Az arabok évezredeken át az Arab-félszigeten éltek, de az éghajlat változása, a sivatagosodás arra késztette őket, hogy élhető helyet keressenek. Ez volt az iszlám vallás keletkezésének ideje: egyúttal az arab terjeszkedés kezdete. Bevonultak a két igen termékeny területre: a Nílus völgyébe és Mezopotámiába, és ezzel megoldódott élelmiszerellátásuk. Afrikában nem álltak meg a Nílusnál: a Szaharától északra fekvő területeket egész az Atlanti-óceánig belakták, sőt 700 évre az Ibériai-félsziget kisebb-nagyobb része is a birtokukba került. Eleinte ez egy egységes állam volt, de aztán kisebb részekre szakadt, nem maradt fenn az arab egység. Az iszlám vallást ugyanakkor más népek (irániak, malájok, indonézek stb.) is átvették.
Török uralom, gyarmatosítás, olaj
A következő döntő változás az oszmán törökök megjelenése volt: egy időben az összes arab terület az uralmuk alá került. Ezek egy része fokozatosan szakadt le és került az európai gyarmatosító hatalmak befolyása alá, a többi egyszerre szabadult fel a török uralom alól az 1. világháború végén, és lett brit, ill. francia mandátumterület. A közel-keleti részen ekkor alakultak ki azok a terület-, és tartományhatárok, melyeknek semmi köze nem volt egyes népekhez: lényegében arabokat választottak el araboktól. A függetlenség kivívásakor ezekből országhatárok lettek.
Ez a probléma nem csak arab jelenség: Afrika nagy részén így zajlott a gyarmati felszabadulás. Csakhogy amíg ott számtalan nép és nyelv volt, ami alapján ésszerűen nehéz lett volna országokat alapítani, az arab alapvetően egy nyelv és bizonyos mértékig egy nép, sok országban.
Még egy döntő dolog a történelemből: megtalálták az olajat, és ettől egyes arab részek felértékelődtek, sőt részben az olaj, részben a volt gyarmatosítók hatására új törpeállamok keletkeztek: Kuvait, Katar, Bahrein, és a 7 kis emírség, amiből végül összeállt az Egyesült Arab Emirátusok. Az egyetlen nevében is igazi arab ország Szaúd-Arábia, amely az eredeti ősi arab területen fekszik, és a bőséges olaj gondtalan életet biztosít neki.
Diktátorok és az arab tavasz
Sok arab országban a 20. század utolsó harmadában diktatúrák alakultak ki, amelyek brutális elnyomással tartották fenn a stabilitást. A diktátorok közt volt kettő, aki nem csak népén uralkodott, de időnként a nagyhatalmakat is megtáncoltatta: Szaddam Husszein és Moamer Kadhafi. Az iraki diktátor Kuvait lerohanásával túl is lőtt a célon, de az idősebb Bush elnök meghagyta a hatalomban Kuvait felszabadítása után (kb. mintha Hitlert meghagyták volna, mondjuk az Odera és a Rajna között), aztán az ifjabb Bush kipenderítette. Kadhafit a saját népe távolította el az arab tavasz során, de hathatós NATO segítség kellett hozzá, nehezen adta magát.
Az arab tavasz megdöntötte a tunéziai diktátort és az egyiptomi Mubarakot is, és megpróbálkoztak a szírek is Aszad elnök megdöntésével, de a folyamat megakadt és ott most teljes káosz alakult ki. Ami aztán csalódást keltett világszerte: az arab tavaszban felszabadult országok nem tudtak élni a szabadsággal, és zűrzavarba, esetenként anarchiába zuhantak.
Csalódás
Tunéziában és Egyiptomban csak nehézségek árán sikerült valamiféle stabilitást teremteni, Líbia (ami amúgy is minden volt, csak nem egy nemzet) két fő és ki tudja hány kisebb résre szakadt, a szíriai zűrzavar pedig megágyazott az Iszlám Államnak. Irak szétesése kódolva volt: 3 teljesen eltérő csoport lakja: a kurdok, a síita arabok és a szunnita arabok. A Szaddamot megdöntő amerikaiak idealisták voltak, és ragaszkodtak az ország egyben tartásához, aminek az lett az eredménye, hogy egy jó nagy darabot lekanyarított az Iszlám Állam, a kurdok meg gyakorlatilag önálló országban élnek, persze helyzetükön sokat segít a náluk lévő olaj.
Most és az olajkorszak után
Vajon mi lehet a kiút ebből a helyzetből? A kérdés most is égető, de akkor lesz igazán az, amikor véget ér az olajkorszak. Ekkor az arabok sokkal egymásra utaltabbak lesznek. A mai országok nem nevezhetők nemzeteknek, még annyira sem, amennyire a bajorok, a poroszok vagy a szászok nemzetek voltak az első egységes Németország létrejötte előtt. Ha viszont így van, miért ne követhetnék a német vagy az olasz mintát, vagyis hogy egységes államot hoznak létre?
Európában ez volt a nemzetté válás útja: a széttagoltakból egy ország lett, az elnyomottak felszabadultak. Miért ne juthatna el a társadalmi fejlődés előbb-utóbb az araboknál is arra a szintre, hogy felismerjék: ők egy nemzet, és sokkal könnyebb együtt boldogulni. Ehhez persze stabil politikai rendszer is kell: nem is akármilyen, miután nagy területekről van szó, és olyan, melyet a nemzetközi közösség is elfogad, adott esetben támogat.
Pánarab eszme
Ez a gondolat, a pánarab eszme már felmerült Nasszer egyiptomi elnök idejében is, rövid időre meg is próbálkozott Egyiptom és Szíria az Egyesült Arab Köztársasággal, de aztán a mozgalom elhalt. Most viszont van 3 ország (Líbia, Szíria, Irak) ami de facto nem is létezik, sőt utóbbi kettő helyét egy új, remélhetőleg átmeneti képződmény, az Iszlám Állam foglalja el.
Rövidtávon ezeket csak nemzetközi beavatkozással, kvázi világrendőri megoldással lehet kezelni, magukra hagyni nem lehet őket, hisz fészkévé válnak a nemzetközi terrorizmusnak, mint Afganisztán a kommunista rendszer megdöntése után. Hosszabb távon viszont miért ne jelenhetne meg egy arab Bismarck vagy Garibaldi, aki egy nagyobb, életképes, erős államalakulatot hozhatna létre?
Ezzel több évre lezárják a foglalkoztatási kérdéseket. 
