Több mint egy hónap telt már el a Hamász által „Al-Aksza özönvíz” néven emlegetett, október 7-én Izrael ellen elkövetett támadás óta. A nemzetközi figyelem mostanra egyértelműen a Gázai övezetben zajló izraeli hadműveletekre, illetve az ezek hatására kialakult humanitárius katasztrófahelyzetre irányul, azonban Izraelben közben azért zajlik az október 7-én, illetve a következő egy-két napban történtek feldolgozása is.
Az már többé-kevésbé ismert, hogy miként érhette ennyire váratlanul a támadás az izraeli hadsereget és biztonsági erőket, de nyilvánvalóan a következő hónapokban, sőt években ezt alaposan ki fogják még vizsgálni, netán konkrét felelősöket is meg fognak nevezni.
A megfelelő időben és a megfelelő eszközökkel reagáltak?
Azonban egyre súlyosabb kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban is, ami a Hamász (és az Iszlám Dzsihád) első, sikeres rohama után történt. Mikor és hogyan reagáltak az izraeli haderő és a biztonsági erők a történtekre, hogyan kezelték a kialakult, kaotikus helyzetet? Mi volt az elsődleges célja a bevetett egységeknek, minél több izraeli civil életének megmentése vagy a terroristák minél gyorsabb semlegesítése? Ha az előbbi, akkor ehhez a megfelelő eszközöket használták-e, és mennyire kapták meg a kellő hírszerzési és parancsnoki támogatást?
Az izraeli fegyveres erőket ezzel kapcsolatban érő kritikák egyik oldala, hogy lassan reagáltak a kialakult helyzetre, és a támadás által érintett területek egy részére nagyon sokáig nem érkezett meg a „felmentősereg”, a civilek és a helyi rendőri, biztonsági erők magukra hagyva próbálták korlátozott eszközökkel felvenni a harcot a terroristákkal, menteni saját, családtagjaik vagy szomszédaik életét.
A Supernova zenei fesztiválon történt mészárlás túlélői közül többen is kiemelték beszámolóikban, hogy nem értették, miért nem jönnek már a katonák, miközben sokuk az első lövések leadása után még órákig bujkált, menekült a támadók elől. A támadások által az egyik legsúlyosabban érintett településen, a Be’eri kibucban még hétfőn, tehát két nappal a támadás kezdete után is Hamász-fegyveresek tartózkodtak, és csak ezután érkezett meg az izraeli katonaság, és szerezte vissza teljesen az ellenőrzést a település felett.
Természetesen nagyon nehéz kívülről, pláne az eseményektől nagyjából kétezer kilométerről eldönteni, hogy pontosan milyen lehetőségei voltak az izraeli haderőnek a támadásokra adható válaszok tekintetében. Az nyilván az laikusként is belátható, hogy nem biztos, hogy az lett volna a legjobb megoldás, ha minden elérhető, sebtében összerántott egységet azonnal a tűzvonalba küldenek, csak hogy legyen ott valaki, ahelyett, hogy legalább megpróbálják felmérni, hol és mi is történik, és ezeket az információkat felhasználva, valamilyen terv szerint haladva szabadítják fel a területeket és szorítják ki a terroristákat.
Folyamatos tüzelés
Igen ám, de azzal kapcsolatban is elég elgondolkodtató beszámolók láttak napvilágot, hogy mit is csináltak a bevetett izraeli erők. A leggyorsabban az érintett területekre az izraeli haderő harci helikopterei tudtak odaérni, az első két helikopter már nagyjából a támadás kezdete után egy órával az érintett területek fölé ért, majd sorban követték ezeket újabb és újabb gépek, végül összesen 28 helikoptert vetettek be a izraeli területen a terroristák elleni harcban.
Csakhogy a pilóták hamar rájöttek, hogy nagyon nincs egyszerű dolguk, ugyanis a földön alattuk teljes káosz uralkodott. Ráadásul a Hamász terroristáit figyelmeztették is arra, hogy lehetőleg, amíg nem kezdenek lőni rájuk, sétálgatva közlekedjenek az izraeli településeken, hogy ne legyen egyértelmű a levegőből esetlegesen figyelő drónok és helikopterek pilótái számára, izraeli civileket vagy támadókat látnak-e.
Ezért aztán kezdetben a helikopterek pilótái arra koncentráltak, hogy a gázai kerítésen autókkal, motorokkal és gyalogosan átözönlő terroristák és fosztogatók áradatának próbáljanak gátat vetni. A helikopterek ebben a szakaszban gyakorlatilag folyamatosan tüzeltek, mindenre, ami a kerítés környékén mozgott. A pilóták gyorsan, ahogy fogalmaztak „kiürítették a gépeik hasát”, aztán repültek vissza a bázisokra újratöltésre, majd újra bevetésre indultak.
Israeli AH-64 Apache attacking Hamas fighters with it's cannon and missiles. pic.twitter.com/flzwHYP7dg
— Heyman_101 (@SU_57R) October 9, 2023
Csakhogy közben gyorsan kiderült, hogy a forgalom nem egy irányba mozog, és hogy a terroristák túszokat is visznek magukkal vissza a Gázai övezetbe. Ahogy a később nyilatkozó pilóták is elismerték, tudták, hogy egyes járművekben elrabolt izraeli civilek is ülhetnek, de ennek ellenére is lőttek.
„Olyan célpontokat választottam, ahol azt tudtam magamnak mondani, hogy kicsi az esélye annak, túszokra is lövök”
– idézte fel egy pilóta egy interjúban, de elismerte, hogy nem lehetett 100 százalékig biztos abban, hogy jól mérte fel a helyzetet.
A helikopterek aztán a településeken zajló harcokba is beavatkoztak, csakhogy itt még kevésbé voltak képesek felmérni, ki a barát és ki az ellenség. Gondok voltak a kommunikációval is, a szárazföldi csapatokat irányító parancsnokságuk gyakran maguk is támadás alatt álltak, így saját egységeiket sem tudták megfelelően irányítani, nemhogy a légierő pilótáinak adtak volna pontos utasításokat. Az is kiderült, hogy a speciális egységeken kívül a legtöbb katonának nincs sem megfelelő gyakorlata, sem megfelelő felszerelése a bevett módszerekkel történő célkijelöléshez, így a pilótákhoz telefonhívások, WhatsApp-üzenetek, fotók segítségével jutottak el információk arról, hol és kire kellene lőniük.
Közelharc, páncélosokkal
De a szárazföldi egységeknek sem volt könnyebb dolguk. Mire a hadsereg nagyobb erőkkel elérte a megtámadott területeket, ott a teljes káosz fogadta az izraeli erőket: az utcákon egymásra lövöldöztek terroristák, fegyveres civilek, a helyi biztonsági erők tagjai, a házak egy részét elfoglalták a palesztin fegyveresek, sok helyen túszokat szedtek, máshol megölték a lakókat vagy azok el tudtak menekülni.
WARNING: DISTURBING
— Eylon Levy (@EylonALevy) November 7, 2023
Israel's archaeologists are used to sifting through rubble from 1000s of years ago.
Now they're using their tools to comb and sieve the ash from the scorched houses in Be'eri, Kfar Aza and Nir Oz —searching for human remains.
via @IsraelAntiquity pic.twitter.com/4Y131UOkAa
Egyértelmű, hogy egy ilyen helyzetben nem lehet elkerülni a „baráti tűz” incidenseket, biztosan előfordult, tehát, hogy az izraeli katonák egymásra, netán izraeli civilekre is tüzet nyitottak. Sok jel mutat azonban arra, hogy nem is válogattak az eszközökben az izraeli fegyveres erők tagjai.
Visszatérve a Be’eri kibucba, a csata után készül felvételeken lánctalpas járművek által feltúrt kertek, udvarok láthatók, rengeteg házat pedig nyilvánvalóan nehézfegyverekből kilőtt lövedékek döntöttek romba. Sok olyan felvétel is előkerült, ahol ily módon megsemmisült épületek romjai alól kerülnek elő civilek holttestei – hogy vajon ők már halottak voltak-e, amikor az épület találatot kapott, azt nem tudhatjuk, de minden bizonnyal azok az izraeli katonák sem tudták, akik tüzet nyitottak ezekre az épületekre.
Sok izraeli túlélő számolt be arról, hogy a házakban, esetenként túszokkal együtt magukat elbarikádozó terroristákra a páncélosok ágyúiból és géppuskáiból nyitottak tüzet, és arról, hogy a katonák – például végre megérkezve a Supernova zenei fesztiválra – golyózáport zúdítottak mindenkire, akit terroristaként azonosítottak, több izraelit is megölve vagy megsebesítve. A menekülő izraeliek is meséltek arról, hogy az ellenőrzőpontokon tartózkodó katonák előbb lőttek, aztán kérdeztek – és ezek csak azok a történetek, amelyeknek maradtak szemtanúi, akik a nyilvánosság elé is voltak hajlandók állni mindazzal, amit e borzalmas órákban átéltek.
Az alábbi videón az egyik túlélő mesél arról, hogy számos túsz került az izraeli katonák és a túszejtők közti tűzpárbajban "kereszttűzbe". Az izraeli rádió riporterének kérdésére, miszerint "elképzelhető, hogy a mi erőink lőtték le őket?", a nő azt válaszolja: "kétségtelenül".
Persze hozzá kell tenni azt, hogy egy ilyen kaotikus helyzetben, egy ennyire váratlan és nagyszabású, kifejezetten civil célpontok ellen intézett támadás esetén talán még külön ilyen feladatokra kiképzett különleges egységek sem lettek volna képesek kizárólag a terroristákat kiszemezgetve megtisztítani az érintett településeket, erre pedig sem elég idő, sem megfelelő létszámú ilyen egység sem állt rendelkezésre.
A kisebb rosszat választják?
Az izraeli haderő illetékesei ezekre a felvetésekre rendre azzal válaszoltak, hogy tették, amit tenniük kellett, természetesen az elsődleges prioritásuk a civil életek megmentése volt. Elismerték ugyan, hogy előfordulhattak hibák, azonban úgy vélik, a rendelkezésre álló erők ily módon történő bevetése összességében több életet mentett meg, mint ahány plusz haláleset írható esetleg „baráti tűz” számlájára. Ha például a harci helikopterek nem veszik tűz alá a határátkelőhelyek környékét, akkor jóval több terrorista jutott volna át a határon, és ők még több civilt és katonát öltek volna meg – ha voltak is túszok, akikkel mondjuk egy izraeli rakéta végzett a Gázai övezet felé haladva, akkor is a kisebbik rosszat választották.
Érdemes itt megemlíteni, hogy az izraeli haderőnél nagyjából 1986 és 2016 között érvényben volt egy Hannibál-direktíva néven ismert, félhivatalos, többféle változatban is létező irányelv, amelyet nagyjából úgy lehetne összefoglalni (bár ez így soha nem szerepelt sehol leírva), hogy jobb a halott izraeli katona, mint a terroristák fogságába esett izraeli katona, tehát adott esetben a katonák egy ilyen helyzetben inkább nyissanak tüzet az emberrablókra – akkor is, ha ezzel saját bajtársuk életét is veszélyeztetik.
A direktívát ugyan elvileg visszavonták (bár nem tudjuk, pontosan mi lépett a helyébe), civilekre pedig soha nem is vonatkozott, azonban nem kell túlzottan nagy képzelőerő ahhoz, hogy feltételezzük, ez a hozzáállás alaposan befolyásolhatta a mostani események során másodpercek alatt élet-halál döntéseket hozni kényszerülő parancsnokok és katonák gondolkodását, amikor azt kellett felmérniük, milyen kockázatokat vállalhatnak még fel a terroristák megsemmisítése érdekében.
Az mindenesetre tény, hogy a legnagyobb gázai határátkelő, az erezi védelmét ellátó izraeli katonai bázis parancsnoka, miután az épületbe betörtek a palesztin fegyveresek, és véres, kaotikus harc alakult ki a bázis területén belül, elbarikádozta magát stábjával egy föld alatti bunkerben, és „erősen fontolgatta, hogy légicsapást kér saját bázisa ellen”, hogy így akadályozza meg a terroristákat az áttörésben, miközben fogalma sem lehetett arról, hány sebesült, fogságba esett, vagy még éppen harcoló, bújkáló izraeli katona, és a hadsereg kötelékéhez tartozó, ám fegyveres harcra nem kiképzett, adminisztrációs és egyéb feladatokat ellátó izraeli állampolgár van még a bázison.
Arról ugyan nem szól a fáma, hogy megtörtént-e a légicsapás, és ha igen, akkor csak azután-e, hogy az izraeli katonák ellenállását már teljesen felszámolták, mindenesetre a bázisról utóbb közzétett felvételek alapján nem lehet kizárni, hogy valamilyen nagyobb erejű, felülről érkező robbanószerkezet is okozhatta a megfigyelhető, komoly, strukturálisnak látszó károkat.
Israeli officials returned to the Erez Crossing on Israel's border with Gaza today for the time since the war's outbreak
— i24NEWS English (@i24NEWS_EN) October 17, 2023
Ministry of Defense personnel assessed the damage caused by Hamas terrorists to the crossing's infrastructure pic.twitter.com/Ax5t0UDGNR
Felelősség és tanulságok
Azt viszont nem is érdemes méricskélni, hogy vajon a nagyjából 1400, a támadás során életét vesztett izraeli közül hánnyal végezhettek izraeli fegyverekből kilőtt lövedékek, pontos számot akkor sem kaphatnánk, ha minden egyes halálesetet tökéletes alapossággal kivizsgálnának a megfelelő szakértők. Az erkölcsi felelősség kérdésének boncolgatása sem egyszerű feladat. Ha egy rablógyilkos betör a lakásunkba, az életünket mentve rágyújtjuk a házat, és több szomszédunk meghal, akkor azért mi vagyunk a hibásak vagy a rablógyilkos? Elgondolkozni érdemes az ilyen morális problémákon, világos válaszok, százalékban meghatározható felelősségi arányok azonban nincsenek.
Az biztos, hogy a terroristák által elkövetett gyilkosságok és más rémtettek súlyát nem csökkenti az, ha valahány izraeli civil halálát nem közvetlenül ők okozták, még ha sokan ezt a Hamász melletti propandához használják is fel.
Néhány dolog miatt azonban érdemes észben tartani, hogy bizony előfordulhatott, hogy izraeli katonák izraeli civilek nem kizárható jelenléte mellett is tüzet nyitottak ellenségesként azonosított célpontokra. Az egyik tanulság ebből az, hogy akármennyire is a világ egyik legerősebb hadereje az izraeli, emberek, ráadásul zömében nem is professzionális katonák, hanem sorkatonák alkotják – és az emberek márpedig hibáznak, különösen extrém stresszhelyzetben, és különösen akkor, ha nem egész életükben, hanem csak néhány évet készülnek ilyen helyzetekre. Fontos feladata lenne az izraeli haderőnek, hogy ilyen helyzetekben is a lehető legjobban reagáló, az ilyen szituációk gyors értékelésére és megoldására kiképzett erőket tudjon bevetni – már csak az izraeli civilek megóvása érdekében is.
A másik tanulság az, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy izraeli katonák így jártak el izraeli földön, izraeli civilek közelségében – és ezt parancsnokaik előzetesen vagy utólagosan jóváhagyták, akkor vajon mennyire hihetünk azoknak a kijelentéseknek, miszerint a Gázai övezetben végrehajtott akciók során a legteljesebb körültekintéssel igyekeznek megóvni a palesztin civilek életét? Nem állítjuk természetesen, hogy az izraeli haderő direkt palesztin civileket mészárolna, de hogy nagyon máshol van az elfogadható „járulékos veszteség” határa, mint amit egy kényelmes európai karosszékből még elfogadhatónak gondolnánk, az biztos.
Azzal pedig az izraeli civil áldozatok emlékének is tartozik az izraeli haderő és az izraeli kormány vezetése, hogy amennyire lehetséges, igenis alaposan kivizsgálják, vajon megfelelő válaszokat adott-e az izraeli haderő a palesztin terrortámadás óráiban, és hogy miként tudtak volna több civil életet megmenteni.
Erre utal Josep Borrell kijelentése. 
