Kezdem egy személyes vallomással: mindig is gyengéim voltak a hosszú hajú pasik. Egy férfiember fején temérdek, dús haj, s az én térdeim már remegni kezdenek. S mivel a hosszú hajú pasik a rockhoz kötődnek, talán ezért is szeretem annyira ezt a műfajt.
Most szemezgetek kicsit belőlük – finoman ellenpontozva szempontpuska kartács eddigi rovatbeli ténykedését. :-) Előrebocsátom, hogy semmiféle jelentős kritikai teljesítményre vagy nagyívű zenetörténeti eszmefuttatásokra ne számítson a Nyájas Olvasó. A legszigorúbban szubjektív alapon mazsoláztam kedvenceimből. Nálam a rockzene legyen zúzós, karakteres, de ugyanakkor dallamos, klassz gitárszólamokkal. És persze hosszú hajú pasikkal. :-)
Elsőként álljon itt egyik nagyon nagy kedvencem. Ez a szám arról is nevezetes, hogy a zenéjéhez kiválóan illeszkedik a Kispiricsi faluvégen című örökbecsű népdal szövege. (Az Újpest-, Angyalföld- és Rákospalota-szerte világhírű Kugli együttes nyomta így a nótát a ’80-as évek elején.)
Hosszú hajú pasiból, fantasztikus énekhangból, pazar gitárjátékból, ritmusból itt sincs hiány:
Gimis koromban késhegyig menő vitákat folytattunk arról, hogy Jimmy Page vagy Ritchie Blackmore a világ legnagyobb gitárosa. A kérdést azóta sem eldöntött, de a Deep Purple szintén nagy favoritom, még akkor is, ha nehezen bocsájtottam meg, hogy az idei, budapesti koncertjükön nem tolták ezt:
Jó kis rocknótákat akkor is szeretek, ha hibádzik a hosszú haj. Ez esetben alap-elvárás a rekedtes, egyedi, dögös-rockos hang:
A hosszú haj és rekedtes hang kombó is rendben van, ez esetben viszont egy rosszfiús kinézet dukál ahhoz, hogy nyálcsorgatva ordítsam a refrént:
A német kormány alaposan megvizsgálja a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsát, amelyet Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök és volt védelmi főnöke ellen adott, de nem tesz további lépéseket addig, amíg ők nemterveznek németországi látogatást. 
