Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy egyetlen vacak ostoba kis rudacska mennyire megváltoztatta az életemet. Most, hogy hallgatom a híreket az elkobzott, illetve az el nem kobzott, de olykor súlyos sérüléseket és egy szép nagy tűzesetet is okozó kis robbanó szerkezetekről, kénytelen vagyok felismerni, hogy immár a kilencvenes évek közepe óta a petárdázás miatt nem járok be szilveszterkor Budapestre, nem fürösztöm meg lelkem a boldogan ünneplő tömegben, a petárda szorított egyfajta arisztokratikus attitűdre, elkülönülésre, a közösségi örömök megtagadására.
Ugyan megjártam már néhány veszélyes helyszínt, háborús vagy háború-közeli terepet tudósítóként, de elismerem, arra a gondolatra, hogy a lábam előtt-alatt robban egy ilyen vacak, valahogy jobban elfog az idegesség, no ne kerülgessük, a félelem, mint amikor mondjuk Szaddám Scud-rakétáinak egyike landolt nem messze tőlem, pedig annak nagyobb volt a hangja, pláne a robbanó ereje. Az érzés ugyanaz, egyfajta kiszolgáltatottság.
Úgy látszik, sajnos a petárdázók is eléggé idősnek tekintenek ahhoz, hogy elég komoly reakciókat reméljenek tőlem, ha a lábam elé vágják azt a füstölgő kis vacakot, úgyhogy sűrűn próbálkoztak vele. És mivel belvárosi szilveszteri kalandozásaim örömét elvette az állandó fürkészés, hogy honnan hajigálnak újabb durranó csomagokat elém, a szilveszteri útvonaltervezés lényegévé vált, hogy elkerüljem az aluljárókat, ahol aztán végképp veszélybe kerülhet a dobhártyám és a szívem, én a magam részéről kivonultam a társadalomból erre a napra, és petárdamentes családi és baráti körben töltöm az ünnepet.
És persze az ünnepek végeztével nem állom meg, hogy ne vegyem gazdasági és szociálpszichológiai elemzés alá a jelenséget. A petárdázás a gazdasági nehézségeknek, vagy legalábbis a társadalmi elosztás polarizálódásának fontos jele, hiszen egy bizonyos rétegnek szilveszterkor sem jut másra, mint a lehető legprimitívebb és legalantasabb szórakozásra. A petárdázás másfelől újabb szimptómája a társadalom mentális romlásának, merthogy a petárdázónak kizárólag negatív jellegű, és szigorúan individuális örömet okoz. A petárda nem színes, nem tör az égnek ragyogó fénycsíkot húzva, nem szép, mint a tűzijáték, semmiféle esztétikai örömet nem jelent, az végképp kizárva, hogy a petárdázón kívül más is örvendjen az aktusnak, a petárdázó élvezete is kimerül abban, hogy az illető egy-egy ilyen pillanatra úgy hiheti, hatalmában áll látványosan befolyásolni mások viselkedését. Egy durranás, valaki netán ugrik egyet ijedtében, elkáromkodja magát, nos többek közt erre is mondhatta valaha kedvenc szövegét egykori biológia-tanárom, vagyis hogy gyenge örömök ezek már ebben a korban, fiacskám.
Márványi Péter jegyzete