Glasgow-ban van egy csodálatos múzeum, a Kelvingrove. Van benne egy Dali festmény, amit a mester Keresztes Szent János spanyol misztikus festő egy műve nyomán festett. A megfeszített Krisztust felülről látjuk a képen, és mivel ez egy fontos értelmiségi blog, most hosszasan kellene írnom arról, hogy mi ennek a jelentősége. Baromi jó kép, egészen sokáig nézegettem, de most inkább arról szeretnék mesélni, mi van kb. száz méterre Dali festményétől a múzeummal szemben.
Egy szentélyről van szó, ahová az ország távoli vidékeiről érkeznek a zarándokok. Ez a Brewdog glasgow-i kocsmája. Európában három igazán trendy sörgyár van: a Mikkeler (dán, és ún. vándorfőzde, precízen cigányfőzde, azaz kooperációban gyártja a söreit, ahol van szabad kapacitás, a tulaj ikertestvére a másik nagy dán craft beer csodacég az Evil Twin tulajdonosa), a de Molen (holland) és a skót Brewdog. Amikor Lausanne-ban laktunk, felfedeztem egy kis sörbárt a város tetején, és a tulaj tanított meg, úgy ahogy, ezekre a sörökre. Én addig azt hittem, hogy Belgiumon kívül sehol nem főznek sört Európában.
A Brewdog söreinek filozófiája van, rövid kis elbeszélések a világról, amelyeket az ember nem elolvas, hanem megiszik. A Mikkeler hipszterebb talán, a de Molen elegánsabb, a Brewdog, ahogy a magyar sportriporterek mondanák, fejben verhetetlen. A Hello, My Name is Vladimir nevű sörüknél szellemesebb kritikát senki sem fogalmazott még meg Viktor kedves orosz barátjáról.
Tegnap majdnem elveszítettem a Brewdogot. Majdnem elvette tőlem egy Alex Salmond nevű ember. Szerencsére a skótok megértették, hogy nekem fontos egy országban élnem a Brewdoggal, számomra a Brewdog nem lehet külföld.
Most már könnyű elviccelnem a dolgot. Az utolsó pár nap nem volt könnyű. Magyarországon megszoktam, hogy a politika csak és kizárólag privát érdekekről szól, hogy a nagy szavak mögött csak a pénz és a hatalom iránti vágy áll, hogy minden látszólagos. A tegnapi skót népszavazás, a maga különös értelmetlenségével együtt is ijesztően valóságos volt. Az embereknek azzal kellett szembesülniük, hogy a szavazatuknak rémisztő súlya van. Nemcsak Alex Salmondról, aki egyetemista korától készült erre a napra, nemcsak David Cameronról, nemcsak az olajról, a fontról, a nyugdíjakról volt szó, hanem Kenneth MacAlpinról, Robert the Bruce-ról, a Stuartokról, akik egyszer csak bevonultak a metróba, a szupermarketekbe, a kocsmákba. Hirtelen évszázadok szakadtak az emberek nyakába, skótságuk és britségük közötti választásra kényszerültek. Ez már nem a nyolcvanas évek Celtic-Rangers meccse volt, a 90 minute bigotry, hanem valóság. Skócia nagyon gazdag és nagyon szegény. Glasgow-nak van olyan negyede, a Calton, ahol hatvan év alatt van a férfiak várható élettartama, Glasgow-ban általában rémesen korán halnak meg az emberek. Itt valóban szegények és gazdagok, katolikusok és presbiteriánusok, highlanderek és "sassenach"-ok kerültek szembe egymással, a valós érdekeik, a valódi értékeik, a reményeik, a félelmeik. A többség úgy döntött, hogy az Egyesült Királysághoz akarnak tartozni, hogy a Saltire, Szent András keresztje, továbbra is a brit lobogó része legyen, de a skótok negyvenöt százaléka a függetlenségre szavazott. Holnaptól így kell élniük, ezzel a helyzettel kell megbékülniük, a skót nép nem engedheti meg magának a gyűlöletet, a szektarianizmust, a széthúzást, össze kell tartaniuk.
(Igen, áthallás lenne ez kedves Olvasó, áthallásféle, vannak népek még a világon, akik nem engedhetnék meg maguknak a gyűlöletet, a szektarianizmust, a széthúzást, akiknek meg kellene egyezniük, akiknek el kellene fogadniuk egymást, de erről majd egy másik posztban.)
A német kormány alaposan megvizsgálja a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsát, amelyet Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök és volt védelmi főnöke ellen adott, de nem tesz további lépéseket addig, amíg ők nemterveznek németországi látogatást. 
