Egy szavazatszámláló tegnap valamikor hajnali 4 és 5 óra között kelt, majd 13 órát töltött dögunalmas, cserébe a hibázást nem toleráló munka végzésével, hogy aztán még órákig számlálja, csomagolja, adminisztrálja a szavazatokat, és valamikor este 11 és másnap hajnal között szabaduljon kötelezettségeitől. Én is így tettem, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Elmondom, miért.
Miközben soha egy pártnak se voltam tagja, sem aktivistája, sem túlzottan elkötelezett híve, 2002-től rendszeresen voltam szavazatszámláló bizottsági tag országgyűlési választások alkalmával, mindig a most „baloldali” jelzővel egy kalap alá sorolt még létező vagy már megszűnt pártok delegáltjaként. Elsőként szinte véletlenül keveredtem a dologba, és – az akkor még, emlékezzünk, kétfordulós – választáson egy életre megtanultam, hogy ennél fárasztóbban és unalmasabban tényleg csak komoly elhatározással tölthet el valaki egy napot az életéből. És mégis, ha nem is mindig, de többször igen, mint nem, négyévente ott ülök az aszal túloldalán. Az már csak hab a tortán, hogy mindig hagyományosan jobboldali körzetekben.
Vadász, vadász, te szívni jársz ide – merül fel a klasszikus vicc csattanója, teljes joggal. És mégsem. Szavazatot számolni ugyanis nagyon jó dolog. Ha az állampolgári kötelességről, áldozatvállalásról, a demokrácia szent lángjának őrzéséről szóló frázisokat meghagyjuk a hanyatló Nyugat ópiumának, akkor is. Szóval miért?
Nem, nincs elcsalva
Nos, kedves, állampolgári kötelességét négyévente teljesítő, közügyekben nagyjából tájékozott választópolgár, hadd kérdezzem meg: hogyan is zajlik egy választás pontosan? Mit csinál egy szavazatszámláló bizottsági tag? Mitől érvénytelen egy szavazat? Kell-e boríték, és le kell-e ragasztani? Én tudok ezekre a kérdésekre válaszolni.
Minden választás idején felmerülnek pletykák, rémtörténetek, bennfentesnek hangzó információk arról, hogy ki hogyan és mennyit csalt, vagy akart csalni. Kedves választópolgár, te el tudod dönteni legalább azt, hogy ezekből mi az, ami teljes képtelenség, és mi az, ami akár meg is történhetett? El lehet csalni a szavazókörökben a magyar választásokat?
Megnyugtatlak: nem. A választásokat elég egyszerű, néhány óra alatt átlátható, a visszaéléseket elég jól megakadályozó szabályok szerint rendezik. Igazából egyetlen feltétele van annak, hogy a szavazókörökben rendben menjenek a dolgok. Eltaláltad. Az, hogy ott üljön minden bizottságban néhány olyan ember, aki ilyen vagy olyan motivációktól vezérelve odafigyel ezeknek a szabályoknak a betartására. Ez most szinte maradéktalanul teljesült, köszönhetően elsősorban a 20K civil kezdeményezésnek, így meg lehet nyugodni, a szavazókörökben ez a választás tiszta volt.
Fontos persze megjegyezni, hogy ez csak a szavazókörökre vonatkozik, ettől még mindaz, amit tudunk a magyar választások tisztaságáról és szabadságáról, az igaz. Azonban például az, hogy valaki milyen adatbázis alapján mozgósítva, ki által odaszállítva, milyen fenyegetések vagy ígéretek hatására, milyen információkhoz hozzájutva húzta be oda az X-eket, ahova, az nem a szavazatszámlálókra tartozik.
Az, amit az eredmények mutatnak, az 99,9 százalékban megegyezik bizony azzal, amit a választók az urnákba dobott papírokon megjelöltek.
Ezért is akkora botrány egyébként, ami a külföldön élő magyarok szavazásával történik. Anélkül, hogy hosszabban belemennék ebbe, csak gondoljunk bele egy kicsit: ha a szavazókörben azt mondták volna nekünk, hogy csak nyugodtan adjuk oda valakinek a kitöltött szavazólapot, majd ő elmegy vele az önkormányzathoz, és ott bedobja nekünk valahova, odaadtuk volna? És azt hang nélkül elfogadtuk volna, ha valaki előttünk kétszer-háromszor szavazhatott volna, mert megesküszik rá, hogy családtagjai erre felhatalmazták? És azt, ha arról kaptunk volna értesítést, hogy lakóhelyünktől 1-2, vagy akár 10 órányi utazásra szavazhatunk csak, és ha szerencsénk van, csak egy-két órát kell ott sorban állnunk? Na ugye. Pedig nagyjából így fordítható le mindaz, ami a külföldön élő magyar állampolgárok szavazása kapcsán történik.
Fel sem merül más lehetőség
Az is jó a szavazatszámlálásban, hogy ilyesmiken nincs idő merengeni. Benyomásai azonban önkéntelenül is támadnak az embernek. Ezeknek egy része is olyan, amitől jó szavazatszámlálónak lenni. Egy része meg olyan, amitől nem.
A korábbi, budapesti tapasztalataim után ezúttal egy a budai agglomerációhoz tartozó, nagyjából 15 ezer lakosú város egyik szavazókörébe ülhettem be. Lehet, hogy csak igazi „körúton belüli”, reménytelenül elidegenedett világomból, de élmény volt látni, hogy itt valóban még létezik valamilyen kapcsolat az emberek között. A több mint 1100 szavazásra megjelent közül szinte nem volt olyan, akit a rajtam kívül helyiekből álló bizottság legalább egy tagja ne köszöntött volna ismerősként, ha volt idő, mentek a kérdések-válaszok szülőkről, gyerekekről, unokákról, hogylétről, egy-két pletyka is gazdát cserélt a szavazólapok mellett.
A bizottság tagjai őszinte büszkeséggel nézték, hogy reggel 7-től délutánig hosszú sor kígyózik a szavazókör előtt (nem, az egyetlen névjegyzék miatt nem lehet sokkal gyorsabban haladni), a szavazók pedig tényleg zokszó nélkül állták végig a néha háromnegyed órás sort is, reggel még szó szerint hóban-fagyban. Egyébként sem hangzott el nagyjából egyetlen hangos szó sem 13 óra alatt, a sorban összetalálkozók is legfeljebb a kedélyes csipkelődésig jutottak el egymással.
Különös ellentmondása a szavazásnak, hogy politikáról pont nem lehet beszélgetni a szavazókörben, de nem is tűnt úgy, hogy erre különösebben figyelnie kellett volna bárkinek. Természetesen egymás között nagyjából lehetett tudni, ki hova húzhatta be az X-et, de a többségében kormánypárti bizottságban egyetlen megjegyzést sem kaptak sem a helyi ellenzéki delegáltak, sem én, a Budapestről odapofátlankodott kívülálló sem.
Már a lényegi kérdések eldőlése után, egyszer kerülünk közelebb a szóváltáshoz. Jó humorú, kedélyes, olvasottnak és tájékozottnak tűnő, tanárként dolgozó szavazatszámláló társam tesz megjegyzést arra, hogy milyen gyerekesek azok, akik mindenfélét rajzolgatnak a népszavazásos lapokra. Ha már szavaznak, miért nem lehet rendesen csinálni, hát ott van az igen válasz is annak, aki egyetért. Egyetértően bólogat a kutyapártos delegálton kívül szinte mindenki, a két fiatal, az önkormányzattól érkezett lány is. Valamit mormogok arról, hogy hát nem minden kérdésre lehet igennel vagy nemmel válaszolni, főleg ha értelmetlen a kérdés. Rám hagyják, úgyis mindjárt megvagyunk.
Közhely nyilván, de jó gyakorlat ez mindkét oldalnak: valóban nem migránszabáló, agymosott fasiszták és sorosbérenc nemváltó drogosok szavaznak a két oldalra.
Ettől még viszont nem tűnik el az a fal, amelyet most megint nem tudott sem áttörni, sem átugrani a demokratikus ellenzék. Fogalmam sincs persze, hogyan lehetett volna, hogyan lehetne ezt megtenni. Az biztos, hogy egyszerűen a beszélgetés, az érvelés nem megoldás. Az elkapott szavakból, a hangulatból elég gyorsan világossá válik, hogy az itt a kormánypárti derékhadat alkotók számára a Fideszre és Orbán Viktorra szavazás nem gondolati, de még nem is igazán érzelmi kérdés. Egyszerűen természetes dolog. Fel sem merül bennük, hogy lehetne máshova szavazni. Ahogy egy „rendes ember” nem megy ki meztelenül az utcára, úgy nem szavaz másra, mint Orbán Viktorra.
Az idős nénik és bácsik, akikhez mozgóurnával kimentünk, teljes természetességgel kérdeznek meg engem is, hova is „kell” tenni az X-eket. Főleg a népszavazási kérdések zavarosak, most akkor a „nem”-et kell bejelölni, ha egyetértenek, vagy hogy is van ez? Az egyik néni magabiztosabb, ő látta „a” tévében, hogy mit kell csinálni. De akinek nem megy, annak segítek, persze, és nem szólok rá bizottsági társamra se, ha ő segít. A szavazó akarata egyértelmű, mi azért vagyunk ott, hogy ezt kifejezhesse.
A szavazókörben egyébként 76 százalék feletti részvétel mellett a kormánypárti jelölt 60 százalék felett, az ellenzéki 30 százalék alatt szerzett, a Mi Hazánk 5 százalék alatt, az MKKP kicsivel 3 százalék felett szerzett, és néhányan a MEMO, a Normális Párt, sőt a Munkáspárt-ISZOMM jelöltjére is leszavaztak.
Ez itt nem egy zsákfalu a Nyírségben. Az is kiderül azért itt-ott, hogy nekik is megvannak a bajaik, a város pénze a Sberbankban ragadt bent, és a kormány csak kedvezményes hitelt ad helyette, minden családban felmerül egy-két-sok külföldre költözött gyerek, unoka, rokon. Az egyik mozgóurnás néni két éve nem volt az utcán, mert a lépcsőn nem tud lemenni, oltásra Ausztriából hazajött fia vitte le és fel ölben. Biztosan a legtöbben jártak már kórházban, a bolti, piaci árakat pedig fejből tudják. De ennek láthatóan semmi köze ahhoz, hogy kire szavaznak.
Mindegy, ők leszavaztak, mi pedig megszámoltuk. A végén stimmeltek a számok a jegyzőkönyvben, nem veszett el senkinek a szavazata, nem volt semmi probléma. Teljesült a választók akarata ebben a szavazókörben, és az országban is.
Hazafelé vezetve azért nem csak a fáradság miatt érzem úgy, hogy másnap nem lesz öröm felkelni. De négy év múlva is ott fogok ülni valahol, és remélem, megint jut az országba mindenhova elég szavazatszámláló. Ez a minimum.
(Jut eszembe, egy kérdésre egy fontos válasz: annak, aki a saját körzetében szavaz, a borítékot nem kell leragasztani, sőt boríték sem kell - csak azzal elmegy egy óra, hogy kiszedegetik szerencsétlen számlálók a lapokat belőlük.)
Két halottról szólnak a híradások.
