Glasgow-ban van egy csodálatos múzeum, a Kelvingrove. Van benne egy Dali festmény, amit a mester Keresztes Szent János spanyol misztikus festő egy műve nyomán festett. A megfeszített Krisztust felülről látjuk a képen, és mivel ez egy fontos értelmiségi blog, most hosszasan kellene írnom arról, hogy mi ennek a jelentősége. Baromi jó kép, egészen sokáig nézegettem, de most inkább arról szeretnék mesélni, mi van kb. száz méterre Dali festményétől a múzeummal szemben.
Egy szentélyről van szó, ahová az ország távoli vidékeiről érkeznek a zarándokok. Ez a Brewdog glasgow-i kocsmája. Európában három igazán trendy sörgyár van: a Mikkeler (dán, és ún. vándorfőzde, precízen cigányfőzde, azaz kooperációban gyártja a söreit, ahol van szabad kapacitás, a tulaj ikertestvére a másik nagy dán craft beer csodacég az Evil Twin tulajdonosa), a de Molen (holland) és a skót Brewdog. Amikor Lausanne-ban laktunk, felfedeztem egy kis sörbárt a város tetején, és a tulaj tanított meg, úgy ahogy, ezekre a sörökre. Én addig azt hittem, hogy Belgiumon kívül sehol nem főznek sört Európában.
A Brewdog söreinek filozófiája van, rövid kis elbeszélések a világról, amelyeket az ember nem elolvas, hanem megiszik. A Mikkeler hipszterebb talán, a de Molen elegánsabb, a Brewdog, ahogy a magyar sportriporterek mondanák, fejben verhetetlen. A Hello, My Name is Vladimir nevű sörüknél szellemesebb kritikát senki sem fogalmazott még meg Viktor kedves orosz barátjáról.
Tegnap majdnem elveszítettem a Brewdogot. Majdnem elvette tőlem egy Alex Salmond nevű ember. Szerencsére a skótok megértették, hogy nekem fontos egy országban élnem a Brewdoggal, számomra a Brewdog nem lehet külföld.
Most már könnyű elviccelnem a dolgot. Az utolsó pár nap nem volt könnyű. Magyarországon megszoktam, hogy a politika csak és kizárólag privát érdekekről szól, hogy a nagy szavak mögött csak a pénz és a hatalom iránti vágy áll, hogy minden látszólagos. A tegnapi skót népszavazás, a maga különös értelmetlenségével együtt is ijesztően valóságos volt. Az embereknek azzal kellett szembesülniük, hogy a szavazatuknak rémisztő súlya van. Nemcsak Alex Salmondról, aki egyetemista korától készült erre a napra, nemcsak David Cameronról, nemcsak az olajról, a fontról, a nyugdíjakról volt szó, hanem Kenneth MacAlpinról, Robert the Bruce-ról, a Stuartokról, akik egyszer csak bevonultak a metróba, a szupermarketekbe, a kocsmákba. Hirtelen évszázadok szakadtak az emberek nyakába, skótságuk és britségük közötti választásra kényszerültek. Ez már nem a nyolcvanas évek Celtic-Rangers meccse volt, a 90 minute bigotry, hanem valóság. Skócia nagyon gazdag és nagyon szegény. Glasgow-nak van olyan negyede, a Calton, ahol hatvan év alatt van a férfiak várható élettartama, Glasgow-ban általában rémesen korán halnak meg az emberek. Itt valóban szegények és gazdagok, katolikusok és presbiteriánusok, highlanderek és "sassenach"-ok kerültek szembe egymással, a valós érdekeik, a valódi értékeik, a reményeik, a félelmeik. A többség úgy döntött, hogy az Egyesült Királysághoz akarnak tartozni, hogy a Saltire, Szent András keresztje, továbbra is a brit lobogó része legyen, de a skótok negyvenöt százaléka a függetlenségre szavazott. Holnaptól így kell élniük, ezzel a helyzettel kell megbékülniük, a skót nép nem engedheti meg magának a gyűlöletet, a szektarianizmust, a széthúzást, össze kell tartaniuk.
(Igen, áthallás lenne ez kedves Olvasó, áthallásféle, vannak népek még a világon, akik nem engedhetnék meg maguknak a gyűlöletet, a szektarianizmust, a széthúzást, akiknek meg kellene egyezniük, akiknek el kellene fogadniuk egymást, de erről majd egy másik posztban.)
Nicusor Dan szerint jelenleg még nincsenek ellátási problémák, azonban vészforgatókönyvvel kell készülniük egy esetleges válság kezelésére. 
