A Vörös tér sosem csupán egy képeslapra illő látvány volt, hanem a mindenkori orosz és szovjet birodalom metaforikus parancsnoki központja és jelképe. Az éppen aktuális hatalmat és államgépezetet nyilvános rituálékon keresztül tesztelték, miközben fitogtatták a harci technikát. Félelmet keltettek a saját állampolgárokban és erejüket demonstrálták kifelé. Még az ünneplésbe is rettegés vegyült.
I. Péter cár 1698-ban azzal az elszántsággal tért vissza Európából, hogy gyökerestül felforgatja a régi rendet. A Streltsy-felkelés kényelmes ürügyként szolgált az új kormányzási logika demonstrálására. „A Vörös téren október 10-én megkezdődtek a tömeges kivégzések. A cár nemcsak megfigyelőként, hanem személyesen is részt vett a kivégzéseken, a hóhéri munkát a bojárokra bízva. Ez a lojalitás próbája volt, ahol a vér lett a politikai bizalom egyetlen fizetőeszköze.” – ahogy a cikk fogalmaz.
A kivégzettek holttestei hónapokig a téren hevertek
A cár a félelem eszközeivel építette fel a szerinte helyes új társadalmi rendszert. Számára ez nem öncélú kegyetlenségnek tűnt, hanem egy módja volt annak, hogy megtörje a régi bojár elitet, és rákényszerítse a végrehajtó tisztviselőket, hogy személyes felelősséget vállaljanak a politikai struktúra megváltoztatásáért – emelte ki Alekszej Gromov orosz történész, a Pravda.Ru-nak adott interjújában.
A kivégzettek holttestei hónapokig a téren hevertek. Ez elrettentésül szolgált mindazok számára, akik kételkedtek a reformok szükségességében. A polgárok legfeljebb a fürdőkben mertek suttogni, de a nyilvános helyeken hallgattak.
Fotó: DepositPhotos.com
Pestisjárvány, éhezés, karanténkordonok
Az 1771-es pestisjárvány leleplezte a hatóságok és a társadalom közötti kapcsolat rákfenéit. A fürdők bezárása, valamint a templomokban a misék betiltása társadalmi összeomláshoz vezetett. A hatóságok tehetetlennek bizonyultak az éhező város spontán dühével szemben, és ezt csak fokozták a karanténkordonok.
Egy ikonikus vezető halála mindig hatalmi űrt teremt. 1953. március 9-én több százezer ember gyűlt össze Sztálin temetésén, de a felravatalozott diktátorhoz vezető sorban állás halálos csapdává változott. Már a Trubnaja tér környékén természeti katasztrófává fajult a tömegek rohama. Emberek százai haltak meg, miközben megpróbáltak búcsút inteni egy korszaknak. Százezrek sírtak, holott sok milliónyi – egész országnyi – ember élt szörnyű körülmények között a gulagon, halt éhen Sztálin rendelkezései miatt vagy gyilkolták meg a diktátor parancsára.
Amikor a tér halálos csapdává változott
„Abban az esetben, amikor a pártfőtitkár, az államelnök és lényegében a miniszterelnök ugyanaz a személy és meghal, a tömegpszichológia kiszámíthatatlan mechanizmusként működik. Az embereket a téren nem irányították ésszerűen, annyian érkeztek, amennyire nem számítottak, áramlásukat nem szorították kordába jól kiépített logisztikai rendszerek. Ez vezetett ahhoz, hogy a közösségi gyász tragédiává fajuljon” – vonta le a következtetést Jekatyerina Melnyikova orosz történész a Pravda.Ru-nak adott interjújában.
A hírhedt diktátor 1953. március 5-én hunyt el, első nyilvános „temetését” pedig már halálának hónapjában meg is rendezték. „A népek nagy tanítójának” holttestét bebalzsamozták, koporsóját pedig kiállították, amely elé három napon keresztül özönlöttek a gyászolók.
Ötszáz, de lehet, hogy ezer ember veszett oda
Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy a rendfenntartók képtelenek voltak kezelni az egyre duzzadó, hullámzó tömeget, amelynek következtében a becslések szerint 500 embert tapostak halálra. (Erről egyetlen sor sem jelent meg az akkori magyar sajtóban, Az 500-as szám sem biztos, más források szerint majdnem ezer ember halt szörnyű halált.) Ezután ágyútalpon, díszsortüzek közepette a Vörös téren álló Lenin-mauzóleumhoz szállították a konzervált szovjet vezért és egy üvegkoporsóba helyezték, régi mestere és riválisa, a Szovjetunió alapító atyjaként tisztelt Vlagyimir Iljics Lenin mellé.
Az 1961-es pártkongresszuson Dora Lazurkina, az SZKP tagja, aki mellesleg tíz évet töltött egy sztálini gulágon, látomásról számolt be, amely Sztálin testének áthelyezését eredményezte. A korosodó hölgy víziója szerint Lenin nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy teste a „bajkeverő” Sztálin mellett nyugszik. A „látomás” talán nem volt véletlen, hiszen Hruscsov desztálinizációs harca ezzel az utolsó fejezetéhez érkezett.
A rendőrség 1961. október 31-én kiürítette a Vörös teret és lezárta a közeli utakat, a sötétség leszálltával a hatóságok emberei egy sírgödröt kezdtek ásni a Kremlt körülölelő fal egyik félreeső részén. Sztálin testét az üveg szarkofágból egy közönséges koporsóba helyezték, valamint eltávolították a zubbonyán lévő aranygombokat és váll-lapokat, majd a sírba helyezték.
Terrortámadás a mauzóleumban és háborús aknák
Egy sor se jelent meg Magyarországon, de még a Szovjetunióban sem, sehol arról, hogy 1973-ban terrortámadás történt a Vörös téren. A mauzóleumban történt robbantás leleplezte a legbiztonságosabbnak hitt rendszerek sebezhetőségét. A hatóságok éppen ezért titokban tartották az esetet, hogy ne ismerjék el saját biztonsági szolgálatuk hibáit.
„Az állam minden olyan kísérletet, amely egy ideológiai súlyt hordozó tér destabilizálására irányul, nem bűncselekménynek, hanem a rendszer alapjai elleni támadásnak tekint. Ezért az ilyen esetekben a titkolózás a vertikális hatalmi struktúra gyakori védekező reakciója” – nyilatkozta Daniil Lavrentyev világtörténész a Pravda.Ru-nak.
A II. világháború idején minden erejével azon volt a szovjet hadsereg, hogy Moszkvát és a Vörös teret megvédje, hiszen ennek szimbolikus jelentősége volt. Ennek ellenére a Pravda által megszólaltatott történészek szerint megesett, hogy aknák csapódtak be a Kreml fegyvertárába és a Szpasszkaja-torony környékére.
