Több, mint 20 éves aranyszabály: kutyás, delfines és csimpánzos filmet nem nézünk meg! Tegnap óta már mundruczósat sem.
Aki valamilyen fatális véletlen folytán belefutott már a Beethoven kutyafilmekbe, esetleg elromlott a távirányítója miközben a TV2-n a Kutyám Jerry Lee-t adták, vagy betévedt Clint Eastwood (akit egyébként imádok) jutalomjátékába egy csimpánzzal ("Miből gondolja, hogy egy középkorú színész, aki csimpánzokkal játszott együtt, hogy lehet jövője a politikában?" — Ronald Reagan 1986), annak pontosan tudnia kell, miért óvakodjunk az ilyesmiktől.
Azt hiszem (vagyis hittem), hogy most teljes joggal teszek kivételt egy magyar művészfilmmel, amelyért rajongott a kritika és imádta Cannes. Nyilván a hosszú, elnyújtott, vágás nélküli 40 perces svenkek magyar virtuóza (lásd: Delta) nem azért látott neki a filmnek, hogy a vakációzó unokákkal és nagymamáikkal kiüsse a Transformers XXXIV-et a nyári blockbuster moviek listájáról. Ehhez képest..
Amit a valami teljesen újszerűre készülő magyar néző kap, az egy butácskán feldolgozott, penetráns kliséhalmaz alsómucsa-röcsögei feldolgozásban. Nem akarom ám én bántani a rendezőt!
Pedig fogom.
Tajvan megkezdte utolsó aktív atomerőművének leállítását. 
