A kétszívű, aki kilóg a sorból: óriási patália lett Özil leveléből

EPA/GUILLAUME HORCAJUELO

„Mesut Özil visszavonulása a német válogatottból egy dicső karrier tragikus vége. Németország egyik legjobb középpályása az integráció szimbólumából a mérgező közbeszéd egyik szereplőjévé vált” – így kommentálta a brit Daily Mail, hogy a Nationalelf török származású irányítója vasárnap közölte: nem kíván többé a német nemzeti tizenegyben játszani.

A bejelentés nem csak Németországban váltott ki óriási visszhangot, hanem szerte Európában is. Az ügy ugyanis nem csak a fociról szól, hanem az integráció, az elfogadás, a multikulturális társadalom sikerességéről vagy éppen sikertelenségéről, azaz csupa kényes, megosztó, explozív témáról. Ilyen szempontból ez nem csak Németország, hanem talán egész Európa ügye.

De miért hagyta ott az elmúlt évtized egyik legtehetségesebb középpályása a német nemzeti csapatot, és mi állhat ennek a hátterében?

"Két szívem van"

A 29 éves játékos vasárnap három terjedelmes Twitter-bejegyzésben jelentette be döntését. Özil élesen bírálta a médiát és a Német Labdarúgó Szövetséget, és rasszizmusra panaszkodott. Szerinte hátrányos megkülönböztetés érte török származása miatt, és őt kiáltották ki bűnbaknak azért, mert a német csapat már a csoportkörben kiesett az oroszországi foci vb-n.

A középpályásnak az is rosszul is esett, hogy kritikák özöne zúdult rá Recep Tayyip Erdogan török elnökkel készült közös fotója miatt. Mint írta, a képpel nem politizálni akart, csupán kifejezte „tiszteletét családja országának legmagasabb tisztsége” iránt, ezt azonban sokan nem értették meg. Szerinte két szíve van, egy német és egy török, az emberek egy része azonban annak ellenére sem fogadja el németnek, hogy már Németországban született és nőtt fel.   

A német válogatott mezt eddig „büszkén és szenvedéllyel” viselte, most már azonban „rasszizmust és tiszteletlenséget” érez személye iránt, a szövetség magasrangú tisztviselői pedig „figyelmen kívül hagyják török gyökereit”, és „politikai propagandaeszközként használják.”

„A sorból kilógó migráns”

A levél – ahogy várható volt – mélyen megosztotta a német és az európai közvéleményt. A brit Guardian szerint Özil a „sorból kilógó migráns” szimbóluma, Németország és Törökország pedig annyiban mindenképp hasonlít egymáshoz, hogy mindkét államban továbbra is a „faj” és a „vér” eszméi definiálják a nemzetet.

Az osztrák Kurier szerint Özilt valójában azért támadták, mert „nem igazi német”, és „nem azonosult szülőhazájával”. Az olasz Corriere della Sera azt írja, hogy az ügy pusztító hatással van a „sokszínű, tarka nemzeti válogatott” már amúgy is megtépázott mítoszára, amely eddig a sikeres integráció szimbóluma, valamint Angela Merkel német kancellár politikai narratívájának fontos része volt. A CNN Türk pedig úgy kommentálta a történéseket, hogy a német-török játékosoknak a jövőben inkább a török válogatottba kellene játszaniuk.

„Évek óta szarul játszik”

A német Bild ezzel szemben úgy véli, hogy Özil érvelése álságos, rasszizmus vádjai abszurdak, és a vitában pont arról nem esik szó, ami a lényeg: egy német (Özil) egy elnyomó rendszert működtető török despota (Erdogan) mellett kampányolt. Uli Hoeness, a Bayern München elnöke pedig kifejezetten örül Özil távozásának: szerinte „évek óta szarul játszott a nemzeti csapatban”, és most „egy fotóval (az Erdogannal készült közös felvétel) takaródzik.”

Lehúzta a játékost a török származású német bokszoló, Ünsal Arik is: szerinte Özil nem való példaképnek, mivel egy diktátor oldalára állt. Mint mondta, már régen ki kellett volna dobni a csapatból.

Úgy tűnik tehát, hogy az Özil-ügyet már most mindenki politikai célokra és saját megfellebbezhetetlen igazának alátámasztására használja fel: Erdogan-pártiak és -gyűlölők éppúgy, mint a multikulti hívei és ellenségei.   

A siker sem bőrszínfüggő  

Pedig ez az ügy önmagában még nem jelenti sem a sokszínű társadalom végét, sem az integráció sikertelenségét. 2014-ben egy hasonlóan „tarka-barka” német csapat nyert világbajnoki címet Özillel a soraiban, most pedig egy még színesebb válogatott, a francia lett a világ legjobbja. A siker tehát nem bőrszínfüggő, mint ahogy az identitás és az integráció sem az.

A mostani botrány ugyanakkor azt is jelzi, hogy még a nagyrészt toleráns és befogadónak tűnő német társadalomban is komoly feszültségek vannak, a beilleszkedés olykor nem csak a lepattant külvárosokban nehézkes, a multikultinak pedig minden jó szándék ellenére is megvannak a maga árnyoldalai.