háború kapcsán mintha feléledt volna a hajdani szovjet idők retorikáját és stratégiáját idéző szalámi taktika. A szerző előbb megmagyarázza, hogy a szalámi drága árucikk volt akkor Magyarországon, ezért vékony szeletekre vágatták, úgy vették,
Rákosi is így bánt a politikai ellenfeleivel, kis adagokban terjesztette az őrült gyanakvás eszméjét, a másként gondolkodók kiirtását, az alattvalók uniformizálását és idomítását, hogy meggyőzze őket: a Nyugat állandóan meg akarja őket támadni, és kémeket küld a kommunista hatalom ellen. Ezzel elérte, hogy mindenki feljelentse a másikat, és ellenséget lásson benne, így igazolta saját kegyetlenségét és cezaromániáját.
Mindezt Putyin mostani háborús viselkedésével állítja párhuzamba a nyelvészprofesszor, megjegyezve, hogy a szalámitaktika kifejezést ő maga már rég száműzte az elavult történelmi metaforák közé és az lám, feltámadt.
