Pénteken, közel egy héttel az Irán elleni hadműveletek megindítása után Donald Trump amerikai elnök kiállt a világ elé, és büszkén közöte, hogy az amerikai haderőnek
„gyakorlatilag végtelen”
kapacitásai vannak „közepes és felső közepes” lőszerekből, amelyeket Iránban és korábban Venezuelában is használtak. Az elnök erről azután írt közösségi médiás oldalán, hogy találkozott a legnagyobb amerikai hadiipari cégek képviselőivel, akik elmondása szerint egyetértettek vele a legfontosabb lőszertípusok termelésének megnégyszerezésében – aminek elérésére már a korábbi hónapokban tettek lépéseket.
Néhány nappal korábban pedig azt írta Trump, hogy háborúkat „a végtelenségig” lehetne vívni csak e készletek felhasználásával, és hogy szükség esetén „külső országokban” is sok felső kategóriás muníció van „számunkra” elraktározva.
Aki egy kicsit is tisztában van azzal, miként érdemes Donald Trump (és persze úgy általában katonai és politikai vezetők, különösen háború idején tett) szélsőségesen optimista megszólalásait és a valóságot összeegyeztetni, az ebből már sejtheti, hogy az Egyesült Államok komoly gondban van lőszerek területén.
Fogyó eszközök
A legnagyobb gond a légvédelmi rakéták területén lehet. Mint láthattuk, Irán az izraeli-amerikai csapásokra válaszul rengeteg ballisztikus rakétát és drónt indított Izrael, illetve a régió amerikai bázisai és egyéb célpontok ellen. Ezeket az amerikai, izraeli, illetve a térségbeli egyéb haderők túlnyomó többségükben föld-levegő rakétákkal semlegesítették (már amelyiket sikerült).
Csakhogy az amerikai készletek ezekből már az iráni háború elindítása előtt is igencsak végesek voltak. És szállítottak a Patriot-rendszerhez való PAC 2-es és 3-as rakétákból Ukrajnába, ellőttek rengeteg légvédelmi rakéták a jemeni húszik elleni műveletek során; és persze a legnagyobb tétel: az újra és újra kiújuló izraeli-iráni ellenségeskedések során rengeteg légvédelmi rakétát használtak el vagy adtak át az amerikaiak Izraelnek. Ez főként szintén PAC rakétákat, de a ballisztikus rakéták ellen leghatékonyabb THAAD rendszerhez való Talon rakétákat is érintette, amelyek még a Patriothoz való lőszernél is sokkal drágább és nehezebben gyártható eszközök.
Fotó: Wikimedia
Pontosan persze nem tudjuk, milyen készletei voltak az amerikaiaknak az Irán elleni csapások kezdetekor, és azt sem, azóta hány darabot lőttek ki melyik rakétafajtából. De ha csak abból indulunk ki, hogy PAC-3 rakétából évente nagyjából 620, Talonból pedig évente nagyjából 96 darab készül, és hozzátesszük, hogy Irán a konfliktus elején százával lőtt ki rakétákat és drónokat, majd még emlékeztetjük magunkat, hogy egy ballisztikus rakéta biztos elfogásához nem egy, hanem inkább két-három légvédelmi rakétára van szükség, akkor a matek semmiképpen sem néz ki túl jól amerikai szemszögből.
De ha a puszta számoknak nem hiszünk, akkor ott van Marco Rubio amerikai külügyminiszter, aki maga beszélt arról, hogy azért is kellett elindítani az Irán elleni akciót, mert az irániak „havonta száz” rakétát gyártottak, míg az Egyesült Államok csak „havi 6-7 elfogórakétát”, így később még sokkal rosszabb arányokkal vághattak volna csak neki a vállalkozásnak. (Rubio számai nem túl pontosak, de a Trump kijelentéseivel ellentétes lényeg azért így is érthető.)
És még ha lenne is elég rakéta, mennyi ideig fenntartható sokmillió dolláros elfogókat párosával lődözgetni jóval olcsóbb iráni rakétákra? Ha esetleg katonailag ez működőképes is lenne, akkor is gazdasági csődöt jelentene.
Persze stratégiai szempontok is vannak. Már most is hatalmas katonai erőforrásokat helyezett át a Közel-Keletre az amerikai haderő, és e hét elején már olyan hírek is érkeztek, hogy egy Dél-Koreában állomásozó THAAD üteget is áthelyeznek a térségbe. Az irániak elértek néhány igencsak fájdalmas találatot is, például pont egy THAAD üteg egy 150 millió dolláros radaregységét lőtték ki Jordániában. Mennyi elhasznált rakéta, elvesztett, áthelyezett radar, hadihajó és kilövőegység kell ahhoz, hogy Kínában elővegyék a Tajvani-szoros és a környező amerikai bázisok térképét? (És ha már itt tartunk, vajon melyik, műholdakkal is rendelkező nagyhatalom adhat információkat az iráni drón- és rakétakezelőknek a méregdrága és pótolhatatlan amerikai eszközök hollétéről? Csak két lehetőség van.)
Kilőtt kilövők
Akkor tehát az a helyzet, hogy az Egyesült Államok hamarosan kifogy az elfogórakétákból, és az iráni rakéták szabadon pusztíthatnak bárhol, ameddig el tudnak repülni? Azért ez nem ennyire egyszerű. Amerika ugyanis nem egyedül van ebben a játékban. Izrael részben ugye az amerikai termelésre és készletekre van ugye utalva, de vannak saját fejlesztésű és gyártású rendszereik, saját elfogórakétákkal.
De az igazi különbséget az Öböl menti országok jelentik. Szaúd-Arábia, Katar, az Egyesült Arab Emírségek, Kuvait és Bahrein az évek során rengeteg amerikai légvédelmi rendszert vásárolt, és be is táraztak a hozzájuk való lőszerből. Összesen ezekben az országokban a becslések szerint nagyjából 5 ezer darab PAC és Talon rakéta volt leszállítva az Irán elleni támadás kezdetekor. És mivel az iráni támadások számos célpontja ezekben az országokban van, természetesen a rakéták és drónok elleni védekezés egy jó részét is a helyi légvédelmek bonyolították.
Persze ők sem minden célpontra ezeket a méregdrága eszközöket lőtték ki, de feltételezhetjük, hogy a bejövő ballisztikus rakéták többségét ezekkel kísérelték meg lelőni, illetve a különösen kritikus célpontok felé tartó drónok egy részét is. Közben viszont ezek az országok rendelkeznek nem amerikai rendszerekkel is, például a hadszíntéren első sikeres éles elfogásait bemutató koreai Skybolt rendszerrel, de még orosz eszközeik is vannak. A védekezésbe természetesen a légierők is beszálltak, a drónok ellen hatékony kis hatótávolságú, régebbi levegő-levegő rakétákból pedig tízezrével állnak raktáron az Egyesült Államokban is.
A témáról kiváló összefoglalót készítő ausztrál védelemgazdasági szakértő, Perun mindenesetre úgy számol, hogy a harcok első hete alatt nagyjából a fejlett elfogórakéták Öböl menti készleteinek fele-harmada fogyhatott el. Ha minden így ment volna tovább, a második hét végére komolyan korlátozni kellett volna, milyen célpontok ellen lehet bevetni a Patriot és THAAD rendszereket.
Első hallásra ez elég biztatóan hangzik iráni szempontból, csakhogy a dolog megint csak nem ilyen egyszerű. Az ukrajnai háborúban például a felek kölcsönösen távol tudják tartani egymás harci gépeit saját légterüktől, így a légvédelmek és a támadó eszközök szinte egy az egyben párbajoznak egymással. Ha az ukránok fele annyi elfogót kapnak és gyártanak, mint ahány célpontot le kéne lőniük, akkor előbb vagy utóbb, de inkább előbb nagy bajban lennének.
Csakhogy az iráni háborúban nem ez a helyzet. Közben ugyanis az amerikai és az izraeli légierő folyamatosan támadja az országot, és talán legfontosabb célpontjaik pont a ballisztikus rakétákat gyártó üzemek és a kilövőállások.
A jelek arra utalnak, hogy a hadműveletek második hetére az iráni légvédelmet sikerült annyira meggyengítenie az amerikai-izraeli szövetségeseknek, hogy gépeik egyre olcsóbb muníciókkal egyre nagyobb hatékonysággal tudják támadni az iráni célpontokat. Méregdrága cirkálórakéták (például az első napokban nagy mennyiségben bevetett Tomahawkok) helyett immár egyre inkább néhány tízezer dolláros irányított bombákat, a világ túlsó feléről érkező B-2-es lopakodó bombázók helyett egyre inkább akár F-15/16-os vadászbombázókat vethetnek be.
Ha a fenti gazdasági képletet átfordítjuk úgy, hogy 50 ezer dolláros bomba egy millió dolláros, nehezen pótolható rakétakilövő ellen, akkor máris egészen máshova billen a mérleg.
De hol tarthat most az iráni képességek pusztítása?Az izraeli haderő részéről az első hét vége felé azt közölték, hogy az iráni kilövők kétharmada megsemmisült – persze ők is csak becsülnek, és az is lehet, hogy szándékosan dezinformálnak.
Mindenesetre tény, hogy az iráni támadások volumene jócskán csökkent az első egy-két nap után, és az utóbbi napokban Izrael ellen is inkább egy-két, mintsem több tucat, vagy éppen százas rakéta indult el egy-egy hullámban. Tényleg fogyóban vannak a kilövők? Vagy tartalékolnak? Biztosan nem tudjuk, valószínűleg mindkettő igaz, csak az a kérdés, milyen mértékben.
A kitartás lehet a kulcs
Összességében tehát valójában nem egy versenyfutás zajlik az iráni háborúban. Nem csak arról van szó, hogy az amerikai légvédelmi rakéták fogynak-e el előbb, mint az iráni rakéták. Ha ez lenne a kérdés, akkor a válasz egyértelmű lenne. Valójában az az igazi kérdés, hogy előbb fogyasztja-e le kritikus szintre az amerikai és térségbeli légvédelmek készleteit Irán a támadásaival, vagy előbb nullázza-e le Irán támadási képességeit az amerikai-izraeli koalíció?
Vagy melyik fél képes az ellenfélnek olyan károkat okozni, hogy a helyzetét fenntarthatatlannak ítéli meg? A Hormuzi-szoros lezárása Iránnak szinte semmibe nem került, mégis iszonyatos károkat okoz az egész világgazdaságnak. Közben viszont Irán gazdasága is borzalmas károkat szenved, miközben katonai ereje is rohamosan erodálódik, arról nem is beszélve, hogy katonai, politikai vezetőinek folyamatosan attól kell tartaniuk, hogy a támadás első óráiban megölt társaik sorsára jutnak.
Jelenleg úgy tűnik, hogy egyelőre mindkét fél képes folytatni, amit csinál. Irán, ha csökkentett mértékben is, de tovább tudja támadni a térség célpontjait, az Egyesült Államok, Izrael és a valamennyire kényszerű (hiszen a háborút nem ők indították, az iráni válaszcsapások mégis őket érik) Öböl menti szövetségeseik pedig tovább tudnak védekezni e támadások ellen, miközben igyekeznek azok forrását elvágni.
Közben pedig mindkét fél a küszöbön álló elsöprő győzelemről fog beszélni, a valós számokat, háborús eredményeket pedig az információhiány és a dezinformáció köde fedi el előlünk. Perun szerint amire érdemes figyelni, az az iráni csapások száma. Ha ez további jelentős visszaesést mutat, több napon át sorozatban, akkor a mérleg valószínűleg egyre inkább Izrael és az Egyesült Államok felé billen.
Ha nem, és a Hormuzi-szoros is lezárva marad, akkor viszont csak idő kérdése, hogy Trump visszavonulót fújjon (még ha ezt biztosan nem is fogja így elismerni). Az iráni elleni katonai akció eleve példátlanul alacsony, 50 százalék alatti támogatottsággal rendelkezett már az elindulásakor is (a tapasztalatok szerint az amerikai közvélemény általában támogatja a katonai akciókat az induláskor, hogy aztán rohamosan csökkenni kezdjen a támogatottság). Minden egyes újabb amerikai áldozat, minden egyes újabb, az olaj- és gázválság hatására bekövetkező áremelkedés újabb amerikai szavazópolgárok százezreit, millióit fordíthatja szembe az Irán elleni akcióval – ősszel pedig sorsdöntő félidős választások jönnek az Egyesült Államokban.
Az idő tehát kulcsfontosságú tényező lesz. Egyelőre mindkét fél talpon van, és még bírja az ütésváltást. És mindkét fél tudja, hogy ha tovább tudja folytatni a másik püfölését, akkor ő maradhat továbbra is talpon. A világ többi része szempontjából pedig a győztes kilétével szinte egyenrangú fontosságú kérdés, hogy meddig mehet ez még így tovább.
