Trumpék primitív bosszúja, avagy így golyózták ki Iránt a foci-vb-ről

Egy lábujj. Vagy maximum kettő. Ennyin múlt, hogy Irán nemzeti futballválogatottja végül nem jutott tovább a csoportkörből a legjobb 32 közé az Egyesült Államokban, Kanadában és Mexikóban zajló foci-vb-n. Ehelyett csomagolhat, és mehet vissza oda, ahonnan jött. Valljuk be, ez az, amit Trumpék, az amerikai rendezők és talán még a FIFA is titkon áhítottak – és tettek is azért, hogy ez így legyen.

Tisztázzuk már az elején: az iráni fociválogatott nem egyenlő az iráni rezsimmel. Nem azt képviseli, hanem a nemzetét, a fociszerető irániak tömegeit. Őket és a hónapok óta a vb-re készülő sportolókat nem szabadna büntetni politikai okokból (az Egyesült Államok február végén Izraellel közösen indított vitatott háborút Irán ellen, amit azóta sem megnyerni, sem érdemben lezárni nem tudott), márpedig az Egyesült Államok és a kezét széttáró FIFA hetek óta ezt teszi.       

Nem fair ítélet 

Az említett lábujj valójában „csak” az utolsó csepp volt a pohárban. Aki nem ismerné a történetet: Iránnak a csoportkör utolsó fordulójában le kellett volna győznie Egyiptomot a biztos továbbjutáshoz. Ez úgy tűnt, hogy sikerül is, hiszen a hosszabbítás harmadik percében az iráni csapat szó szerint begyömöszölte a hálóba az akkor még győztesnek tűnő gólt, és önkívületben ünnepelte a továbbjutást.

Aztán jött a VAR. És hosszas vizsgálat után megállapította, hogy a gólszerző, Shojae Khalilzadeh lesen volt. Egészen pontosan egy lábujjal. Na jó, talán kettővel. (A VAR-felvétel itt megtekinthető.)  

A lesállás részletes elemzésébe most nem mennék bele – az is nagyban bonyolította a helyzetet, hogy a kapus a támadó előtt állt –, de azt hiszem, mindannyian Tarzan-üvöltésben törnénk ki, ha ennyivel csúsznánk le egy számunkra iszonyatosan fontos dologról. Főleg akkor, ha úgy éreznénk, hogy ezzel rosszakaróink pont elérték a céljukat.      

Hadd idézzem az esetet részletesen elemző, Irán-pártisággal aligha vádolható Forbes cikkének végkövetkeztetését: Irán kiesése a világbajnokságról azt mutatja, hogy a lesszabálynak meg kell változnia. Az említett szituációban „nem realisztikus és nem fair”, hogy a támadónak kellett volna figyelnie az előtte álló kapus pozíciójára. Tehát nem csupán az egy-két lábujjas leshelyzet a problémás.

Ha szó szerint vesszük a szabályt, akkor lesről volt szó, de ha annak szellemét nézzük, akkor Khalilzadehot és az iráni csapatot igazságtalanság érte, és nem érdemelték meg a kiesést, szól a cikk ítélete.

Tudták, mit érdemes fújni 

Ilyen „kreatívan értelmezhető” szituációknál pedig felmerül a gyanú, hogy a bírókat úgymond befolyásolhatták a külső körülmények. Nem konkrét utasításra gondolok, azt aligha kockáztatta volna meg a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, „csupán” kifinomult nyomásgyakorlásra. A bírók is nyilván érezték, hogy az amerikai rendezők és a FIFA már szabadulna az iráni csapattól, és ilyenkor nagy a kísértés, hogy kétes helyzetekben ezt elősegítő ítéleteket hozzanak – így talán vezethetnek még egy-két meccset a vb-n.

És itt még nincs vége a történetnek – néhány nappal később ismét úgy érezhették az irániak, hogy tőrt döftek a hátukba. Az Egyiptom elleni döntetlen ellenére ugyanis a legjobb harmadikok között továbbjuthattak volna a csoportjukból – ehhez az is elég lett volna, ha Ausztria és Algéria nem döntetlent játszik a J-csoport utolsó mérkőzésén.

Mit ad Isten, végül a mindkét csapatnak tökéletesen megfelelő eredmény, azaz döntetlen született egy furcsa lefolyású mérkőzésen. Ausztria az utolsó pillanatban egyenlített a feltűnően impotens algériai védők asszisztálása mellett – Irán pedig csomagolhatott.

Csuklóztatás Trump módra

Az iráni csapatot már addig is számos diszkrimináció érte, azaz – ahogy az Irán-pártinak szintén aligha mondható Politico fogalmazott – olyan korlátozásokkal kellett szembenéznie, mint egyetlen más versenytársának sem. Az amerikai külügyminisztérium nem adott vízumot az iráni delegáció egyes tagjainak, és fárasztó utazási korlátozásokat rótt ki a csapatra, amelyek megzavarták az edzések rutinját és a mérkőzések utáni fizikális regenerálódást.

Az iráni tizenegy – ellentétben a versenytársakkal – nem készülhetett a mérkőzések helyszínének közelében, sőt, az egész Egyesült Államokból ki volt tiltva. Mindössze egy nappal a találkozók előtt léphetett be az USA területére (az Egyiptom elleni találkozó előtt ezt nagy kegyesen két napra terjesztették ki), a meccs után pedig azonnal el kellett hagynia az országot. Azaz ingázhatott  a mexikói Tijuana és az amerikai helyszínek között. Ez nemcsak fárasztó, hanem megalázó, hiszen  kvázi bűnözők gyülekezeteként kezelték őket.

Ugyanez igaz az Afrika legjobb játékvezetőjének választott Omar Abdulkadir Artanra is, akit az amerikai hatóságok szó szerint a repülőtéren fordítottak vissza, azaz nem engedték belépni az Egyesült Államok területére – a FIFA pedig mosta kezeit, hogy hát nem tud mit tenni.

A szomáliai sztárbírót a „terrorszervezet tagjaihoz való feltételezett kapcsolatra” hivatkozva tiltották ki – ez a szokásos bullshit, amit szinte bármilyen nemkívánatos személyre rá lehet húzni. Trump pedig azt üzente az iráni csapatnak még márciusban, hogy „szívesen látják” ugyan őket, de „a saját biztonságuk érdekében” inkább ne jöjjenek.

A Trump-adminisztráció gyakorlatilag nemzetbiztonsági veszélyként kezelte a szomáliai játékvezetőt és az iráni csapatot – egy amerikai tisztviselő konkrétan azt mondta, hogy a „terroristák” beszivárgását akarták megelőzni. Ami teljesen abszurd vád, hiszen sportemberekről és segítőikről van szó – néhányan közülük egyébként európai klubokban játszanak.

Az afrikai játékvezető kitiltása és az iráni csapat korlátozása valójában csuklóztatás, a még megmaradt szavazótábornak szóló, hatásvadász, primitív erődemonstráció: ha már a csatatéren nem tudtuk legyőzni őket, „akkor legalább itthon mutassuk meg, hogy ki a Jani.”   

Az iráni válogatott mindenesetre frappáns adott választ adott minderre. A Belgium elleni Los Angeles-i csoportmérkőzés után egy kézzel írt üzenetet hagyott az öltözőben, amelyben megköszönték az amerikai városnak a vendéglátást, és békét kívántak minden nemzetnek. Példát mutatván, hogy lehet ezt bizony így is.   

A Nagyító többi cikkét itt olvashatják.