Kamala Harris demokrata elnökjelöltsége, majd az azt követő sikerturné, ahol sorra hódítja meg az államok szívét a jelenlegi alelnök, minden bizonnyal rémálomszerű forgatókönyvként van elkönyvelve a republikánusok berkeiben. Míg Harris és alelnökjelöltje, az egyébként nagyon barátságosnak, nagyon mindenki barátja, kedves öregedő apafigurának tűnő Tim Walz egyre kényelmesebbnek tűnő előnyt alakít ki – a RealClearPolitics közvéleménykutató-aggregátor szerint a cikkünk írásakor elérhető, legfrissebb, augusztus 29-i adatok szerint ez már 48 százalék volt a vetélytárs 46,2 százalékával szemben – Donald Trump és alelnökjelöltje, J.D. Vance a nyugtalanság egyértelmű jeleit mutatja.
Egy kellemetlenül jól illő jelző
Amellett, hogy jelenleg a számok sem Trumpékat igazolják, az elmúlt időszakban egy roppant kellemetlen, ám rendkívül találó jelzővel álltak elő a demokraták. Harris és Walz is több beszédében taglalta részletesen, hogy mégis mennyire furák a republikánus oldal egyes állami szintű jelöltjei, élükön a saját bevallása szerint is „hillbilly” (Amerikában ezt alapvetően egy sértőbb jelzőként használják a középnyugati, kevésbé műveltnek tekintett, vidéki emberekre) származású alelnökjelölttel, J.D. Vance-l, Donald Trump furcsaságait pedig senkinek sem kell bemutatni.
Fotó: EPA/MICHAEL REYNOLDS
De honnan jött ez az egész? Nos, leginkább a kampány során elhangzott szemöldökmozgató kijelentésekből: Donald Trump például Hannibal Lectert, a filmtörténet ikonikus kannibálját emlegette gyűlésein többször is, kedves embernek nevezve a kitalált filmalakot, aki szívesen meghívná vacsorára. Alelnökjelöltje, Vance sem maradt el tőle, amellett, hogy ismét előkerült emlékezetes kijelentése, amely szerint a gyermeket nevelők szavazatának többet kéne érnie, „gyermektelen macskás nőknek” nevezett több jelentős demokrata politikust – ez utóbbi pedig a hagyományosan nemi egyenlőségre törekvő amerikai társadalomban nem meglepő módon igencsak kiverte a biztosítékot.
Sőt, a furaság nem áll meg a republikánusok hagyományos értelemben vett határainál, hiszen az eredetileg demokrataként induló, később függetlenné váló, majd Donald Trump javára visszalépő ifjabb Robert F. Kennedy például arról beszélt kampánya során, hogy egy évtizeddel ezelőtt kidobott egy medvetetemet a Central Parkba. Erre pedig nehéz mit mondani.
Miért működik?
A „fura, furcsa” jelző zsenialitása pont abban rejlik, hogy igazán azon a területen támadja a Trump-tábort, amellyel nem tud mit kezdeni, hiszen az olyan melléknevekhez, mint a „gonosz, törvénysértő” mostanra teljesen alkalmazkodott a republikánus jelölt – még a bírósági ügyeiben született elmarasztaló ítéletek sem találtak rajta fogást, ezeket is csak úgy kezelte, mint az ellene szervezkedő hatalmak támadásait, szavazótábora pedig felfalta a retorikát. A demokraták által előhúzott gúnyos jelző azonban ezt a harcoskodást teszi nevetségessé, rámutatva annak visszásságára, egészen egyszerűen kifogva a szelet a republikánusok vitorlájából.
Az MSNBC által megkérdezett szakértők szerint a humor régóta a tekintélyelvű politika elleni egyik leghatékonyabb fegyver, hiszen az úgynevezett „erős emberek” jelentős hányada mindenhatóságuk álarca mögött törékeny és bizonytalan személyiség, akik azt nem bánják, ha gonosznak nevezik őket, azt viszont nem tudják kezelni, ha nevetségessé teszik őket.
A tekintélyelvűség kutatói számára a „furcsa” sikere nem meglepő. A humor ugyanis régóta az antiautoritárius politika egyik leghatékonyabb fegyvere. Mindenhatóságuk homlokzata mögött a legtöbb erős ember törékeny és bizonytalan személyiség. Nem bánják, ha gonosznak nevezik őket, de az már más kérdés, ha nevetségessé teszik őket.
Az ilyen autoriter vezetőkből nem hiányzik a sajátos, szadista humorérzék, ugyanakkor azt már nem tudják elviselni, ha ők a vicc célpontjai: elég csak arra a történelmi példára gondolni, hogy mikor egy férfi a fasiszta Olaszországban elvitte egy bárba Mussolini nevű házinyulát, egy jó nevetés helyett gyorsan letartóztatták, és egy évet ült börtönben.
A Trump-tábornak nem azért igazán kellemetlen a "furcsa" jelző, mert nem mondtak még rájuk rosszabbat – ugyanis de, mondtak – hanem mert a szatíra képes arra, hogy a potenciális szavazók elé görbe tükröt tartson, és nem éppen kedvező fényben tüntesse fel a republikánus jelöltet.
A demokraták új kedvenc jelzője és csodafegyvere alapvetően a bomlasztás stratégiája, amely érzékelteti mindenkivel, hogy a jelenlegi politikai kampány nem normális, és egészen sokkoló, hogy egy bírósági ügyekben elmarasztalt politikusnak esélye van arra, hogy újraválasszák amerikai elnöknek.
Azt pedig, hogy mennyire kellemetlenül megingatta a republikánusokat mindez, mi sem mutatja jobban, hogy egyre kétségbeesettebben keresi a támadási felületeket a Trump-tábor: Tim Walz demokrata alelnökjelöltet például azzal vádolták meg, hogy hazudott a kutyájáról, míg a napokban a washingtoni Arlington-veterántemetőben botrányosan viselkedő republikánus stáb viselkedésének elismerése helyett J.D. Vance egy komoly gondolati ívet bejárva inkább Kamala Harrist szidalmazta egy bocsánatkérés helyett.
Macron is támogatja az ötletet. 
