Zentai Péter, Alapblog: Már nem csak a dél- és a kelet-európaiak, hanem a nyugat-európaiak tekintélyes része is dühös az Európai Unióra. Erősödő unióellenes tendenciát jeleznek mind a közvélemény-kutatások, mind a választási eredmények. Nem tartja vészjóslónak ezt az európai légkört?

Navracsics Tibor: Azért én derűlátóbban ítélem meg a helyzetet. Abból a történelmi tapasztalatból indulok ki, hogy a kezdetek óta mindig is érdekütközések jellemezték az uniós – korábban a Közös Piaci – tagállamok közötti viszonyt. Ugyanakkor az integráció a nemzetállamok közötti súlyos viták közepette, azok következményeként – eddig legalábbis – nemhogy nem omlott össze, hanem még inkább mélyült, fejlődött, finomult.

Az Uniónak éppen az az egyik legfőbb erénye, hogy a tagállamok közötti vitákat – intézményes, egyeztetési mechanizmusai révén – képes megoldani, rendezni.

Azzal nem vitatkozom, hogy a jelenlegi helyzetben gyengülő képet mutat a megegyezési szándék, és erősnek látszanak az érdekellentétek a tagállamok kormányai között. Ha a többségen felülkerekedik a józan ész, akkor az aggodalomra okot adó tendenciákat meg lehet állítani.

Azért korábban nem volt példa arra, amit manapság Kelet- és most már Nyugat-Európában is tapasztalni, hogy még kormányon lévő politikusok háttérhatalomként mutatják be a közvélemény előtt az Európai Uniót és annak Bizottságát. Ezt nem tartja felelőtlenségnek?

Rám és természetesen a Bizottság többi tagjára nézve kötelező előírás, hogy nem minősítjük az egyes tagállamok belpolitikáját, az annak keretében történő politikai kommunikációt, az egyes politikusok megnyilvánulásait.

Ez a helyzet is csak alátámasztja azokat az aggodalmakat, hogy a kelet-európai tagállamok egy része kikezdi az Unió alapjait. Miközben ugyancsak némely kelet-európai országokról bebizonyosodott, hogy hűtlenül kezelik az EU-s támogatásokat. Az Unió csalás elleni hivatala, az OLAF friss jelentése szerint csak Romániában, Bulgáriában és Magyarországon összesen egymilliárd eurót „nyeltek el” a nyugat-európai adófizetők pénzéből. Ennek a jelenségnek igenis köze van ahhoz, hogy a nyugat-európai donorországok polgárai szintén az Unió ellen fordulnak…

Az északnyugat-európai emberek korábban ugyancsak nemtetszésüknek adtak hangot, midőn görögországi és olaszországi uniós támogatásokkal kapcsolatos visszaélésekről hallhattak híreket.

Alapjaiban azonban olyan folyamatoknak is tanúi vagyunk különböző uniós tagállamokon belül, amelyek hozzájárulnak az Unióval szembeni bizalom gyengüléséhez Európa-szerte. Erre csak az ellenőrzés szigorításával, a tagállamok átláthatóságának növelésével lehet válaszolni: áttörést hozhat például, ha létrejön az – egyebek között a korrupció és egyéb visszaélések üldözését is magára vállaló – európai ügyészi hálózat, amely nem nemzeti, hanem nemzetek feletti felügyelet alá tartozna és nem nemzeti, hanem nemzetközi hatáskörrel bírna.

Egyelőre azonban inkább a szétesés jeleit lehet érzékelni. Nem gondolja, hogy drámaira fordult az európai helyzet?

Azt nem vitatom, hogy korszakhatárhoz érkeztünk. 2016 az Európai Unió történetének egyik legfontosabb évének ígérkezik. A görög költségvetési problémák kicsúcsosodása, a menekültválság és a britek esetleges kilépése – külön-külön is rendkívüli kihívás, de most ez a három probléma egyszerre, egyidejűleg sújt bennünket, európaiakat. Azt, hogy mennyire lesz drámai a kifejlet, nem tudom megjósolni.

Mégis mit gondol az esetleges Brexit várható hatásairól?

Annyiban mindenképpen példátlan helyzet áll elő az esetleges brit kilépés nyomán, hogy most először fordulna elő az európai integráció történetében, hogy szűkülne, nem pedig bővülne az Unió. A konkrétabb pénzügyi-gazdasági következmények – számomra legalábbis – egyelőre beláthatatlanok. Abban biztos vagyok, hogy fordulóponthoz érkeztünk. Benyomásom, érzésem és meggyőződésem szerint azonban jóval több érdek, komoly stratégiai érdek, szól az Unió egyben maradása, az integráció folytatása mellett, mint ellene.

Ugyancsak stratégiai érdekekre, nemzetstratégiára hivatkoznak azok, akik szerint egyáltalán nem létkérdés hosszabb távon az Unió fenntartása. Akik ezt a nézetet képviselik – különböző formában – jellegzetesen a nép felé fordulnak, úgymond a népre bízzák a döntést.

Valószínűleg nekünk, Európa-párti politikusoknak is ugyanolyan hévvel, keményen, egyértelműen kellene kiállnunk a népeink elé, mint azok, akik a független nemzetállamiság útját hirdetik. Világosan kell bizonyítanunk, hogy például Magyarországnak is meghatározó stratégiai nemzeti érdeke az uniós tagság fenntartása és az integráció folytatása, s hogy előnyösebb a közös európai fejlődés biztosítása, mintsem az, ha mindenki egymástól függetlenül, esetleg egymás kárára, külön-külön keresi saját boldogulását.

Az Unióba tömörült országok mindegyikén belül és némely országok között is lényegében azon folyik a harc, hogy átalakuljon-e az Unió egy komoly, ha úgy tetszik totális politikai- pénzügyi-gazdasági integrációvá, vagy az Unión belüli egységet ne fokozzuk tovább, sőt egy picit gyengítsük azt és az Unió a „nemzetek Európájának” gyűjtőhelyévé váljon. Ön melyik verzió megvalósulását látná szívesen?

Ha választanom kell – ahogy Ön fogalmazott – egy totális föderáció, avagy a nemzetek Európája között, akkor az utóbbit tartom reálisabb alternatívának. Azzal a megkötéssel, hogy egy ilyen Unión belül ugyanakkor óhatatlanul erősödniük kell bizonyos közös intézményeknek.

E tekintetben már aktuálisan is fontos tesztként értékelhető, hogyan sikerül közös intézményes keretek között, együttesen megoldani, legalábbis jól kezelni a menekült problémát. Én úgy gondolom, hogy a Bizottság erről szóló állásfoglalása – kvóta ügyben – abszolút vállalható megoldás, hiszen az csakis arról szól, hogy ha a menedékkérők száma egy országban meghaladja a szokásos mértéket – ami egyelőre sehol sem történt meg –, akkor a többi tagállam az adott ország segítségére siet, segít az érintettek elhelyezésében. Ez tehát nem azonos egy mechanikusan mindenkire kirótt kényszerkvótával.