Hogy a hangfal adja a másikat...

Bombázó alakját diszkréten hangsúlyozta fekete ruhája. Szőke haját lelapítva, hátrahúzva viselte, ami csak kiemelte csinos arcát, de amiben igazán elvesztem, azok a mélyzöld szemei voltak.

Magassarkú cipőjébe tökéletesen illeszkedtek modelleket megszégyenítő hosszú lábai (akkoriban még nem az anorexia nervosa volt az ideál). Ez akkor volt, amikor valahogy - már magam sem emlékszem hogyan - az Alkotmány utcai Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola gólyabáljában kötöttünk ki.

Nem tudom miként és hogyan, de valamilyen fatális tévedés folytán kiszúrt magának és táncolni vitt. Engem, aki közismerten nem tudtam táncolni.

Aztán beszélgettünk egy kicsit - lámpalázamban már a következő percben sem emlékeztem rá miről - majd visszatérve a büfépult felé megkért, hogy ott várjak egy picit, valami elintéznivalója van.

Naiv tinilelkemnek legalább negyedórájába tellett, mire rájöttem: így pattintott le. Soha többé nem találkoztunk. Megmérettettem és könnyűnek találtattam.

Abból  pár percből nem maradt más emlék, mint az a csillogó zöld szempár és a neve. 27 év távlatából talán le is írhatom: Borjádi Györgyinek hívták...

[...] Bővebben!