Az ukrajnai és a közel-keleti háborúkkal, a Vörös-tengeren a teherhajókra záporozó rakétákkal vagy éppen a tajvani, koreai feszültséggel nagyjából betelik a nemzetközi konfliktusokkal kapcsolatos aggodalmakra fenntartott kapacitása egy átlagembernek. Nem csoda hát, ha itthon leginkább a kishírek szintjén maradt, hogy december elején igencsak kiéleződött a két dél-amerikai szomszéd, Venezuela és Guyana viszonya is. Pedig ha egy újabb kontinensen törne ki háború, az újabb lökéshullámokat küldene szét a világgazdaságban, arról nem is beszélve, hogy a nagyhatalmak figyelmét és erőforrásait is újra megosztaná.
De mi is történt? A 2013 óta Nicolás Maduro vezette Venezuelában népszavazást tartottak arról, hogy a lakosság támogatná-e a szomszédos Guyana részének számító Essequibo nevű terület Venezuelához csatolását Guyana Esequiba tartomány néven. A hivatalos eredmények szerint ezen 95 százalék támogatta ezt a megoldást (a részvételi arány viszont meglehetősen alacsony lehetett), Maduro elnök pedig néhány nappal később kijelentette, hogy a nép akaratának márpedig érvényt kell szerezni.
Maduro és Irfaan Ali guyanai elnök aztán személyesen is találkoztak december közepén, ahol megegyeztek, hogy továbbra is a vita békés megoldásán fognak dolgozni, azonban Venezuela szándékai továbbra sem egyértelműek. Az elmúlt néhány napban újra az eszkaláció irányába indultak meg a történések. Miután az Egyesült Királyság egy kisebb hadihajót vezényelt Guyanához, december 29-én a brit kormány arról tájékoztatott, hogy Venezuela több ezer katonát vezényelt gyakorlatra a guyanai határhoz, és ezt a brit kormány határozottan elítélte.
Lehetséges volna, hogy végül mégis megszólalnak a fegyverek?
Régóta húzódik
Ahogy oly sok konfliktus gyökerei, úgy az essequibóié is a gyarmati időkre mennek vissza. Venezuela területe spanyol, Guyanáé brit gyarmat volt (utóbbi hivatalos nyelve ma is az angol), és a 19. században függetlenné vált Venezuela mindig is a magáénak tartotta Guyana az Essequibo folyótól nyugatra eső részét, és ezt a követelését Guyana 1966-os függetlensége után is fenntartotta. Az ügyet többször próbálták lezárni tárgyalásokkal, de Venezuela az 1960-as években felmondta az 1899-es, a területet brit kontroll alatt hagyó egyezményt, azóta pedig nem vezettek eredményre az ENSZ-t is bevonó tárgyalások. A nemzetközi szervezet végül a hágai Nemzetközi Bíróság (ICJ) elé utalta a kérdést, amely a következő években hozhat döntést. (E szempontból is fontos, hogy a venezuelai népszavazás arról is „döntött”, hogy az ország nem fogadja el az ICJ jogkörét a vita lezárására – különösen nyilván akkor, ha az nem Venezuelának kedvező döntést hoz.)
A régóta fennálló nézetkülönbség azonban eddig soha nem ment át fegyveres konfliktusba, de még ilyen kardcsörtetésbe sem nagyon, amit most Madurótól láthatunk. Miért most? A válaszhoz már nem évszázadokat, csak néhány évet kell visszamenni az időben.
Venezuela sokáig Dél-Amerika egyik leggazdagabb országa volt, nagyrészt a már a 20. század elejétől kitermelni kezdett olajkincsének köszönhetően. A venezuelai olajtartalék méretét a szakértők több mint 300 milliárd hordónyira becsülik, ez a világ ismert készletének nagyjából 18 százaléka, és több, mint Szaúd-Arábiáé. Csakhogy amíg Szaúd-Arábia éppen lábon megveszi a világ sportéletét, miközben egy gigantikus falanszter-falvárost készül felhúzni a sivatagon keresztül, addig Venezuelában áruhiány van és idén úgy nagyjából 300 százalékos infláció – ami egész jó eredmény, ha a 2018-as, évi 60 ezer (!) százalék körüli értéket nézzük.
Ez részben éppen a teljesen az olajiparra épülő gazdaság problémái miatt van így, részben azért, mert az országban iszonyatos mértékű a korrupció (Venezuela a 177. helyen van 180-ból a 2022-es korrupciós indexen, csak Dél-Szudánt, Szíriát és Szomáliát megelőzve, de mondjuk Jemen és Észak-Korea mögött), részben pedig az országra a 2018-as, nemzetközi megítélés szerint elcsalt választások után kivetett nemzetközi szankciók miatt. Ezek nemcsak az olajkereskedelmet érintették negatívan, hanem a nemzetközi tőke hiánya miatt a kitermelést is: a 2015-ös napi 2,5 millió hordó feletti csúcsokról mára nagyjából napi 750 ezer hordóra esett vissza az olajtermelés.
Nem csoda hát, hogy Maduro a szankciók lazítása és eltörlése fejében beleegyezett, hogy 2024-ben „szabad és tiszta” választásokon méretteti meg magát, ahogy az sem, hogy ezen jelen állás szerint nem sok esélye lenne nyerni. A – nem túl megbízható – közvéleménykutatási adatok szerint az elnök támogatottsága valahol a 20 és az 5 százalék között mozoghat.
Igen ám, de Maduro természetesen nem szeretne csöndben kiköltözni az elnöki palotából. És mivel tud egy autokrata vezető gyorsan – és ami jelen helyzetben fontos – olcsón támogatást növelni? A nemzeti érzelmek felkorbácsolásával, és egy jó kis ellenségkép felmutatásával. (Ha ez esetleg ismerős lehet valahonnan, az bizonyára csak a véletlenek összjátéka.) Mindkettőre jó lehetőséget kínál az essequibói konfliktus felmelegítése. Guyana első látásra ideális ellenfél, hiszen a bő 28 milliós Venezuela keleti szomszédja egy csupán 800 ezres, értékelhető haderővel és nemzetközi szövetségi rendszerrel nem rendelkező kis ország.
Ömlik az olaj - és a pénz
Csakhogy Guyana pont ellentétes pályát ír le Venezuelával az elmúlt néhány évben. Az ország kizárólagos gazdasági övezetéhez tartozó vizek alatt 2015-ben fedezték fel az első jelentős olajlelőhelyet, és mostanra ott tartanak a becslések, hogy Guyana nagyjából 8 milliárd hordó olajjal egyenértékű szénhidrogéntartalékon ülhet. Ráadásul az eddig dél-amerikai viszonylatban is szegény ország politikailag meglehetősen stabil hely, többé-kevésbé jól működő demokratikus rendszerrel, békés hatalomátadásokkal. Sőt, Guyana még az OPEC-nek (a nagy olajtermelő államok érdekérvényesítő, és sokszor árfelhajtó szervezetének) sem tagja, az alapító tag Venezuelával ellentétben, ez még csábítóbb célponttá teszi a nagy nemzetközi olajcégek és kormányok számára, amelyek az OPEC-től független beszerzési források kiépítésére törekszenek.
A guyanai lelőhelyek kiaknázását egy nemzetközi konzorcium kezdte meg, amelynek a két amerikai óriáscég, az ExxonMobil és a Hess (45, illetve 30 százalékos részesedés) mellett 25 százalékos részesedéssel tagja a kínai állami offshore olajkitermelő vállalat is. A következő kitermelési koncesszió pedig egy maláj-francia-katari konzorciumnál landolt. Jelenleg napi 400 ezer hordó a kitermelés, de az évtized végére a napi egymillió hordó sem látszik lehetetlennek.
A hatalmas külföldi tőkebeáramlás elképesztő hatással van a guyanai gazdaságra, már csak azért is, mert egy alapvetően szegény, ráadásul lakosságszámot nézve kis országról van szó. A 2012-es nominális GDP-je 4,1 milliárd dollár volt Guyanának, 2020-ban ez 5,5 milliárdra emelkedett, 2023-ra pedig már 16,3 milliárd dollárt számolnak az elemzők. Ugyanez a folyamat vásárlóerőparitáson számolt egy főre jutó GDP-vel: a 2012-es 10,440 dollárról 2020-ra 19,720, 2023-a pedig 61,100 dollárra emelkedett ez az érték. (Gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne három év alatt megháromszorozni a keresetünket – értékben, nem csak számokban. Itt ez egy egész országgal történt meg.) És itt még messze nincs vége a dolognak, hiszen 2024-re egy újabb 45 százalékos növekedést valószínűsít az IMF.
Hacsak nem jön valami közbe, például egy szomszédos ország inváziója, ugyebár. A sors úgy hozta, hogy a guyanai gazdasági csodát fűtő olajlelőhelyek túlnyomó többsége azok alatt a vizek alatt található, amelyek azért tartoznak Guyanához, mert Essequibo is oda tartozik. A vitatott tartomány egyébként nagyjából Guyana területének kétharmadát teszi ki, azonban ezen kívül kevés gazdasági jelentőséggel rendelkezik, hiszen nagyrészt sűrű esőerdő borította, gyenge infrastruktúrával ellátott, ritkán lakott vidék – csakhogy most már több milliárd hordónyi olajtartalékhoz biztosít hozzáférést.
Beszállnak a nagyhatalmak?
Megvan tehát a második indok arra, hogy a Maduro-rezsim miért éppen most gondolta felmelegíteni ezt a konfliktust. De mit akarhat Venezuela elérni? És milyen esélyei vannak Maduróéknak, hogy elérjék céljaikat?
A kérdésre a válasz nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Mint láttuk, Venezuelának nem olajból van kevés, hanem a kitermeléshez szükséges tőkéből és technológiából. Nem túl valószínű, hogy egy – tegyük fel, sikeres – hódító háború után folytatódna a nemzetközi szankciók enyhítése, a nagy olajcégek pedig vidáman fektetnének be dollármilliárdokat a termelőkapacitások működtetésébe és növelésébe.
Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen háború nem is lenne egy olyan vidám sétagalopp, mint ahogy a két ország erőviszonyai alapján elképzelhető lenne. A venezuelai haderő minden szempontból sokszorosan felülmúlja a guyanait, és a Chavez-idők pénzbőségének emlékeként rendelkezik egészen modern eszközökkel is, például 22 Szu-30-as vadászbombázóval (és érdekes egyvelegként, az ország történetének lenyomataként 20 darab F-16-os harci repülőgéppel), S-300-as és más orosz légvédelmi eszközökkel, viszonylag új olasz és spanyol hadihajókkal, illetve két német tengeralattjáróval is.
Azonban az iszonyatos korrupció, a pénzhiány és a szankciók miatt kérdéses, hogy ezek közül mi az, ami bevethető állapotban van – az F-16-osokat például évek óta nem látta senki a levegőben. Aztán ott van a kiképzettségi, harckészültségi színvonal kérdése is: a venezuelai haditengerészet magáénak tudhatja azt a kétes dicsőséget, hogy sikerült elvesztenie egy aktív hadihajót egy civil hajóval történő „összecsapás” során. Kérdéses az is, hogy a nagy létszámú, de alulfinanszírozott, korrupcióval sújtott szárazföldi hadsereg mennyire lenne képes komplex, támadó hadműveleteket lebonyolítani.
A legnagyobb akadály pedig maga Essequibo tartomány. Mint említettük a nagyjából 160 ezer négyzetkilométeres terület nagy része esőerdő, a két ország határát is ez alkotja, és ezen a vidéken legfeljebb földutak vezetnek át rajta. Beküldeni ide egy több tízezer fős hadsereget, majd az előrenyomulást logisztikailag támogatni, a megszálló erőket utánpótlással ellátni valószínűleg olyan feladat, ami meghaladná a venezuelai haderő képességeit, de mindenképpen a végletekig igénybe venné azokat.
És akkor még nem számoltunk a nemzetközi beavatkozás esélyével. Az atomhatalom Oroszországnak nem kellett számolnia azzal, hogy a lerohant Ukrajna egén feltűnnek amerikai vadászbombázók, de ez korántsem ilyen biztos Guyana és Venezuela viszonylatában. Ugyan Guyanának egyik nagyhatalommal sincsen segítségnyújtást garantáló szerződése, érdemes mondjuk Irak és Kuvait példáját megnézni arra, jó ötlet-e egy kicsi, olajban gazdag országot Amerika rosszallása ellenére lerohanni.
Az Egyesült Államok egyelőre nem kötelezte el magát semmire, de John Kirby, a Fehér Ház nemzetbiztonsági szóvivője kijelentette, hogy a konfliktus békés, tárgyalásos megoldását szorgalmazzák, illetve kiállnak Guyana szuverenitása és területi integritása mellett. Ez még nem annak a kimondása, hogy egy amerikai repülőgéphordozó-kötelékkel kell majd megbeszélni a helyzetet, ha fegyveres erőket vet be Venezuela, de nem is annak tagadása. Ha az egyenlethez hozzávesszük, hogy mindez Amerika „hátsó udvarában” történne, és hogy amerikai cégek dollármilliárdos érdekeltségei forognának kockán, akkor érthető, ha Madurónak nem árt óvatosan eljárni.
Mint láthattuk, az eseményeken az Egyesült Királyság is rajta tartja a szemét, már csak azért is, mert egykori gyarmata ma is a Brit Nemzetközösség tagja, ami persze inkább csak formalitás, mint valódi szövetség, de mégiscsak jelent azért egy köteléket a két ország között.
Ráadásként tegyük hozzá, hogy kivételesen ebben az ügyben Kína is az USA oldalán áll egyrészt saját üzleti érdekeltsége okán, másrészt azért, mert nagy olajimportőrként egyébként is érdeke az olajkínálat bővülése, illetve az, hogy ne kevésbé legyen kitéve az OPEC-tagországoknak olajellátás szempontjából, és ez az Európai Unióra is igaz. Még ha esetleg fegyveresen senki nem is akarna beavatkozni, a venezuelai gazdaságot már az is végleg a padlóra küldhetné, ha egy blokáddal elvágnák a venezuelai olajkereskedelem és a másik irányból érkező importáruk tengeri útját, és újabb szankciókat vetnének ki a caracasi vezetésre.
Védelmi pénz vagy valós fenyegetés?
Egyértelmű tehát, hogy Maduro szempontjából hatalmas kockázatot jelentene egy háború vagy egy saját „különleges katonai művelet” Essequibo erővel való elvételére, a potenciális nyereség pedig igen kicsi. De akkor mire játszhat? A témát szokás szerint kiválóan feldolgozó ausztrál védelemgazdasági szakértő, Perun több lehetőséget vázolt fel a válságról szóló adásában.
Elképzelhető, hogy az elnök célja elsősorban belföldi támogatásának erősítése egy kis kardcsörtetéssel. Ha ezt elég hihetően csinálja – mondjuk odavezényel néhány katonai egységet a határra, minden nemzetközi fórumon elmondja, hogy márpedig Essequibo Venezueláé, még az is elképzelhető, hogy sikerül a nemzetközi olajcégeket is rávennie némi „védelmi pénz” megfizetésére egy papírért cserében, amelyen Venezuela is hozzájárul, hogy „területén” folytathassák a tevékenységüket. A harcias retorika abban is segíthet, hogy befolyásolja az ICJ döntését, és valamiféle jogokat adjon Venezuelának a területtel kapcsolatban (noha az szinte elképzelhetetlen, hogy az immár bő évszázados status quót teljesen felülírná a döntőbíróság).
Ha a szóbeli nyomás nem lenne elég, ezt ki lehet egészíteni mondjuk némi határvillongással, esetleg az olajkitermelő platformok körüli vizeken megjelenő venezuelai hadihajókkal is, illetve egyértelműen követelni, hogy az olajtermeléshez Venezuelától is vásároljanak koncessziós jogokat az érdekelt vállalatok. Ha ezt sikerül azon a finom határon tartani, ami még nem vált ki nemzetközi beavatkozást, de eléggé idegesíti az olajcégeket, akkor megint csak szerezhet egy kis, a választási kampányban is felhasználható plusz pénzt Maduro.
Minden, ami ennél erőszakosabb lépés – benyomulás Essequibóba, olajkitermelő platformok elfoglalása – már nagy valószínűséggel kemény nemzetközi válaszlépéseket hozna, és jóval fájdalmasabb árat kellene érte fizetni. Igen ám, de az árat nem személyesen Maduro és a venezuelai politikai-katonai vezetés tagjai, hanem a venezuelai és guyanai katonák, civil lakosok fizetnék meg, tágabb értelemben pedig a világgazdaság és a szabályokra épülő nemzetközi világrend. És ahogy Putyin és Ukrajna esetében láthattuk, egy autokratikus-populista, hatalmát féltő, történelmi küldetésében hívő vezető számára önmagában az, hogy egy lépés óriási, józan mérlegeléssel megindokolhatatlan kockázatokkal, az még nem jelenti azt, hogy dönt mégis úgy, szerencsét próbál, hátha.
A cikk elkészítésében rengeteget segített Perun itt is megtekinthető videós elemzése:
Két héttel az Aszad-rezsim bukása után a szíriai menekültek levelet kaptak az osztrák bevándorlási hivataltól, amelyben közlik, hogy eljárást kezdeményeztek a menedékjoguk visszavonására. 
