A nagy Biden-átverés – miként juthatott idáig az Egyesült Államok?

Május 16-án érkezett a szomorú bejelentés: Joe Biden volt amerikai elnöknél a prosztatarák egy agresszív formáját diagnosztizálták. A 82 éves korábbi elnök betegségének súlyosságával kapcsolatban azt is közölték, hogy az 1-től 10-ig terjedő Gleason-skálán a 9-es értéket kapta, a rák pedig a csontokban is áttétet képzett (ez egy másik, a betegség súlyosságát jelző index szerint az 5-ből 4-es szintet jelenti, a két besorolás a tudósításokban is keveredik, némi zavart okozva) . Biden orvosai ettől függetlenül reménykednek abban, hogy hormonkezeléssel hatékonyan kezelhető lesz a betegség.

Bident és családját természetesen mindenki – köztük legyőzője, Donald Trump is – együttérzéséről és támogatásáról biztosította, ám hamar felmerültek kényes kérdések is a diagnózissal kapcsolatban. Maga Trump, valamint alelnöke, J. D. Vance is arra utalgatott, hogy valami nincs rendben akkor, ha egy ilyen diagnózist ilyen későn kap meg egy (volt) elnök.

„Miért nem kapott az amerikai nép jobb képet az egészségügyi állapotáról? Miért nem tudták az amerikai emberek, hogy valójában mivel is küzd? Ez komoly ügy”

– fogalmazott például J. D. Vance.

És valóban, orvosok is csodálkoznak azon, hogy miként történhetett meg, hogy Joe Biden a rák egy ilyen súlyos stádiumában kapta meg a diagnózist először.

„Feltételezem, hogy a volt elnök minden évben nagyon alapos orvosi vizsgálatokon esett át. Elég nehéz elhinni, hogy az elmúlt évben volt egy olyan vérvételi eredménye, amely normális értékeket mutatott” – mondta egy rákkutató intézetet vezető orvos a Reutersnek, míg egy urológus szerint

„elég szokatlan a modern korszakban rákos megbetegedéseket ilyen késői stádiumban felismerni”.

Amerikai adatok szerint a prosztatarákok 70 százalékát azelőtt diagnosztizálják, mielőtt más szervekre is átterjednének – és hát nem a valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy az amerikai polgárok túlnyomó többsége nem fér hozzá olyan minőségű egészségügyi ellátáshoz, és nem kap annyi figyelmet orvosaitól, mint Joe Biden. Elképzelhető lenne, hogy Biden – és környezete – már tudott a betegségről korábban is, csak ezt elfelejtették a közvélemény orrára kötni?

És hát igen, bár a mi lett volna, ha típusú kérdéseknek nem sok értelmük van, azért érdekes belegondolni abba, hogy mi is történne most, ha ezt a diagnózist Biden újraválasztott elnökként kapja meg. Meddig ítélnék meg úgy, hogy képes gyakorolni elnöki jogköreit? Ki hozná meg a végső döntést erről és milyen információk alapján? Ki lépne a helyére?

De természetesen erről szó sincs, részben azért, mert Biden ugyebár tavaly nyáron, a számára katasztrofálisan sikerült elnökjelölti tévévita – és némi halogatás – után végül is visszalépett, a helyére beugró alelnöke, Kamala Harris pedig egy rövid kampány után egyértelmű vereséget szenvedett Donald Trumptól.

Borzalmas állapot

A két történet azonban ezen a ponton össze is ér. Ugyanis az elmúlt hetekben egészen vérfagyasztó részletek derültek ki arról is, valójában milyen állapotban volt már hivatalban lévő, az újraválasztásért küzdő elnökként is Joe Biden.

Egy 2024. júniusi adománygyűjtő esten az elnök egész egyszerűen nem ismerte meg George Clooneyt, aki nem egyszerűen a világ egyik legismertebb arca, de ráadásul korábban is találkozott többször személyesen az elnökkel, aki az utolsó ilyen alkalom során, egy 2022. végi esten külön el is viccelődött vele nyilvánosan. Clooneyt az alig két évvel korábban látott, megöregedett, de szellemileg élesnek tűnő Bidenhez képest sokkolta, amit 2024 júniusában látott.

„Olyan volt őt nézni, mint valakit, aki nincs életben. Megdöbbentő volt. Mind egymásra néztünk. Borzalmas volt”

– idézte fel a reakcióját a színész.

A helyzet azonban fél évvel korábban – tehát még azelőtt, hogy Biden sorra nyerte volna a demokrata előválasztásokat, és eldőlt, hogy gyakorlatilag komoly ellenjelölt nélkül lesz a párt jelöltje a választáson – is elég súlyos lehetett. Egy kikerült felvétel alapján 2023 októberében, az ellen titkos dokumentumok helytelen kezelésének ügyében indult vizsgálat egyik személyes meghallgatásán az elnök nem tudta felidézni, mikor választották meg először Donald Trumpot, vagy hogy miért is voltak nála azok a bizonyos dokumentumok, vagy hogy melyik évben halt meg saját fia, Beau Biden. Az elnök ráadásul sokszor több másodperces szünetekkel, elhaló hangon, néha suttogva beszélt, nyilvánvalóan keresgélve a szavakat, gondolatainak fonalát.

(Ez a vizsgálat egyébként végül nem javasolt vádemelést, méghozzá részben a kihallgatást végző különleges ügyész, Robert Hur véleményére alapozva, aki úgy ítélte meg, hogy Biden „együttérző, jószándékú idős ember, gyenge memóriával”.)

Eltitkolt „epizódok”

A Biden elnökségének utolsó hónapjairól szóló, az elnök rohamosan romló állapotáról szóló beszámolók folyamatosan szaporodnak, és az elmúlt hetekben több könyv és elemzés is megjelent a témáról. A kép, amely kirajzolódik, nagyjából úgy foglalható össze, hogy ugyan Biden jobb napjain, vagy inkább jobb óráiban még nagyjából „a régi” volt, fáradtan, nyomás alatt sokszor teljesen zavartan viselkedett.

Azonban ő maga, illetve legszűkebb tanácsadói köre és családtagjai úgy döntöttek, hogy ennek ellenére nemcsak végigcsinálja az elnökségéből hátralévő hónapokat, hanem nekimegy a következő választásnak, és az ezzel járó összes megterhelésnek. Majd, ha minden jól megy, újabb négy évig, tehát 86 éves koráig ő lesz a világ legerősebb hatalma, az Egyesült Államok elnöke.

Biden egyébként egy feleségével közösen, idén május 8-án – tehát még a rákdiagnózis előtt – adott innterjájában kijelentette a kognitív hanyatlásáról szóló feltételezésekről:

„Ezek tévesek. Semmi sem támasztja ezt alá.”

Majd azt hangsúlyozta, hogy a választási versenyből történt visszalépése után is nagyon jó munkát végzett elnökként.

Jill Biden pedig azt ecsetelte, milyen keményen dolgozott a férje a Fehér Házban, és hogy a hanyatlásról és az ő ennek eltitkolásában játszott szerepéről szóló írások szerzői nem voltak ott velük nap mint nap, és nem látták ezt a kemény, megállás nélküli munkát.

Ezzel szemben ezek az írások azt állítják, hogy annak érdekében, hogy az egyre aggasztóbb és egyre sűrűsödő zavart „epizódok” ne kerüljenek nyilvánosságra, az elnök stábja nagyon gondosan igyekezett kontrollálni Biden nyilvános szerepléseit. Gyakorlatilag nem engedték olyan helyzetbe kerülni, ahol váratlan helyzetekkel vagy kérdésekkel szembesülhetett volna, interjúkat nem adott, szereplésein pedig igyekeztek – akár szó szerint is, a karjánál fogva – a megfelelő irányokba terelgetni.

A stáb még Steven Spielberget is bevetette, aki megvilágítási trükkökkel, a suttogást automatikusan felerősítő mikrofonnal és hasonlókkal sietett Biden segítségére, hogy megjelenései kellő erőt sugározzanak.

A gondosan felépített építmény aztán az elnökjelölti vitán dőlt össze, de maga Biden és családja, tanácsadói még ezután is hetekig próbálták menteni a menthetőt, mire végül hajlandók voltak átadni a stafétát az így már egyértelműen hátrányból induló Harrisnek.

Természetesen az egyik kérdés, ami felmerül, hogy miként tehette ezt meg az elnök környezete, és hogyan gondolhatták azt, hogy ezt „meg lehet úszni”, és mi lett volna a tervük a következő négyéves ciklusra. Azon is érdemes elgondokodni, hogy vajon mennyire hozott saját döntéseket Biden elnökségének utolsó szakaszában, mennyire volt képes egyáltalán áttekinteni a helyzetet és legalább jóváhagyni azokat a döntéseket, amelyeket a stábja hozott meg helyette. (Csak egy példa: a fentebb idézett 2023-as meghallgatás első szakaszára október 8-án, azaz a Hamász Izrael ellen indított véres támadásának másnapján került sor. A második, 9-én megejtett beszélgetés során Biden már jóval kommunikatívabb volt, régi szokása szerint elsütött néhány vicces megjegyzést is – elképzelhető, hogy az izraeli események miatt volt előző nap különösen fáradt? Milyen döntéseket tudott, vagy tudott volna hozni ilyen állapotban?)

Az sem lényegtelen kérdés, hogy vajon ha Biden idejében félreáll, lett volna-e esélye Kamala Harrisnek vagy más demokrata párti jelöltnek legyőzni Trumpot.

Miért nem szóltatok?

Azonban talán, főleg Magyarországról nézve, nem ezek a legfontosabb kérdések. Ami történt, megtörtént, az egyre inkább elaggó Biden nem vezette nukleáris világháborúba a világot, az amerikai adminisztráció többé-kevésbé jól elnavigálta magát „robotpilóta üzemmódban”.

De hogyan fordulhatott az elő, hogy a világ legerősebb demokráciájának vezetője, az Amerikai Egyesült Államok csak a Fehér Házban egy több száz, de inkább ezres nagyságrendű stáb élén kormányzó, kampányeseményeken, nyilvános megjelenéseken rendszeresen résztvevő elnökéről hónapokig nem derült ki, hogy ilyen állapotban van?

Ezzel kapcsolatban jelenleg nagyjából három elmélet kering. A legkonzervatívabb szerint a nagy „eltusolásban” csupán Biden legszűkebb környezete vett részt (az ugyanis fel sem merül, hogy ennek tagjai ne lettek volna tisztában a valós helyzettel). A következő változat szerint a Demokrata Párt vezetésének és befolyásos személyiségeinek nagy része „benne volt a buliban”, ahogy a kormányzati tisztviselők egy szélesebb köre is. A harmadik változat szerint mindebben még a „mainstream” sajtó is közreműködött, tudatosan elhallgatva a Biden állapotával kapcsolatos, egyébként meglévő információit.

Ha visszafelé haladunk, akkor az nehezen tűnik hihetőnek, hogy „a sajtó”, mint olyan részt vett volna egy ilyen nagy elhallgatási hadműveletben. A Biden állapotával kapcsolatos első igazán komoly, még a vita előtti kételyeket pont egy a mainstream sajtóhoz sorolt Wall Street Journal cikk alapozta meg, és Biden furcsa megszólalásairól, a nyilvános eseményeken mutatott, zavartnak tűnő viselkedéséről is beszámoltak a médiában.

Az azonban felvethető, hogy talán nem szólt annyira hangosan a sajtó vészcsengője, amennyire indokolt lett volna. Ennek okaként egyrészt felvethető, hogy sok újságíró személyesen aggódott Trump esetleges visszatérése miatt, másrészt pedig mostanra kiderült, hogy a Biden-stáb informális nyomást is gyakorolt a sajtó munkatársaira, hogy „finomabban” bánjanak az elnökkel, ellenkező esetben Fehér Ház-i forrásaik elvesztését, belépőik és biztonsági engedélyeik felfüggesztését helyezve kilátásba.

Az újságírók tisztánlátását az is nehezítette, hogy nem igazán fértek hozzá az elnökhöz – ami egy kampányidőszakban anélkül is indokolható, hogy valami nagy bajra kelljen gyanakodni –, aki ráadásul sokszor teljesen megfelelően is viselkedett. Jobban észrevették volna Biden állapotának súlyos romlását bizonyos újságírók, ha személyes szimpátiáik, illetve személyes érdekeik nem torzítják kicsit a képet? Erre nehéz lenne objektív választ adni.

Továbblépve az elnök tágabb kormányzati és demokrata párti környezetére, itt már aggasztóbb a helyzet. Ahogy az elmúlt hetekben a hallgatás falából elkezdtek kiesni a téglák, úgy egyre több demokrata politikus állt elő a saját történetével arról, hogy ő bizony látta, hogy baj van, de ilyen vagy olyan okokból nem tudott semmit sem tenni. Csakhogy általában ugyanezek a politikusok egy évvel ezelőtt határozottan lesöpörték a Biden állapotával kapcsolatos kételyeket az asztalról, és határozottan kiálltak az újraválasztás mellett.

Persze megint csak nehéz eldönteni, hogy pontosan ki pontosan mennyire volt tisztában a valós helyzettel. Biden szűk stábja előlük is igyekezett eltitkolni a valós helyzetet, ráadásul a legtöbben ritkán találkoztak az elnökkel. A kampányban dolgozó tanácsadók és egyéb szakemberek pedig nyilvánvalóan nem érezték úgy, hogy az ő dolguk lenne „bedönteni” az elnök újraválasztási esélyeit egy kiszivárogtatással vagy a nyilvánosság elé állással.

És hát természetesen ott voltak mindenki saját anyagi, politikai érdekei is. Ki vállalná vezető, esetleg a következő elnökjelöltségre is aspiráló politikusként, hogy hátbaszúrja saját pártja jelöltjét, ráadásul akkor, amikor a másik oldalon egy elítélt bűnöző, puccsista, a beszámíthatatlanságtól szintén nem túl messze álló Trump újraválasztása a tét? Melyik jól fizetett, hosszú karrierben reménykedő stábtag, Fehér Ház-i alkalmazott vállalná, hogy kirobbant egy ilyen botrányt?

Tanulhatnánk belőle

De hogy azért a republikánus oldal se maradjon ki a felelősök sorából: a folyamatosan dezinformációkat és egyértelmű hazugságokat is terjesztő republikánus kampány, illetve maga Trump nélkül talán komolyabban foglalkozott volna a média és a közvélemény egy része is a Biden állapotáról azért csak-csak érkező jelzésekkel. Mint kiderült, ezúttal – bár nem tudni, valós információkra alapozva vagy csak a támadási felületre ösztönösen lecsapva – Trumpék ezúttal telibe találtak azzal, hogy Joe Biden már nem képes megbízhatóan ellátni a feladatait. De honnan kellett volna bárkinek tudnia, hogy ezzel bizony érdemben kellene foglalkozni, de a házi kedvenceket elfogyasztó migránsokkal, az elcsalt 2020-as választásokkal és más tényszerűen igazolhatóan valótlan állításokkal nem?

A lényeg azonban összességében az, hogy sikerült egy olyan világot építeni, amelyben az Egyesült Államok elnöke hónapokig úgy vezetheti az országát, hogy gyakran talán azt sem tudja, melyik évet írjuk, vagy hogy hol is van – sőt egészen messzire juthat egy újraválasztási kampányban is ilyen állapotban.

Ezen azért több szempontból is érdemes elgondolkodni. Például feltehetjük a kérdést, hogy a szintén nem fiatal, és szellemi ereje teljében is gyakran igencsak furcsán viselkedő Donald Trump esetében vajon feltűnne-e valakinek, és mikor, ha állapota már egyértelműen alkalmatlanná tenné az elnöki feladatkör ellátására? És ha a diktatórikus hajlamokkal semmiképpen nem vádolható Biden esetében ilyen-olyan okokból senki nem merte igazán borítani a bilit, akkor a Trump iránti személyes hűség alapján átalakított adminisztrációban és Republikánus Pártban vajon lenne ilyen hiteles személy?

De nem kell csak az Egyesült Államokra gondolni. Biden példája arról is szól, hogy a hatalomvágy, a kényelmesség, a félelem, a személyes érdek, a pártérdek és még ki tudja milyen más tényezők képesek olyan veszélyes elegyet alkotni, amelyben egy a valósággal kapcsolatot vesztett vezető egészen a falig, vagy majdnem addig képes elvezetni egy országot, anélkül, hogy bárki tudna, merne, akarna szólni, hogy valami nagy baj van.

The New Yorker, Financial Times,The New Yorker, BBC, The Atlantic