Az elmúlt hetekben egy csapásra megkérdőjeleződött mindaz, amit Európa, és benne Magyarország, mint az Európai Unió és a NATO tagjának biztonságáról hosszú évek, akár évtizedek óta tudni véltünk. Azzal, hogy az Egyesült Államok látszólag elengedni készül a NATO európai tagjainak kezét, közben pedig rohamléptekkel igyekszik normalizálni kapcsolatait Oroszországgal, teljesen újraírhatja Európa – és persze az egész világ – stratégiai viszonyait.
Ezzel párhuzamosan szinte közhelyszerű igazsággá vált az a feltételezés, hogy Európa (a cikkben Európán most a NATO az Egyesült Államokon kívüli, zömmel európai, és nagyrészt uniós tagállamait fogjuk érteni) képtelen az Egyesült Államok nélkül megvédeni magát. Ha a Donald Trump környezetéből érkező hangokat, de akár bizonyos európai vezetők megszólalásait is vesszük, az az érzésünk támadhat, hogy Európa önmagában katonai értelemben letolt nadrággal áll, és az egyetlen dolog, ami visszatartja ellenségeit – elsősorban persze Oroszországot – attól, hogy az Atlanti-óceán partjáig meneteljen, az a nagy és erős amerikai nagybácsi árnyéka: az amerikai fegyverek, az Európában állomásozó amerikai katonák, az amerikai biztonsági garanciák.
Elkényelmesedtek
De valóban ennyire rémisztő a helyzet? Először is: tény, hogy Nyugat-Európa a hidegháború idején a védelmi képességeinek jelentős részét „kiszervezte” az Egyesült Államoknak. Ebben volt is logika, hiszen az Egyesült Államok érdeke az volt, hogy a Szovjetunió ne vonja saját befolyási övezetébe az egész kontinenst, a néhány évtizeden belüli második világháborúban kivérzett, részben elpusztított Európa pedig – különösen az 1945 utáni első néhány évtizedben – képtelen lett volna saját maga megfelelő elrettentő erőt létrehozni.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a NATO nyugat-európai haderői kerekítési hibát jelentettek volna a szovjet-amerikai erőegyensúly kérdésében. A nyugatnémet haderő, a Bundeswehr például 500 ezer főt számlált, Franciaország és Nagy-Britannia saját nukleáris fegyvereket állított hadrendbe és sorolhatnánk. A terv nem annyira az volt, hogy adott esetben az Egyesült Államok vívja meg Nyugat-Európa háborúját a jólétbe belekényelmesedett, elpuhult nyugat-európai államok helyett, hanem az, hogy az Egyesült Államok bizonyos kritikus, a nyugati országok számára túl drágán kiépíthető képességek biztosításával, illetve saját haderejének a kritikus pontokon történő bevetésével segíti győzelemre a NATO közös erőit.
Fotó: Bundeswehr
Persze nem szabad elhallgatni, hogy a hidegháború lezárultával a nyugat-európai országok valóban elkényelmesedtek, és mindenhol leépültek a védelmi képességek – de ez részben az Egyesült Államokra is igaz. Gazdasági, politikai okok, bürokratikus akadályok, sőt az utóbbi időszakban feltehetően orosz aknamunka is hozzájárult ahhoz, hogy a helyzet sok esetben valóban drámaira fordult: a Bundeswehr például a szovjet invázió első hullámát felfogni képes erőből nevetség tárgyává lett.
Azonban Európa lakosságszámát és gazdasági teljesítményét nézve továbbra is hatalmas – még ha esetleg hanyatlóban lévő – erőt képvisel, és a nyílt orosz agresszió hatására két további, korábban védelmi szempontból az önállóságra törekedő állammal is bővült az európai NATO-tagállamos sora, Svédország és Finnország képében.
Egyedül vagyunk, Brüsszel?
De ha az a kérdés, meg tudja-e védeni magát Európa, az első tisztázandó kérdés az, hogy pontosan mennyire marad egyedül. Nyilvánvaló a Trump-féle Egyesült Államok külpolitikai fordulata, de az, hogy pontosan hány fokos ez a fordulat, az még nem egyértelmű.
Nagyjából három, jól elkülöníthető forgatókönyv képzelhető el.
- Az Egyesült Államok marad Európa szövetségese, és továbbra is biztosít kritikus segítséget, de sokkal nagyobb önállóságot követel meg európai szövetségeseitől, hogy ő a washingtoni vezetés a maga figyelmét például a csendes-óceáni térségre fordíthassa.
- Az Egyesült Államok gyakorlatilag magára hagyja Európát, erőit kivonja, támogatást pedig csak valamilyen ellenszolgáltatás ellenében biztosít.
- Amerika gyakorlatilag átáll, és szövetségesből ellenséges hatalommá válik, akár Oroszországgal egyfajta együttműködésben, akár önállóan cselekedve. (Amikor Grönland esetében katonai akcióval fenyeget az Egyesült Államok, Trump pedig arról beszél, hogy az Európai Uniót arra hozták létre, hogy „kiszúrjanak” az Egyesült Államokkal, akkor ez nem annyira elképzelhetetlen, mint elsőre hangzik.)
Egyelőre nem tudjuk, pontosan melyik irányba fordul a történelem kereke – sőt, talán még Donald Trump és környezete sem tudja. Márpedig alapvetően ezen múlik az is, mire kell készen állnia az európai haderőknek.
A célok tekintetében az európai vezetők sok mindenről beszélnek. A minimális cél valami olyasmi, hogy Európa elég elrettentő erőt tudjon felmutatni egy esetleges orosz agresszió megállítására, a maximális pedig valami olyasmi, hogy Európa az Egyesült Államoktól teljesen független, világviszonylatban is ütőképes haderőt hozzon létre.
Van itt erő
Akármi is a cél, a helyzet nem olyan tragikus, mint ahogy mostanában lefestik. (Még egyszer: következőkben Európán a NATO Egyesült Államokon kívüli tagjait fogjuk érteni, beleértve Törökországot, sőt Kanadát is, hiszen nincs okunk azt feltételezni, hogy a szövetség akár Amerika esetleges távozása esetén is felbomlana). Ha például az aktív szolgálatban álló katonák létszámát nézzük, 2024-ben az Egyesült Államokon kívüli NATO 2,1 millió katonával, az Egyesült Államok 1,3 millióval, míg Oroszország 1,5 millióval (legalábbis ez volt a legutóbbi mozgósításkor bejelentett cél) rendelkezett.
Ha a katonai eszközöket nézzük, hasonló a helyzet. Ha csak a számokat nézzük, Európa például 2,5 szer annyi harckocsival és 3,5-szer annyi önjáró löveggel rendelkezik, mint Amerika, a jelenlegi, az ukrán fronton megtizedelt orosz készletekhez képest is igen biztató a kép.
Fotó: Youtube
A haditengerészet tekintetében Amerika nélkül a NATO visszacsúszik egy középhatalom szintjére – különösen úgy, hogy egyetlen amerikai repülőgéphordozó felér néhány kisebb ország teljes csapásmérő erejével – de az orosz fenyegetés ellen, és mondjuk az Európa körüli vizek ellenőrzéséhez azért bőven elegendő lenne ez is.
Légierő tekintetében sem áll rosszul Európa, legalábbis ha mondjuk a vadászgépek számát és képességeit nézzük. Azonban például stratégiai bombázókkal kizárólag az Egyesült Államok rendelkezik a mostani NATO-n belül, de olyan kulcsfontosságú kiegészítő kapacitások tekintetében is döbbenetes az amerikai fölény, mint mondjuk a légtérfigyelő, légi utántöltő, vagy éppen a szállítógépek.
(Persze itt meg kell jegyezni, hogy számos európai katonai eszköz, különösen például az összes 5. generációs vadászgép vagy éppen a csúcstechnológiát képviselő muníciók egy része amerikai engedély, karbantartás vagy háttértámogatás nélkül be sem vethető – ezért különösen nem mindegy, hogy egy ellenséges vagy legalább egy jóindulatúan semleges Egyesült Államokkal kell-e számolni a jövőben.)
Ha pedig a pénzről van szó – és elég csak Clausewitz híres mondásásra gondolni, a háborúban mindig arról van szó –, akkor azt lehet mondani, hogy Európa ebben is bőven lőtávolon belül van. 2024-ben nominálisan az Egyesült Államok 967 milliárd dollárt, míg az Egyesült Államokon kívüli NATO 506 milliárd dollárt költött védelmi célokra, de ha vásárlóerővel kiigazítva számoljuk, akkor utóbbi érték 746 milliárd dollárra nő. Ha az Amerikán kívüli NATO-országok azon része, ahol ezt még nem érték el, csak 2,5 százalékra növelik GDP-arányos védelmi költéseiket, máris plusz 150 milliárd dollár kerülne ebbe a kasszába – ez nagyjából a teljes éves orosz védelmi költségvetés összege. Ha pedig, ahogy azt egyes amerikai, de európai hang is pedzegeti, 5 százalékra növelnék ezt az arányt, akkor „Európa” védelmi költségvetése vásárlóerővel kiigazítva évi 1800 milliárd dollárra nőne – ezek még akkor is jókora számok, ha a kereslet növekedésével várhatóan az árak is emelkednek.
Azt lehet tehát mondani, hogy a közkeletű képpel ellentétben Európa nem védtelen: van ember, „vas” és pénz is. Ha csak az a kérdés, hogy Oroszország ellen mindez elég elrettentő erőt képvisel-e, akkor nehéz lenne azt állítani, hogy ez kevés – és akkor arról ne is beszéljünk, hogy az orosz haderő legmodernebb eszközökkel felszerelt, legjobban kiképzett alakulatai valamikor legkésőbb 2023 végére teljesen felmorzsolódtak az ukrán fronton.
Kritikus rések a pajzson
Vannak azonban kritikus hiányosságai, problémái az európai védelmi képességeknek. Az ukrajnai háború megmutatta, milyen elképesztő mennyiségű tüzérségi és kézifegyver-lőszerre, vagy éppen ballisztikus rakétára, robotrepülőgépre, légvédelmi rakétára van például szükség egy nagyszabású, hagyományos eszközökkel megvívott háborúhoz. Az európai hatalmak korábban azt a kényelmes feltételezést tették, hogy ha kell, az amerikai raktárakból megindulnak a szállítások. De az ukrajnai háború azt is megmutatta, hogy az amerikai raktárkészletes sem elegendőek, különösen ha Washingtonban fél szemmel Ázsia felé is figyelnek. Európában pedig gyakorlatilag nincsenek komolyan vehető készletek.
Aztán ott van az a gond, hogy rendben a sok katonai eszköz, de csak harckocsikból nagyjából húsz féle van rendszeresítve Európában az amerikai Abramsektől a német Leopardokon át a szovjet örökség T-72-esekig. A teljesen különböző képességű, karbantartási igényű, alkatrészellátású eszközök logisztikája és irányítása komoly problémákat jelenthet valós háborús helyzetben.
Fotó: Wikimedia
Ha már logisztika: hogyan jut el egy spanyol páncélosegység mondjuk a baltikumba, és ott ki és hogyan fogja élelmezni a katonákat, karbantartani az eszközöket, ki és milyen nyelven fog parancsokat osztogatni a tisztjeiknek?
Ha már parancsnokság: a NATO európai erőinek mindig is egy amerikai főtiszt volt a parancsnoka, helyettese(i) pedig európai(ak). Hogyan működne egy amerikaitól független európai főparancsnokság?
Óriási és rövid idő alatt nehezen pótolható lyukat jelent az európai képességekben az űrbéli eszközök, a felderítést és a biztonságos kommunikációt biztosító saját eszközök szinte teljes hiánya is.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy ugyan az Egyesült Államokon kívüli NATO számos képességgel rendelkezik, ezek nagyon nem egyenlően oszlanak el a különböző tagállamok között. A jelen pillanatban szolgálatban álló harckocsik 2/3-a például három ország, Görögország, Törökország és Lengyelország haderejét erősíti (és ebből két ország főleg egymás ellen készült ezeket bevetni). Európai haditengerészet nincs Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország nélkül, nukleáris elrettentés Franciaország és Nagy-Britannia nélkül – és így tovább.
Lehetséges, hogy a Patrióták Európáért frakció által vizionált szuverén nemzetek Európája gazdasági vagy politikai értelemben működőképes lehet, de katonai értelemben semmiképpen. Ha eltűnik a kis és közepes, specializált képességekkel, sajátos erősségekkel és gyengeségekkel rendelkező európai haderők mögül az Egyesült Államok, amely mindent is tudott biztosítani, hogy a lyukakat szükség esetén betömje, akkor csak egy központosított vezetésű, egységes szemléletben fejlesztett, egymást kiegészítő képességekre építő európai haderőnek lehet esélyes valódi elrettentő erőt mutatni – vagy szükség esetén valós harci helyzetben is jól teljesíteni.
Tudatos építkezés kell
Ehhez még sok munkára van szükség. A jó hír azonban az, hogy az alapok nagyrészt megvannak. Akárki akármit mond, az európai védelmi képességeket nagyon nem a nulláról kell felépíteni. Ha az Egyesült Államok hátralépésére, de megmaradó támogatására számíthat Európa, akkor tulajdonképpen csak szervezés, politikai akarat, és némi célzott befektetés szükséges ahhoz, hogy a NATO európai szárnyának belátható időn belül egy önállóan is ütőképes hadereje legyen.
Ha az Egyesült Államok teljes kihátrálására, mindenfajta együttműködés felfüggesztésére kell számítani, akkor súlyosabb a helyzet, de nem megoldhatatlan. Mire az orosz haderő – mondjuk az ukrajnai háború esetleges „holnapi” lezárása után számítva is legalább – 5-10 év múlva összeszedi magát az iszonyatos veszteségek után, addigra Európa védelmi képességei is sokat fejlődhetnek. Ehhez azonnal be kell indítani egy saját hírszerzési/kommunikációs hálózat fejlesztését, ki kell építeni saját kibervédelmi képességeket, fel kell pörgetni az amerikai eszközöket leváltó saját eszközök, például precíziós lőszerek, rakéták, légvédelmi eszközök gyártását, és sürgősen fel kell gyorsítani valamelyik európai részvétellel zajló hatodik generációs harci gép fejlesztési programját, miközben nem árt elgondolkodni a francia és a brit nukleáris fegyverprogram jelentős kibővítésén, vagy akár egy újabb európai atomhatalom megszületésének lehetőségén sem.
Ha pedig arról van szó, hogy Európa akár az Egyesült Államok ellenében, a világ bármely pontján erőt mutatni képes hatalommá akar válni, akkor az csak nagyon távlati és nagyon drága – de végső soron éppenséggel nem elérhetetlen cél lehet.
Ami azonban némi gyanakvással töltheti el az európai választópolgárokat, az az, hogy egyik verzióban sincs szó arról, hogy feltétlenül szükséges lenne emberek milliót egyenruhába öltöztetni, illetve páncélosok ezreit gördíteni le futószalagokról, arról pedig pláne nem, hogy üdvözítő lenne, ha most minden európai ország elkezdene ész nélkül fegyvereket gyártani, ahogy a csövön kifér. Reménykedjünk benne, hogy az ilyesmikről beszélő európai politikusok csak a „közönségnek játszanak” – könnyebb az orosz veszedelem ellen felvonuló tankokkal eladni egy sokmilliárd eurós programot, mint szervezeti fejlesztéssel, logisztikai képességek növelésével és hasonlókkal.
Ha nem ez a helyzet, akkor viszont sajnos azt kell feltételeznünk, hogy a képességek valódi és hatékony fejlesztése helyett, de minimum mellett valakik igencsak és indokolatlanul jól is fognak járni ennek a nagy európai védelmi felbuzdulásnak a farvizén.
A cikkhez nagy segítséget jelentett az ausztrál védelemgazdasági szakértő, Perun a témával foglalkozó adása, amelyet itt is megtekinthet:
