"Itt nincs fókuszban, hogy a kultúra fontos dolog" (interjú)

A műtárgypiacról a legtöbbünkben az a kép él, hogy ha valami, hát az biztosan ellenállt a válságnak. A keresletet ugyanis stabil pénzek támasztják, a piac nem bővíthető jegybanki likviditással, a régi mesterek művei kizárólag drágulni tudnak. Így történt, vagy a pénz és tőkepiacokhoz hasonlóan ide is becsapott a mennykő?

Eddig mindig úgy volt, hogy a műtárgypiac egy kis késéssel követte a pénzpiacok mozgásait és általában fél-egy év telt el, amíg reagált a műtárgypiac is az eseményekre. Az átmeneti időben pedig általában mindig úgy tűnt, hogy a legjobb befektetés a műtárgypiac, mert ott nem változik semmi. A 2008 őszi válság kirobbanása után viszont elkezdte azonnal lekövetni a pénzpiaci mozgásokat. A (Lehman-csőd utáni) őszi aukciókon hatalmas esés volt, aztán ez 2009-ben folytatódott, akkor volt egy jelentős mélyrepülés, 2010-ben már egy kicsit visszajött a piac és 2011-ben pedig már több mint 20 százalékkal nőtt a 2010-es évhez képest, viszont tavaly nyáron is volt egy rövid időszak, amikor iszonyatosan nagyot zuhantak az árak.

Az Equilor Fine Art Kft. ügyvezetője dr. Gereben Katalin, műtárgypiaci szakértő. Karrierjét ügyvédként kezdte, majd művészettörténészként dolgozott Londonban a Sotheby’s nemzetközi aukciós háznál, Magyarországon pedig az egyik vezető árverező cég, a Kieselbach Galéria és Aukciós ház kommunikációs igazgatója volt.

Általában elmondható a műtárgypiac visszafogottsága a válság időszakában, a háttérben az áll, hogy a tulajdonosok visszatartják a műtárgyakat a piacról pontosan azért, mert félnek attól, hogy nincs elég fizetőképes a kereslet, attól tartanak, hogy nem fogják megkapni azt az árat, amit egy normális gazdasági helyzetben megkapnának a művekért. Emiatt egy ideig elfogytak 2008 végén, 2009 elején az igazán jó műtárgyak a piacról, sőt most is arról panaszkodnak a galériák árverező házak, hogy nehezebb megszerezni jó műveket, mint korábban. Aztán persze van egy nagyon felső szegmens, a „szuperkvalitású” tárgyak köre, ahol mindig megmarad a kereslet, de ugyanez megfigyelhető az ingatlanpiacon is. A luxusingatlanok piacán, amely a felső tízezer vásárlóerejének a célpontja ugyanez látszott, hogy sokkal kisebb volt az ingadozás, mint az alacsonyabb kategóriákban.

A műtárgypiacon melyik volt az a szegmens, amelyiket a legkevésbé érintett a válság? Melyek a szuperkvalitású művek?

A régi mesterek, tehát ami a legkonzervatívabb, itt a legegyértelműbb a minőség. Nyilván akik ezeket gyűjtik, azok más területeken is konzervatívak. Nyilván nem azok gyűjtik a Rembrandtokat, akik spekulálnak, hanem azok akiknél az „öregpénz” van, tehát ahol stabil üzletágból származik a pénz és nyilván ezeket a vállalkozásokat a gazdasági válság is kevésbé rengette meg, mivel nem a spekulációra és nem a pénzpiaci befektetésekre épülnek.

Mi a legfőbb különbség a pénz- és tőkepiaci és a műtárgypiaci befektetések között, ha az árfolyamok alakulásának oldaláról és az aktuális érték meghatározásának oldaláról vizsgáljuk?

A műtárgybefektetéseknél is van egy spekulatív terület, de azért a legnagyobb része lassan hozza meg az értékét, általában sokkal hosszabb futamidejű befektetések ezek. Ráadásul a műtárgyak likviditása is elég nagyban különbözik. Egy részvényt az ember bármikor eladhat, egy műtárgyat, különösen akkor ha az egy értékesebb darab és csak aukción érdemes értékesíteni sokkal nehezebb, a tulajdonosnak sokkal jobban meg van kötve a keze. A hazai aukciós házaknál általában évi három aukció van a téli, a tavaszi és az őszi, és a nagy nemzetközi aukciós házaknál is hasonló a menetrend. Emiatt a likviditás problémás. A spekuláció ugyanúgy megvan, elsősorban a kortársak területén. Most nagyon divatosak az ázsiai művek, különösen a kínaiak. Kína elképesztő részesedést szerzett a műtárgypiacból, most már 40 százalékon felül van, ez döbbenetes.

A másik nagy különbség a piaci érték mérhetősége. A pénzpiacokat nagyon könnyen lehet különböző számok alapján napi szinten, vagy akár egy napon belül százszor megmérni, a műtárgypiac pedig nem ilyen. Mert ugye mi mérhető a műtárgypiacon? Az, ami a nyilvánosság előtt megjelenik. És mi jelenik meg? A művek csekély része, ami az aukciókon megjelenik. Már említettem, hogy ezek az aukciók csak bizonyos időközönként vannak, tehát a mérési eredmények is ilyen időkihagyásokkal születnek, szóval nem tudom napi rendszerességgel követni, már az is nagy dolog, hogy egyáltalán tudom követni. Az internet megjelenéséig ez a legtitokzatosabb és nagyon bennfentes piac volt. Azok tudták csak igazán nyomon követni, akik naponta benne voltak. Kereskedők, olyan gyűjtők akik állandóan mentek a galériákba, aukciósházakhoz, csak mióta megjelent az internet minden hozzáférhetővé vált ezen a területen is és ez odáig ment, hogy közgazdászok, akiket mellesleg a pénzen kívül érdekelt a műtárgyak világa is, elkezdtek különböző elméleteket kidolgozni azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet mérni ezt a piacot.

Akik az egyik legalaposabb munkát végezték az a Mei-Moses nevű páros, akik azt találták ki, hogy már az 1860-as évektől kezdve összeszedték azokat a műtárgyakat, amelyek legalább kétszer előfordultak már aukción, és ezekből az eladási árkülönbözetekből egyfajta tendenciát tudtak összeállítani. Ezen az alapon ebbe a kosárba belekerült több száz műtárgy, amiket összehasonlítva, összeadva, arányosítva létrehoztak egy úgynevezett all-art-indexet, ami egy reprezentatív képet ad a műtárgypiac alakulásáról. Ezt ők mindenféle közgazdasági módszerekkel elemezgetik, összehasonlítgatják, mondjuk az S&P500 indexszel, ilyen módon azt is tudják mérni, hogy például a részvények piacához képest hogyan teljesít a műtárgypiac. Szerintem ez azért veszélyes, mert az aukciók ritkasága miatt ritkán vannak nyilvános eredmények, ráadásul ezeket a nyilvános eredményeket az is befolyásolja, hogy éppen abban az adott pillanatban mi kerül a piacra.

Lehet, hogy egy nagy cég tulajdonosa éppen csődbe megy, akinek gyönyörű gyűjteménye van és akkor az kikerül a piacra. Egyébként éppen a Lehman Brothers volt ilyen, ők főleg ékszereket bocsátottak nagy mennyiségben a piacra. Vagy például elválik egy mesésen gazdag házaspár és felszámolják a gyűjteményüket. Ilyen módon ezek a szubjektív okok is befolyásolják, hogy például egy tavaszi Sotheby’s aukción 2010-ben miért van több műtárgy, mint 2011-ben. Lehet, hogy egy dúsgazdag arisztokrata éppen válik, kénytelen felezni és emiatt kénytelen a műtárgyait áruba bocsátani. Emiatt gondolom, hogy érdemes fenntartással kezelni ezeket az indexeket, ismerni kell a piacot, benne kell lenni ahhoz, hogy az ember jó döntéseket hozzon, nem lehet mérőeszközökre bízni magát száz százalékig.

Említette, hogy Kína elképesztő mértékben növeli a jelenlétét és a részesedését a műtárgypiacon. Miért pont Kína?

Nem csak Kína, hanem a többi BRIC-ország is olyan szinten fejlődik, hogy válság ide vagy oda megengedhetik maguknak, hogy a kultúrára költsenek. Felfogták azt, hogy a maguk felépítéséhez elengedhetetlen, hogy egy nagyon erős kulturális kerete adjanak maguknak, ezért abszolút támogatják a művészeket is és ösztönzik a gyűjtőket is.

Akkor lehet azt mondani, hogy a saját maguk által megtermelt plusz pénzzel felhajtották a saját kortársművészetük árfolyamát?

Tulajdonképpen igen és óriási összeget is termelnek ezek a piacok.

A magyar művészek, a műtárgypiacunk és a magyar befektetési kultúránk a műtárgypiacba mennyire van lemaradva a nemzetközi mezőnyhöz képest?

Nálunk is megjelent már az a szemlélet, ami befektetési alapon közelít a témához, vannak spekulánsok is, elég sok és sokan be is fürödnek ezzel. Azt gondolják, hogy olcsón felvásárolnak műveket azzal a céllal, hogy majd drágán eladják, aztán kiderül, hogy csupa hamis dolgokat vettek, ilyenből elég sokat
ismerek. Magyarországon nem a kortárs piacon spekulálnak a befektetők, mert a kortárs művészet nagyon nagyon gyerekcipőben jár, nagyon kevesen gyűjtenek kortársat.

De ez ugye nem a színvonalat jelenti?

Nem a színvonalat jelenti, de még mindig nagyon zárt ez az ország, nekem az a véleményem. Egyrészt kevesen vagyunk. Ugye ez a gazdaság minden területén probléma, hogy pici az ország, kevés az ember, kevés a fogyasztó, kevés a művész. Kevés művészből nyilván kevés a szuperjó művész. Amerikában, Oroszországban, Kínában, ahol sokkal több ember van nyilván több a művész és több a jó művész. Mi ebből a szempontból kicsit hátrányos helyzetűek vagyunk. A másik pedig, hogy ez az ország hagyományosan nagyon zárt. Régi érában a művészek nem tudtak utazni, nem láttak világot, be voltak ide zárva. Időnként voltak akik disszidáltak, velük elsősorban levelezéssel tartották a kapcsolatot az itthonmaradottak. A zártságunkból hagyomány lett és ez megmaradt mostanra is.

Nem tanítják az egyetemen a fiataloknak, hogy hogyan tájékozódjanak, kevés a pénzük, ők sem nagyon tudnak utazni, nagyon kevesen jutnak ösztöndíjakhoz, de ami nem kerül pénzbe arra sem tanítják meg őket, például, hogy az interneten hogyan tudnak olyan felületeket keresni, ahol információt szerezhetnek, vagy éppen önmagukat hogyan tudják eladni. Például a Charles Saatchinak van egy weboldala, ahová akárki feltöltheti a portfólióját. Három éve voltam egy beszélgetésen az Ernst múzeumban, ahol fiatalok voltak, egy művészcsoport, és pont erről volt szó, hogy mennyire tudnak ezekről a lehetőségekről. Semennyire nem tudtak.

Ha jól értem, akkor nálunk a mecenatúra pénze hiányzik elsősorban.

A legtöbb helyen az az állami felfogás, hogy a kultúrára költeni kell, ez az alap. Itt egyelőre nincsen fókuszban az, hogy a kultúra egy fontos dolog. Fontos egy ország önmagáról kialakított képében is és abban is, hogy ebből kifelé mit közvetít. Ebből adódik, hogy az oktatásban sem jelenik meg, ott is olyan emberek vannak, akik nem tájékozottak, nem költött az állam annak idején pénzt arra, hogy őket kiművelje, utaztassa, hát hogyan is tudná közvetíteni azt ami külföldön van, gőzük sincs erről. Ebből adódik az, hogy a diákok is zártabbak, nem igazán tudnak a dolgokról és ez látszik a művészeten is. Magyon erős a konzervativizmus a fiatal művészek körében.

Ön melyik művészeti ágat preferálja, mint befektető? Ha pénzt fektetne a művészetbe, akkor melyik irányzatot választaná?

Biztos, hogy a kortársat, mert azt gondolom, hogy hosszútávra érdemes befektetni. Hogyha valakinek nincsen sok pénze, akkor például simán lehet fotóval kezdeni, mert azért az olcsóbb dolog, mint például az olajfestmények,; és mindenképpen olyasvalakit választanék, aki járt külföldön, akin látszik, hogy már érte valami hatás abból ami a világban zajlik a kortársművészet terén. Nagyon esztétizáló a magyar kortársművészet még mindig, érzelmi, érzéki, sokszor egyfajta meditatív állapottal keverik a témákat a művészek. Szerintem ebből nagyon nehezen tör ki ez a nép. Kevés az olyan  mű, ami szellemes, de van benne gondolat, mozgás, játék.

Ön most arról beszélt, hogy ennyire merevek vagyunk magyarok és emiatt mennyire merev, konzervatív a művészvilágunk is. A kikerülő műtárgyak értékelése, árazása mennyire elmaradott, mennyire használjuk mi is az értékelésre az indexeket, aukciókat?

Magyarországon is van egy index, a www.mutargy.com oldalon lehet tájékozódni, művészenként nagyon jó lebontásban, de ezek is az aukciós adatokat dolgozzák fel ugyanúgy, ahogy a külföldi indexek, és mivel sokkal kisebb a műtárgypiac, ezért tudományosan nem is igazán foglalkozik ezzel senki. Ezen a honlapon jól mérhető néhány korszak, főleg az olyan modern dolgok, mint a XX. század első harmada, vagy fele. Az ő munkájuk elég jól mérhető, értékelhető. Egyébként Magyarországon is megjelent kifejezetten befektetési szándékkal vásárolni kívánók számára egy befektetési alap, egy privát kezdeményezés, mint ahogy a világban is egyre több ilyen van. Londonban például régi műtárgypiaci befektetési alap a Fine Art Fund, ez elég régi és jól működik. Nekik már külön kínai szekciójuk is van követve a trendet. Kínában volt, hogy olyan részvénytársaságot hoztak létre, aminek a vagyonát kortárs képek adták, ezt bevezették a tőzsdére. Ez a Shenchen Artvip Exchange nevű társaság, amely kezeli a kortárs művészek műveit, így emelve az értéküket, ezen keresztül pedig a részvény árfolyamát.

Ha valaki nem úgy jut hozzá műtárgyhoz, hogy megvette, hanem örökölte, találta kiásta, akkor mekkora esélye van arra, hogy ebből pénzt csináljon, egyáltalán hogyan tudja meg, hogy annak a tárgynak mi az értéke? Ha arra gondolok, hogy Magyarországon bemegyek egy galériába, aukciósházba az örökölt festményemmel, akkor az első gondolatom, hogy engem ott lehet, hogy átvágnak.

Érdemes mindenképpen több helyen tájékozódni, beleértve az internetet is. Amint említettem, utána lehet nézni, hogy az adott művész munkáinak milyen árai voltak, már amennyiben olyan művészről van szó, aki aukción megjelenik, hiszen ez csak egy töredéke a művészeknek. De érdemes több helyen összegyűjteni az információkat és akár független szakértőt megkérdezni arról, hogy mit gondol az értékéről. Ugye a galériák úgy dolgoznak, hogy beveszik bizományba, fix áron általában és utána ráteszik a hasznukat. Az ember ezután már nehezen tudja követni, hogy mekkora hasznot tesznek rá. Az aukciókon általában 20 százalék az aukciósház haszna. Ez azt jelenti, hogy ha valamit x összegért leütnek, akkor a vevő még 20 százalékot ráfizet. Ez eléggé áttekinthető, ez egy tiszta ügy.

Játsszunk el a gondolattal, hogy ha lenne hatalma és eszköze átalakítani a magyar gyakorlatot azzal a speciális magyar mentalitással együtt, amiről beszélt, akkor mit változtatna meg ahhoz, hogy Magyarországot felzárkóztassa, becsatornázza a nemzetközi műkincspiaci vérkeringésbe?

Szerintem nagyon fontos lenne először is a régióban egy pozíciót megszerezni.  Be is kell hozni a kelet-közép európai művészeket, meg ki is kell menni. Kell regionális művészeti vásárokat, művészeti fesztiválokat is csinálni. Ebből egyrészt mi is tanulunk, mert látjuk, hogy nekik mijük van, másrészt ők is megismerkednek velünk, idejönnek a művészettörténészek, múzeumigazgatók, egyáltalán aki érdeklődik a kortárs művészet iránt. Ez nagyon jó útjuk lenne a dolgoknak, de erre állami pénz és állami szándék is kéne. Most mi is szervezünk Art Moments Budapest néven júliusra egy regionális művészeti fesztivált és azt szeretnénk, ha ez minden évben egyre nagyobb és nagyobb lenne. Azt találtuk ki, hogy későbbiekben pedig minden alkalomra összeállítunk egy speciális kollekciót, amit egy különleges installációban szállítunk Európa-szerte és ilyen módon visszük ki a magyar művészetet.

Aztán van a galériás módszer, ez a bejáratottabb. Ebben a galéria a saját művészeit viszi külföldre, művészeti vásárokra, építik a művészeti karrierjüket. Ez egy elég költséges dolog, ők is küszködnek ezzel, próbálnak mindenhonnan támogatást szerezni, hogy legalább a saját üzleti modelljükre fedezetet találjanak, ez sem könnyű. A másik pedig, ami nagyon fontos, az az oktatás. Ez megint csak szándék kérdése, hogy mennyire reformáljuk meg ezt a területet és itt szintén az állam hozzáállása lenne kulcsfontosságú. Le kéne cserélni ezt a zárt, konzervatív hozzáállást valami reálisra. Megmutatni például, hogy ez az egész hogy működik Európa más országaiban vagy akár az Egyesült Államokban, ahol a művészek sokszor ugyanilyen bohémek és lazák, de közben világos képük van arról, hogy milyen lehetőségeik vannak, hogy mi történik körülöttük.