Megtalált képek – mesterművek a magyar festészetben

Volt már olyan az európai művészet (főként a festészet) történetében, hogy egy kiállítás megváltoztatta az éppen uralkodó stílust, a közízlést, a művészeti közvélekedést, még ha teljesen átformálni nem tudta is. De azért formálta. Olyasmi azonban, hogy nem egyetlen festő, nem egyetlen irányzat, nem egy-két év forradalmi termése bolygassa meg az egyébként sem bebetonozódott művészeti közismereteket, még nem történt. Ráadásul egy, az erről szóló nagy, összefoglaló könyv kíséretében.

Most azonban ez történt Molnos Péter és a Kieselbach Galéria jóvoltából, a Megtalált képek című kiállításon.

Van a magyar kultúrának és ezen belül a művészettörténetnek (mint tudománynak), valamint a művelt polgári köztudatnak egy adóssága, mégpedig önmagával szemben. Hatalmas lyukak (vagy talán inkább szakadékok) tátonganak a nem is olyan régi korok hazai festészetének ismeretében. Pontosabban: mindaz, amit eddig tudtunk az 1890 és 1950 közötti magyar festészetről, mostanra, vagyis a XXI. század első negyedében olyan megvilágításba került, amely át kell hogy formálja mind művészettörténeti tudásunkat, mind pedig a köztudatot. Ami nem azt jelenti, hogy mindent ki kell dobni, amit eddig erről a néhány évtizedről a magyar festészetről írtak (akadémiai székfoglalóktól az iskolai könyvekig), csak éppen alaposan ki kell egészíteni és alkalmasint újra kell írni a korszak történetét, elemzését, elhelyezését a hazai és az európai festészet történetében.

Ennyit az elméletről. Most nézzük a gyakorlatot.

Valamelyes általános tudomásunk volt arról, hogy ezeket a képeket megfestették. Voltak szóbeli hagyományok vagy írásbeli dokumentumok arról, hogy szerepeltek egyéni vagy csoportos kiállításokon. Lehetett tudni, hogy vevők, gyűjtők, kollégák tulajdonába kerültek, akik megtartották, vagy továbbadták, esetleg eladták. Dokumentálhatóan részei voltak ismert, kimagasló jelentőségű és értékű magángyűjteményeknek (és ebben a korban már nem csak írásos feljegyzések, hanem fotódokumentumok is igazolták ezeket a tényeket). Csak éppen a szóban forgó művek nem voltak meg. Esetleg azt is lehetett tudni, hogy a festmények korábbi, akkori tulajdonosai gyűjteményük egy részével (vagy csak néhány festménnyel) külföldre költöztek, esetleg menekültek, és attól kezdve homály fedte őket.

Az is köztudott volt, hogy híres és értékes magángyűjtemények tulajdonosai a második világháború idején például a Szépművészeti Múzeumra bízták festményeiket, ahonnan vagy a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét is magában foglaló, úgynevezett „aranyvonat” fedélzetén Nyugat-Európába, az osztrák-német területre szállították, és ott az Egyesült Államok hadseregének fogságába esett. Először az MNB aranykészlete érkezett haza ebből a „jófogásból” 1946 nyarán: ezért lehetett felszámolni a világtörténelem (addig) legfalánkabb csúcsinflációját, és megszülethetett a forint. Vagy harminc évvel később visszakaphattuk Fort Knoxból a koronázási ékszereket és jelképeket (palást, korona, jogar). De hogy az aranyvonatot valószínűleg (sőt, egyre biztosabban) megdézsmáló amerikai katonák (inkább a műveltebb tisztek-főtisztek, mint a kevésbé tájékozott közvitézek) mit és mennyit vittek haza, azt még talán sejteni sem lehet.

Az igazság kedvéért annyit mindenképpen tegyünk hozzá ehhez a történethez, hogy azok az értékes festmények, amelyek nem kerültek Nyugatra, itthonról vándoroltak Keletre, a Szovjetunióba, a magyarországi múzeumok őrzéséből, megvédhetetlenül – és nyilván 1989-91-ig visszakaphatatlanul. Erről egy magyar művészettörténész alapműve szól: Mravik László: Sacco di Budapest, 1938-1949, a Magyar Nemzeti Galéria, valamint a Kulturális és Oktatási Minisztérium kiadásában, 1989-ben.

Mravik Lászlónál egy generációval fiatalabb Molnos Péter, aki szabadfoglalkozású művészettörténészként az utóbbi 15-20 évben azzal foglalkozott, hogy megkeresse és megtalálja azokat az eltűnt festményeket, amelyek körülbelül a Nagybányai Művésztelep megalapítása (1894) és a hazai szocreál bevezetése (1949-50) között születtek, kiváló művészek alkotásaiként. Saját bevallása szerint mintegy hatvanezer fotót, reprodukciót tekintett át addig, amíg eljutott ahhoz a több száz festményhez, amelyet módszeresen kutatva megtalált, vagy legalább a nyomára lelt. Ennek a több száz alkotásnak egy számszerűen kisebb, de értékesebb részéből állt össze a Megtalált képek című kiállítás, amelyet végül a Kieselbach Galériában mutattak be.

Kieselbach Tamás és Molnos Péter közel két évtizede működik együtt annak a célnak az érdekében, hogy ezeket a rengeteg munkával felkutatott és összegyűjtött festményeket bemutassa, és ha lehet, itthon tartsa. Ehhez nagy segítség a művészeti kiállítás és a művészeti árverés, valamint egy-egy, több száz oldalas könyv kiadása, amely nemcsak a festmények reprodukcióiról szól, hanem eltűnésük és megtalálásuk történetéről is. Mintha megannyi izgalmas detektívtörténetet olvasnánk.