Ausztráliában évente több száz koala vész oda, leggyakrabban kutyák, kocsik vagy a természetes élőhelyük zsugorodása miatt – utóbbi nem csak a koalák, de a modern kor tömeges kihalásáért is felelős, a veszélyeztetett emlősök fele a környezeti hatások miatt kerül a szakadék szélére. Az Outsideworld Online cikke szerint ezt elégelte meg egy ausztrál természetvédő, az Ausztrál Nemzeti Egyetem professzora, George Wilson, és egy meglepő ötlettel állt elő: miért nem adjuk ki a veszélyeztetett állatokat – jelen esetben a koalákat – a vagyonosoknak?
A Conversation Letters című tudományos folyóiratban megjelent tanulmánya szerint az – első körben kísérleti – akció során begyűjtenék a szabadból a veszélyes környéken (például forgalmas utak közelében) élő koalákat, ezután pedig gazdag emberek és vállalkozók, például golfpályák, wellnessközpontok vagy vadasparkok üzemeltetői bérelhetnék ki őket. A bérleti díj mellett az illető vállalja, hogy megóvja és gondoskodik az állatokról, azok minden szükségletéről és megfelelő környezetéről – vagyis, mintha egy kis rezervátumot hozna létre a saját területén.
A hülyének is megéri?
Védett állatokat tartani korántsem egyszerű, ha azonban valaki elég lelkes és vállalja a tartásukkal és védelmükkel járó anyagi követelményeket, úgy a helyi turizmus fellendülésével többszörösen visszahozhatja a beléjük fektetett energiát és pénzt. Márpedig az embereket és a turistákat érdeklik a kis szőrmókok – ha visszaemlékszünk 2015 márciusára, amikor egy koala pár érkezett a Főváros Állatkertbe, nálunk is kígyózó sorok húzódtak a kifutó előtt. Ausztráliában a koala-turizmus évente 1,1 milliárd dollárt termel az államnak, az egyéb helyi fauna iránti érdeklődésből pedig 23 milliárd dollár folyik be az államkasszába.
Az ausztrál kormány kissé kétkedve fogadta a professzor felvetését, tavaly októberben azonban az egyik legnagyobb ausztrál befektető, Dick Smith is beállt a projekt mögé, így több természetvédő szervezet is már keresi a módot, hogy hogyan lehetne szerződést kötni a privát befektetők és az állatvédő szervezetek között. A koalákat ráadásul elég lenne átcsoportosítani egyik területről a másikra: míg egyes tartományokban alig van belőlük, úgy például South New Walesben lépni alig lehet a koaláktól. Amennyiben ezt sikerül intézményesíteni és megvalósítani, úgy nem csak ők, de a bettongok, tasmán ördögök és a wombatok is esélyt kaphatnak a túlélésre.
Van, ahol már működik
A felvetés egyébként nem teljesen új, Afrikában már számos nagybirtokos engedi be a területére az állatokat, egyfajta magánrezervátumot hozva létre ezzel – ilyeneken üzemel a legtöbb szafaripark is. Ezzel Dél- és Kelet-Afrikában az ott élő állatok megmentésének mintegy 10 százalékáért pont az ilyen birtokok a felelősek.
A kulturális és törvénykezési különbözőségek miatt azonban ez nem biztos, hogy Ausztráliában is működne. Ráadásul van még egy etikai probléma, ami felmerül az állatok bérbeadása kapcsán, ez pedig az emberi kapzsiság. „Képzeljük el, hogy a világ összes tigrise hirtelen egyetlen ember kezébe kerül”, veti fel a problémát az egyik természetvédő. „Nem elképzelhetetlen, hogy ezek után azzal zsarolná a kormányt, hogy amennyiben nem kap pénzt, leöli az állatokat, kipusztítva ezzel egy egész fajt.” Megfelelő szabályrendszerekkel és átvilágítással ez persze minimalizálható, de az emberi gonoszságot sosem szabad alábecsülni.
Többéves mélyponton Japán gépipari megrendelései. 
