Az Emberi Jogok Európai Egyezményének szerepe az 1998-as belfasti nagypénteki megállapodás szerves része, és a kilépés lerombolná a béke ezen alapjait, állította Simon Harris, Írország miniszterelnök-helyettese – amiről a The Guardian is beszámolt.

Hozzátette, hogy az egyezmény „alapvető biztosíték” és a megállapodás „központi része”, amely tükrözi mindkét ország közös szerepét az 1998-as békemegállapodás garantálójaként.

Megfékeznék a megmaradt erőszakot

Harris azt is bejelentette, hogy az Egyesült Királyság és az ír kormányok független szakértői testületet neveznek majd ki annak érdekében, hogy véget vessenek az északír társadalom egyes részeit a békemegállapodás több mint 25 évvel ezelőtti megkötése óta sújtó félkatonai erőszak és megfélemlítés „átkának”. A szakértői testület 12 hónapon belül jelentést készít mindkét kormány számára, miután megvizsgálta, van-e létjogosultsága egy „strukturált leszerelési folyamatnak” – hasonlóan ahhoz, amely 1998-ban a nagypénteki megállapodást követően a republikánus és lojalista csoportok lefegyverzéséhez vezetett.

A döntést, hogy a félkatonai csoportokat kihagyták a nagypénteki megállapodásból, gyakran bírálták hibaként, mivel ez lehetővé tette egy olyan bűnözési szint fennmaradását, amely a brit vagy ír társadalom más részein nem létezik.

Harris szerint a félkatonai jelenlét Észak-Írország közösségeinek mintegy egyötödét sújtotta, és az élet több területébe is beférkőzött. Tavaly az Egyesült Királyság parlamentjének Észak-Írország Ügyek Bizottsága (NIAC) a félkatonai szervezetek által okozott károkat a „zavaros időszak maradandó és rosszindulatú örökségének” nevezte.

A republikánus és lojalista csoportokat egyaránt magában foglaló szervezetek részt vesznek a szervezett bűnözésben és bűncselekményekben, lakók megfélemlítésben, a félkatonai erőszak áldozatainak és túlélőinek megfélemlítő ellenőrzésében, valamint illegális pénzkölcsönzésben.

A NIAC megállapította, hogy a közelmúltbeli megélhetési válság hozzájárult egy „kegyetlen viharhoz”, amelyben a félkatonai szervezetek kihasználták és célba vették a kiszolgáltatott csoportokat, köztük a bizonytalan anyagi helyzetben lévő egyedülálló anyákat.

„Minden hiteles lehetőséget meg kell vizsgálnunk – annak érdekében, hogy Észak-Írország lakosságának több mint 20 százaléka, amely arról számol be, hogy a félkatonai szervezetek befolyást gyakorolnak az általuk lakott területeken, élhessen a mindennapos megfélemlítés, félelem, kényszerítő ellenőrzés és erőszak nélkül, amelyet most átél” – mondta Harris.

Az Egyesült Királyság vitája az Emberi Jogok Európai Egyezményéről

Az a kérdés, hogy az Egyesült Királyság maradjon-e az Emberi Jogok Európai Egyezményében, a jogi szakmai körökből a politikai vita középpontjába került. Ami egykor szerződések és bíróságok technikai ügyének számított, ma már politikai jelszó: egyes pártok kilépést sürgetnek, mások pedig arra figyelmeztetnek, hogy a távozás súlyos kockázatokat hordozna az ország demokráciája, külkapcsolatai és stabilitása számára.

Az Emberi Jogok Európai Egyezményét sokan tévesen a konzervatív Churchill-korszak találmányának hiszik, valójában azonban Clement Attlee munkáspárti kormánya írta alá 1950-ben. Kezdetben az Egyesült Királyság korlátozta a hatályát, nem engedve közvetlen állampolgári fellebbezéseket. Ez a helyzet az 1960-as évek közepén változott meg, Harold Wilson idején, amikor az egyének csendben megkapták a jogot, hogy ügyeiket Strasbourg elé vigyék. Az 1998-as Emberi Jogok Törvénye pedig beépítette az egyezményt a brit jogrendbe, mindennapossá téve azt a bíróságok munkájában.

Azonban Jack Straw, a Munkáspárt korábbi belügyminisztere augusztus végén felszólította Sir Keir Starmert, hogy „válassza szét” az ország törvényeit az Emberi Jogok Európai Egyezményétől, hogy több, hajón érkező migránst lehessen kitoloncolni. „Kétségtelen, hogy az egyezményt – és ami döntő fontosságú, annak értelmezését – most olyan módon használják, amelyre soha, de soha nem volt szándék, amikor azt a 40-es évek végén és az 50-es évek elején kidolgozták” – mondta a Financial Timesnak.

Az egyezmény politikai kérdéssé vált, miután azt egyes bíróságok a migránsok kitoloncolásának megakadályozására használták fel, többek között a családi élethez való jogokra hivatkozva.

Nigel Farage, akinek jobboldali populista Reform UK pártja vezeti a közvélemény-kutatásokat, is felszólította augusztus végén az Egyesült Királyságot, hogy lépjen ki az Emberi Jogok Európai Egyezményéből és minden más olyan nemzetközi megállapodásból, amely megakadályozza a kis hajókon vagy más illegális csatornákon érkező emberek tömeges kitoloncolását.

A YouGov közvélemény-kutató csoport megállapította, hogy a bevándorlás a választók elsődleges aggodalmai közé került – megelőzve a gazdaságot és az egészségügyet –, és egy külön felmérés szerint a lakosság 71 százaléka úgy véli, hogy a kormány rosszul kezeli a kis hajókkal történő átkelések kérdését.

Starmer kénytelen volt új módszereket találni annak bizonyítására, hogy foglalkozik a kérdéssel. Korlátozott migráns visszatérési megállapodást kötött Franciaországgal – az úgynevezett „egy be, egy ki” megállapodást, amely kezdetben csak a migránsok kis részére terjed ki, és megígérte, hogy átalakítja az ország menedékjogi fellebbezési folyamatát az ügyek felgyorsítása érdekében.

A távozás hívei szerint az Egyesült Királyságnak vissza kell szereznie szuverenitását saját törvényei felett. Úgy látják, hogy az egyezmény idegen test, amely beleszól a bevándorlási politikába, lassítja a kitoloncolásokat és a közvéleménnyel szemben köti meg a kormányok kezét. Ez az érv különösen erős hatású, amikor a bevándorlás kérdése uralja a híreket.

Politikai döntések és bírák

Peter Lilley, a Telegraph újságírója problémásnak tartja, hogy az egyezményben foglalt jogok szerinte túlságosan homályosak, ezért a strasbourgi bíróság új szabályokat alkot, amikor értelmezi őket. Így ma a brit és a strasbourgi bírák döntik el, mit is jelentenek pontosan ezek a jogok. Ez Lilley szerint politikai döntéseket ruház a bíróságokra, amire a választók nem hatalmazták őket fel.

Azokat az érveket, hogy a kilépés Belarusz vagy Oroszország mellé sodorná az országot, Lilley elutasítja. Úgy véli, az Egyesült Királyság inkább Ausztrália, Kanada és Új-Zéland útját követné, amelyek szintén nem vetik alá magukat egy nemzetek feletti bíróságnak, mégis biztosítják az emberi jogok védelmét.

A szerző elismeri, hogy bizonyos alternatív reformok mérsékelhetik a problémát, de szerinte valódi változás csak a kilépés provokálásával érhető el. Ezt paradox módon a Munkáspárt kormányának legújabb javaslata is alátámasztja, amely törvényben írna elő kötelező értelmezési irányokat a bevándorlók jogait illetően. Ezzel Lilley szerint épp az Emberi Jogok Európai Egyezménye eredeti logikája veszne el, hiszen az a bírói függetlenségre épült.

Kockázatok és mellékhatások

A kockázatok azonban jelentősek. Ahogy már említettük, az északír nagypénteki megállapodás, amely évtizedes konfliktus után biztosítja a békét, jogi garanciáit az egyezményből meríti. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének elhagyása így megingathatja a politikai rendezést, és feszültséget kelthet Dublin és Washington felé. Az Európai Unióval való együttműködés is bonyolódna a kiadatás és a rendészeti együttműködés terén.

Jogászok hangsúlyozzák, hogy a kilépés nem mentesítené az Egyesült Királyságot más kötelezettségek, például az 1951-es menekültügyi egyezmény alól. A határellenőrzés sem válna automatikusan szigorúbbá. Ami viszont történne: az Emberi Jogok Törvénye meggyengülne, a jogi védelem visszaszorulna, és Nagy-Britannia Oroszország és Fehéroroszország társaságában találná magát – ők ugyanis Európa egyetlen más országai, amelyek kívül vannak az egyezményen. Kritikusok szerint ez ártana az ország nemzetközi megítélésének és megingathatná a befektetői bizalmat is.

A közvélemény látszólag szkeptikus a kilépéssel kapcsolatban. Egy 2023-as felmérés szerint a britek 57 százaléka maradna az egyezményben, és csupán minden ötödik támogatta a távozást. Ez arra utal, hogy bár a téma a jobboldalon erős visszhangot kelt, valószínűleg szélesebb politikai hasznot nem feltétlenül hozna a számára.

A vita tehát a szuverenitás és a stabilitás között feszül. A hívek a strasbourgi befolyástól való szabadulást ígérik, míg az ellenzők jogvesztéstől, gyengülő intézményektől és megrendült nemzetközi kapcsolatoktól tartanak. A kilépési döntés – ha egyszer megszületik – évtizedekre meghatározhatja az Egyesült Királyság jogrendjét és európai helyét.