Hatalmas sokkot okozott az Egyesült Államokban és világszerte is a múlt hét csütörtökön megrendezett első amerikai elnökjelölti vita, és különösen Joe Biden szereplése. Az amerikai elnök szétszórt volt, dadogott, motyogott, gyakran látványosan elkalandozott a figyelme, összekevert dolgokat, egyszóval pontosan azt hozta, amit a legtöbb 81 éves ember hozna egy kiélezett stresszhelyzetben. Csakhogy ő nem egy átlagos 81 éves ember, hanem az Egyesült Államok regnáló, és egy újabb négyéves ciklusért induló elnöke, az amerikai haderő főparancsnoka, az ember, akinek talán az egész világon a legtöbb hatalom összpontosul a kezében.
A helyzetet csak még abszurdabbá teszi, hogy kihívója, Donald Trump – aki maga is 78 éves, ezzel ők ketten a két legidősebb elnökjelölt, aki valaha indult az amerikai történelemben – is hozta szokásos formáját: a kérdések többségére nem adott igazi választ, minden szemérmesség nélkül dicsérte rendszeresen szembe önmagát, szintén sokszor beszélt össze-vissza, de ami mindezeknél fontosabb: gyakorlatilag végighazudta az egész vitát. A vitát rendező CNN saját tényellenőrzői 30 Trump-hazugságot számoltak össze (Biden esetében kilencet), de a lelkesebbek száz fölé jutottak, ez már-már megsüvegelendő teljesítmény egy összesen 90 perces vitában.
De azon sem a Republikánus Párt vezetői, sem Trump szavazói, de még ellenfelei sem lepődtek meg vagy akadtak fenn túlságosan, hogy Donald Trump hazudozik vagy össze-vissza beszél. A gazdaságból vett kifejezéssel: ezt már beárazta a piac.
Megrogyott jelölt, megrogyott kampány
Természetesen önmagában az sem volt meglepetés, hogy Bident nem a fiatalos lendület jellemzi, de az eddigi furcsa vagy aggasztó pillanatait a Trump-táboron innen inkább kisebb „epizódoknak” könyvelték el, nem pedig egy jelentős és átfogó kognitív hanyatlás tüneteinek. Most azonban az ingadozók mellett a demokrata szavazók, véleményvezérek, politikusok is megdöbbentek, hogy Biden ennyire rosszul szerepelt.
A közvélemény szemében a vitát egyértelműen Donald Trump nyerte. A vita előtt a mérések szűk Trump-előnyt mutattak az elnökválasztás előtt, péntek reggelre a fogadóirodáknál nagyjából 10 százalékkal csökkent Biden esélye az újraválasztásra. Beszédes adat az is, hogy egy friss közvélemény-kutatás szerint a regisztrált amerikai szavazók 72 százaléka szerint Biden nem rendelkezik a megfelelő „mentális és kognitív egészséggel” az elnöki pozíció betöltéséhez (49 százalék szerint egyébként Trump sem – ez is sokat elmond a helyzetről).
Biden stábja egyébként azzal védekezett, hogy az elnök egy rosszkor jött megfázás miatt teljesített gyengébben, de a kiszivárgott hírek szerint már a demokraták vezető politikusainak köreiben is sokan gondolják azt, hogy az elnök környezete tudatosan igyekezett titkolni, hogy az elnök állapota rohamosan hanyatlani kezdett az elmúlt hónapokban. Az mindenesetre tény, hogy Biden a vita óta sem jelent meg „forgatókönyv nélküli” helyzetben, azaz csak előre megírt beszédeket, megszólalásokat vállalt, és nem ült le egy „éles” interjúra valamelyik ismert riporterrel, nem ment el élő TV-műsorba, pedig az elemzők szerint valami ilyesmivel lehetne menteni a menthetőt.
Fotó: MTI/AP/Gerald Herbert
Most tehát úgy néz ki, hogy jókora fordulat kellene ahhoz, hogy Biden legyőzze Trumpot novemberben. Márpedig a tét hatalmas. Donald Trump környezetében már részletes, gyakorlatilag napi szintre lebontott tervek készülnek arra, hogy megválasztása esetén a régi-új elnök miként gyűrné alá magá a teljes amerikai intézményrendszert az FBI-tól a tudományos kutatóintézetekig, gyakorlatilag egy fundamentalista keresztény alapokon nyugvó féldiktatúrává alakítva az országot. (Erről részletesebben az alábbi dobozra kattintva olvashat.)
Tovább növelte a tétet az amerikai legfelsőbb bíróság hétfői ítélete, amely gyakorlatilag bármilyen, hivatali ideje alatt törvénysértés esetén immunitással ruházza fel az elnököt, végképp megnyitva az utat egészen rémisztő forgatókönyvek irányába is.
A most Bidenre szavazni szándékozók túlnyomó többsége számára a helyzet egyértelmű: bárkire hajlandók lennének leszavazni, aki nem Donald Trump, és szinte az egyetlen szempontjuk az, hogy a jelöltnek legyen reális, és minél nagyobb esélye legyőzni Trumpot. Márpedig Joe Bidennek a számára katasztrofálisan sikerült vita után kevés esélye maradt a győzelemre.
Nem csoda, hogy a vita óta számos, néha eddig egyenesen szilárdan Biden-pártinak számító újságíró, elemző fejezte ki azt a véleményét, hogy Bidennek félre kéne állnia, és át kéne adnia a helyét egy alkalmasabb, de legalább tettre készebb jelöltnek.
Lehet cserélni?
De lehetséges ez egyáltalán? Az amerikai elnökválasztás folyamata az előválasztásokkal már rég megkezdődött, és Biden gyakorlatilag ellenfél nélkül aratott lehengerlő győzelmet, a közel 4 ezer demokrata delegált 95 százalékának szavazatát bebiztosítva a maga számára. Hivatalosan a Demokrata Párt elnökjelöltjének kilétéről az augusztus 19 és 22. között Chicagóban tartandó demokrata országos konvenció dönt csak, ám ezen a küldötteket elméletben kötik a szabályok, hogy arra a jelöltre szavazzanak, akinek a színeiben delegálták őket.
A gordiuszi csomót maga Joe Biden vághatná át azzal, hogy – valamilyen eddig ismeretlen, váratlan egészségügyi problémára, és persze semmiképpen sem kognitív képességeinek hanyatlására – hivatkozva visszalépne a jelöltségtől. Egy előválasztást megnyerő jelölt a kampány alatti visszalépése ugyan példátlan lenne az amerikai történelemben, de viszonylag tiszta helyzetet teremtene.
Jogilag ebben a helyzetben egy úgynevezett „nyílt” konvencióra kerülne sor augusztusban, ahol az összegyűlt delegáltak addig szavaznának az elnökjelöltségre pályázó jelöltekről, ameddig valamelyikük meg nem szerzi a delegáltak többségének támogatását. Politikailag pedig ez azt jelentené, hogy Biden egyrészt méltóságának maradékával léphetne le a színről, illetve feltehetően jelentős befolyást gyakorolhatna a helyére lépő jelölt kilétére azzal, ha „saját” delegáltjainak ajánlana egy jelöltet (ehhez egyébként nem kéne kötelezően tartani magukat). A Demokrata Párt pedig valamiféle egység látszatát megőrizve sorakozhatna fel egy új jelölt mögé, és remélhetné a legjobbakat.
Fotó: Depositphotos
Csakhogy egyelőre nem úgy tűnik, hogy Biden vissza akarna lépni. A vita után atlantai gyűlésén már kijelentette, hogy folytatni fogja a kampányt, és a legszűkebb tanácsadói/segítői köre sem volt hajlandó az elnököt a visszalépésre buzdítani. E körnek a kampánycsapat vezetőin, illetve az elnök régi, bizalmas tanácsadóin kívül a hírek szerint az elfogulatlansággal még kevésbé vádolható családtagjai, a first lady, Jill Biden, az elnök húga, Valerie Biden Owens, és a híresen kiváló ítélőképességéről nevezetes fiú, Hunter Biden is a tagja.
Egyes hangok szerint tanácsadói az utóbbi időszakban egyre inkább igyekeztek elzárni Bident a kellemetlen hírektől (az elnöknek készülő napi összefoglalókat például erőteljesen megszerkesztgették, hogy azokban nagyobb súlyt kapjanak az elnök számára pozitív hírek), nyilvános szerepléseit pedig úgy tervezték meg, hogy ne kerüljön váratlan szituációkba, ne szembesüljön kellemetlen kérdésekkel. Úgy tűnik, ezzel csak azt sikerült elérniük, hogy még a Demokrata Párt, sőt személyesen Biden legbefolyásosabb támogatói sem tudták, hogy mire számítsanak – most pedig sokan érzik magukat átverve. Külön „szépsége” a történetnek, hogy magának a vitának az ötlete is Biden tanácsadóitól származott, a vita szabályainak, kereteinek kidolgozásában is ők vettek részt, és persze ők készítették fel az elnököt a szereplésre, miközben a Fehér Ház vezető tisztviselőinek nagy részét meglepetésként érte a vita bejelentése.
„Azt mondogatták, ez így lesz a legjobb. Most a legrosszabb kimenetelt kaptuk. Mindannyian azt próbáljuk kitalálni, hogyan lehetséges, hogy azok az emberek, akik [az elnököt] a legjobban ismerik és az összes döntést meghozzák, nem számítottak arra, hogy ez megtörténhet”
– mondta egy neve elhallgatását kérő, a Fehér Házban dolgozó tisztviselő.
Mindez azért is különösen kellemetlen helyzet a demokraták számára, mert a legtöbben azt gondolták, az elnök kognitív hanyatlásáról szóló hírek is a Trump-kampány hazugságáradatának részei, és a szigorúan kontrollált környezetekben feltűnő elnök és tanácsadói látszólag urai voltak a helyzetnek.
„A fene sem gondolta, hogy az összes hazugság közül pont erről az egyről, a legpusztítóbbról derül ki, hogy igaz”
– fogalmazott egy demokrata kommentelő.
Ez pedig ahhoz vezetett, hogy a párton belül nem folyt valódi diskurzus arról, valóban Biden-e a megfelelő jelölt, kísérlet sem történt valamilyen alternatíva felépítésére.
„A helyzet az, hogy azok az emberek tanácskoztak arról, hogy újra kéne-e indulnia, akik jól járnak azzal, ha indul” – mondta egy, a kampánystábhoz közel álló demokrata munkatárs.
De ha a demokraták „fejesei” és legbőkezűbb támogatói most mégis lecserélnék Bident, akkor mit tehetnek, ha az elnök nem hajlandó magától visszalépni? Elméletben erre is vannak módszerek. Fontos azért hozzátenni, hogy az amerikai pártok nem úgy működnek, mint mondjuk egy magyar párt, elnökséggel, választott tisztviselőkkel, alapszabállyal, miegymással, hanem inkább egy laza ernyőszervezetként léteznek, így tehát arra nincs lehetőség, hogy mondjuk a Demokrata Párt főtitkára kezdeményezze Biden visszahívását.
Létezik viszont egy Demokrata Nemzeti Bizottság nevű testület, amely meghatározza például a konvenció szabályait, és összeülhet még a chicagói jelölőgyűlés előtt, és eltörölheti például azt a szabályt, amely a delegáltak kezét megköti a szavazáskor. Azonban erre nincs is feltétlenül szükség, hiszen a delegáltaknak most is rendelkezésére áll egy kiskapu. Ugyanis ez a szabály most is úgy szól, hogy a delegáltaknak
„jó lelkiismeretük szerint az őket megválasztók szándékait kell képviselniük”.
Ha tehát valamilyen úton-módon nagyjából kétezer, Biden által „megnyert” küldött úgy dönt, hogy jó lelkiismerete mellett mégsem tudja támogatni Biden jelöltségét, akkor máris fordulna a kocka. Ilyen nagyszabású eltérítő akcióra, avagy dezertálásra még soha nem került sor a párt történetében, és valószínűleg még a mostani vita fiaskója sem lenne elég a hagyományok ilyen látványos felrúgására – arról nem is beszélve, hogy a regnáló elnök és a megválasztott elnökjelölt „hátbaszúrása” feltehetően nem igazán segítene az ingadozó választók megnyerésében. Mi több, egyes republikánusokhoz közel álló szervezetek már jelezték, egy ilyen húzás után jogi úton is megpróbálnák megtámadni a semmiből jött új demokrata elnökjelölt indulását, ami ahhoz vezethetne, hogy még a választás idején is elhúzódó bírósági eljárások folyhatnának arról, hogy egyáltalán legitim-e Trump ellenfelének indulása.
Jöjjön valaki, fogy az energia - és az idő
Persze, ha lenne a partvonalon a demokratáknak olyan jelöltjük, akinek egyértelműen jobb esélyei lennének Trump ellen, mint most Bidennek, akkor valószínűleg vagy így vagy úgy, de megoldanák a cserét. Csak hát ilyenek nincsenek, részben pont azért, mert eddig mindenki elhitte, vagy elhitette magával, hogy Biden a legjobb demokrata jelölt.
Szóba jöhet természetesen Kamala Harris, a jelenlegi alelnök, aki a mostani kampányban is Biden helyetteseként indul. Ha még emlékszünk, Biden megválasztásakor többen arra tippeltek, hogy a már akkor sem fiatal elnök egy ponton le fog mondani, és Harris veszi át a helyét. Az alelnök teljesítményéről mi sem mond el többet, mint hogy a mostani választáson már szóba sem került, hogy ő indulna Biden helyett – egészen mostanáig. Harris az elemzők többsége szerint az elmúlt négy évben bebizonyította, hogy nincs igazi tehetsége az országos politikához, és népszerűségi mutatói még a vita utáni Bidennél is gyengébbek. (Igaz, a CNN legfrissebb kutatása már jobb eredményeket hozott: Harris 45 százalékos támogatást kapna most a regisztrált szavazóknál Trump 48 százalékához képest, míg egy Trump-Biden összevetésben 49-43 százalékos eredményt mértek.)
Fotó: EPA/Jacquelyn Martin
Kétségtelen tény viszont, hogy az ő jelöltségének lennének előnyei. Egyrészt képviselné a kontinuitást Biden után, tehát jelölésével nem mondanának a demokraták elmarasztaló ítéletet Biden elnökségéről. A másik – az Egyesült Államokban igencsak fontos – szempont az, hogy Harris automatikusan hozzáférne a kampány céljaira összegyűjtött pénzhez (ez most úgy nagyjából 90 millió dollárt tesz ki), míg egy másik jelöltnek a nulláról kellene elkezdenie adományokat gyűjteni. Azonban Harris még Biden visszalépésével sem lenne automatikusan befutó jelölt, őt ugyanúgy „nyílt” konvención kéne megválasztani. Ha Biden konkrétan az ő javára lépne vissza, akkor is csak valószínű, de egyáltalán nem biztos, hogy a delegáltak megszavaznák őt, ahhoz pedig, hogy legyőzze Trumpot, eddig nem igazán látott képességeit kéne megcsillantania.
Harrisen túl viszont olyan nevek kerülnek elő, amelyek feltehetően csak a legtájékozottabb magyar olvasónak mondanak valamit. Ott van Gretchen Whitmer michigani kormányzó, akit sokan vártak a 2028-as kampányban indulóként, vagy a kalifornia kormányzó Gavin Newsom, aki feltehetően szintén 2028-as álmokat dédelget. Mindketten népszerű kormányzónak számítanak, de országos ismertségük hiánya mindenképpen problémát jelenthet. Az is kérdés, hogy hajlandóak lennének-e egy ilyen hirtelen jött jelöltséggel és egy esetleges csúfos vereséggel kockára tenni további ambícióikat.
Ott van a közlekedési miniszteri poszton dolgozó Pete Buttgieg, aki 2020-ban már megpróbálkozott az elnökjelöltséggel. Felmerült Josh Shapiro pennsylvaniai, Raphael Warnok georgiai, vagy éppen Jay B. Pritzker illinois-i kormányzó neve is. Nem lenne elképzelhetetlen Charles Schumer, a szenátus demokrata frakciójának vezetője sem jelöltként (ő jelenleg talán a Demokrata Párt nem hivatalos vezetőjének is tekinthető, tehát talán a legkönnyebb dolga lenne a delegáltak meggyőzésében).
Azonban az összes itt felsorolt politikusra igaz, hogy az ingadozó választók megszólításához valószínűleg egy gondosan felépített, hosszú kampány végén lett volna esélyük, augusztusban beugorva, egy gyakorlatilag két hónapos kampány során ez nehezen megugorható lécnek látszik. Biden elkötelezett szavazói, avagy a „bárki, csak ne Trump” szavazók feltehetően egy lámpaoszlopra is fegyelmezetten leszavaznának, csakhogy most nagyon úgy tűnik, ez nem lenne elég Trump ellen a kulcsfontosságú „csatatér-államokban”, azaz azokban az államokban, ahol szoros küzdelem várható.
Az is igaz persze, hogy a közösségi média korában már sokkal gyorsabban lehet valakit országosan ismertté tenni, de a kampánytámogatások összegyűjtése vagy akár éppen az élő kampányesemények leszervezése, a hatalmas ország körbeutazása nagyon komoly akadályokat jelentene.
Talán a legjobb esélyekkel egy félig-meddig outsider, de már ismert és népszerű jelölt indulhatna – Michelle Obama neve is elő-előkerült az elmúlt napokban, annak ellenére, hogy a volt first lady többször is elmondta, hogy nincsenek országos politikai ambíciói.
Összességében tehát elmondható, hogy Joe Biden lecserélése egyáltalán nem kizárható lehetőség, és még akár akarata ellenére is megfosztható lehet az elnök az elnökjelöltségtől. Az igazi problémája azonban az a Demokrata Pártnak, hogy egészen mostanáig maguk sem gondolták, erre szükség lehet, és az alternatíváknak sokszorosan kellene átlépnie saját árnyékukat, ha novemberben le akarják győzni Donald Trumpot.
