Történelmi hagyománya van annak, hogy a húsvét fontos időszak a tetoválások tekintetében egyes keresztény csoportok körében. Pedig ma már a keresztény tetoválásokat a világ számos részén egész évben meg lehet csináltatni. Mégis, egyes keresztények között még mindig él a hagyomány, hogy akik húsvét körül Jeruzsálembe látogatnak, keresztet vagy bárányt tetováltatnak - általában az alkarjukon.
Gustavo Morello, a Boston College vallásszociológusaként és jezsuita katolikus papként régóta tanulmányozza a tetoválásokat, mint vallási gyakorlatot. A professzor olaszországi, jeruzsálemi, betlehemi és loretói tetoválóművészekkel készített interjúkat, akik folytatják és újrateremtik a keresztény tetoválás hagyományát. A gyakorlat nem sokkal Jézus keresztre feszítése után kezdődött, és a későbbi évszázadokban terjedt el Európa-szerte.
Az első keresztény tetoválások
A rómaiak, akárcsak a görögök, rabszolgákat és foglyokat tetováltattak általában betűkkel vagy szavakkal a homlokukra, amelyek a bűneiket jelezték. Nem sokkal Jézus halála után, i. e. 30. év körül, rabszolgasorba kerültek a keresztények, és „AM” jelzésű tetoválással jelölték meg őket – „ad metalla”, vagyis bányamunkára ítélve, ami gyakran halállal végződött.
Szinte ezzel egyidőben a nem rabszolgasorsú keresztények szolidaritásból kezdtek ókeresztény jeleket magukra varratni, például halat vagy bárányt, hogy megmutassák, azonosulnak Jézussal.
A latin vagy a görög nyelvben nem volt külön kifejezés a tetoválásra, ezért a „stizo”, a „signum” és a „stigma” szavakat használták. A megbélyegzés szó utalt Jézus kezén és lábán a keresztre feszítés következtében kialakult sebesülésekre is. A keresztények Jeruzsálemben gyakran kaptak saját „stigmákat”, általában keresztet Krisztus vértanúságának tiszteletére.
Egy hagyomány kezdete
A hagyományok eredetéről szerencsére több írásos feljegyzés is tanúskodik. Az egyik a 3. századból tesz említést, hogy a mai Egyiptomban és Szíriában élő keresztények halat és keresztet tetováltattak magukra. Egy másik pedig arról szól, amelyet Gázai Prokopiusz, egy i.sz. 475 és 538 között élt teológus írt Ézsaiás könyvéhez, miután megállapította, hogy sok Szentföldön élő keresztény csuklójára keresztet tetováltak. „De mások meg azt írják a kezükre, hogy „Az Úré”, vagy „Izrael” – jegyezte meg.
Amikor i.sz. 600-ban pestisjárvány sújtotta a szkítákat, a Fekete-tenger környékén élő nomád emberek azt hitték a tetoválásokról, hogy védelmet nyújtanak a halálos betegségek ellen. Simocatta Teofilakt, a késő ókor egyik utolsó történésze arról tesz említést, hogy a misszionáriusok azt javasolták, hogy „a fiatalok homlokát éppen ezzel a jellel tetoválják” – vagyis kereszttel.
De sok tanúságtétel említi a Szentföldről tetoválással hazatérő kereszteseket és zarándokokat a középkorból, ami a kora újkorban, a 16. és 18. század között tovább folytatódott.
Kik voltak a piktek?
Más kultúrák különböző módon használták a tetoválásokat. Amikor a rómaiak i.sz. 400-ban kapcsolatba kerültek a Brit-szigeteken élt kelta törzsekkel, pikteknek nevezték őket, mert testfestmények borították a bőrüket.
Nagy Gergely pápa követeket küldött a kelták keresztény hitre térítésére, majd egy másik vatikáni delegáció látogatása következett.
Míg a misszionáriusok ellenezték a „pogány tetoválást”, mindkét delegáció egyetértett abban, hogy a keresztény isten számára készített tetoválások rendben vannak.
Hasonló következtetésre jutott a Northumbria Council, egy 787-ben Észak-Angliában tartott gyülekezeti összejövetel is: az Istennek megfelelő tetoválások elfogadhatóak. Akkoriban az angolszász elitnek is volt tetoválása; York püspöke, Saint Wilfrid például keresztet varratott magára.
A tetoválók olasz szentélyei
Az 1300-as évek körül, amikor a szentföldi keresztény királyságok elvesztették uralmukat az oszmánok miatt, Olaszországban megjelentek a „Sacri Monti” nevű szentélyek, melyeket „szent hegyekre” helyeztek el, ahol a bhakták biztonságban zarándokolhattak, ahelyett, hogy életüket kockáztatva Jeruzsálembe érnének, amely addigra az oszmánok ellenőrzése alatt állt. Ezeket a szentélyeket olyan városokban hozták létre, mint Nápoly, Varallo és Loreto. A zarándokok pedig tetoválásokat készíthettek ezekben a szentélyekben. Az egyik hely Loreto szentélye volt, amelyet az 1300-as évek elején létesítettek. Loreto szentélyébe egy ereklyét hoztak a „Szent Házból”, amely a keresztény hagyomány szerint az a ház, ahol Szűz Mária hírt kapott arról, hogy megszüli Isten fiát.
A Loreto-szentélyben a tetoválás közösségi tevékenység volt, asztalosok, cipészek és kézművesek végezték, akik az ünnepek alatt kivitték a főtérre standjaikat, szerszámaikat és aki akart, annak tetováltak. A tetoválásokhoz jellemzően falemezkéket használtak a minta felvitelére, csakúgy, mint egy bélyeget.
Loreto városa azonban 1871-ben higiéniai okokból betiltotta a tetoválást. Attól fogva az emberek titokban tetováltattak.
Civilizálatlannak tartották
Az 1200-as évektől az 1700-as évekig a keresztény tetoválás szokása Európában egyaránt elterjedt a parasztok, a tengerészek, a katonák és a kézművesek, valamint az apácák és szerzetesek körében. Szépen megkapták magukra a kereszteket, Szűz Máriát, Jézus nevét vagy néhány mondatot a Bibliából.
A reneszánsz után azonban az európai kultúra a tetoválásokat a „civilizálatlannak” tartotta, és a gyarmatokon élő népekkel, bűnözőkkel és szegényebb katolikusokkal társította. Sok európai értelmiségi a katolicizmust inkább babonának tekintette, mint valódi vallásnak.
A „tetoválás” szó azután került a nyugati nyelvekbe, hogy Louis de Bougainville francia admirális és felfedező, valamint James Cook brit felfedező az 1700-as évek végén visszatért a Csendes-óceán déli részén tett utazásairól. Ott látták azt, hogy a helyi emberek nyomokat hagytak a testükön, és a „tatau” szót használták a rajzok elnevezésére. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tetoválások akkor tértek volna vissza, ugyanis soha nem tűntek el.
A mai gyakorlat
Napjainkban a Közel-Kelet egyes templomaiban, például Egyiptom kopt keresztény templomaiban beépítik a tetoválás gyakorlatát a keresztelési rituálékba.
Valójában a szentföldi tetoválás soha szűnt meg. Wassim Razzouk, akivel 2022-ben készített interjút Morello, egy 27. generációs tetováló. Családja 1300 óta varrja a zarándokokat Jeruzsálemben. Razzouk pedig nem kevesebbet állít, mint hogy van néhány 500 éves falemeze, amelyet a családja használt a tetoválásokhoz.
Egy másik tetoválóművész, akivel interjút készített a vallásszociológus, Walid Ayash, zarándoktetoválásokat készít azoknak, akik ellátogatnak a betlehemi Születés templomába, ami az arab keresztények kedvelt szokása. Azt mondta, hogy a tetoválás egész évben zajlik a zarándokok látogatásai alatt a templomban. Bár idén a gázai háború következtében az izraeli hatóságok korlátozták a bejutást Jeruzsálembe és Betlehembe.
Olaszországban Jonatal Carducci tetoválóművész a vallásos tetoválás hagyományának helyreállításán dolgozik Loretóban. A vele készített 2023-as interjúban elmagyarázta, hogy gondosan lemásolta a régi falemezeket, amelyek mind a Szent Ház Múzeumában, mind a Római Folklórmúzeumban ki vannak állítva. 2019-ben ott nyitott egy szalont, ahol korábban Leonardo Conditti dolgozott. A szalon látogatói több mint 60 tetoválási minta közül választhatnak, köztük a Loretói Szűz Mária, keresztek és Jézus szívének ábráit.
Az idei húsvéton, amikor egyes keresztények tetoválást fognak csináltatni, a bőrvarrás vallásos gyakorlata – amely az idők kezdetétől használatos – ismét tovább gyűrűzik a történelembe.
108-nál megállt a vagyonkezelő alapítványok szaporodása, de ez nem jelenti azt, hogy nem történik velük semmi. 
