Mielőtt bekattanunk – a karanténból jelentjük

Pető Fanni:

Lehet, hogy két hét múlva már nagyon nem ilyen beszámolót írnék. Alig pár napja, hogy – megfogadva a szakértők tanácsát – önkéntes karanténba vonultunk. Ami pillanatnyilag azt jelenti, hogy igyekszünk csak a legszükségesebb esetben kimenni a lakásból. A három kamasz fiammal élek, van kutyánk, két teknősünk, három gekkónk. Mind a mi, mind az állatok élelmezése miatt időnként muszáj elhagynom a lakást, a kutyát sétáltatni is kell. Egy Újlipótvárosi bérházban lakunk. Kert nincs, vannak viszont boltok, amik tömegközlekedés nélkül is könnyen megközelíthetőek.

Mától a gyerekek digitális munkarenden vannak, én azon szerencsések közé tartozom, akik tudnak home office-ból dolgozni. Jelentett kihívást, hogy az itthoni internet-hálózat olyan állapotban legyen, hogy elbírja, ha mindannyian felcsatlakozunk. Ezt a napokban sikerült megoldani. Eddig sem a digitális nomádok táborát erősítettük. A gyerekek alternatív vagy alapítványi iskolába járnak, az eszközök használata számukra eddig is megszokott volt. Alapvetően bizakodó vagyok, minden feltétel adott, hogy át tudjuk vészelni az előttünk álló időszakot.

Az elmúlt hetekben igyekeztem feltölteni a készleteket is. Három kamasz esetében ez kiemelten fontos. Azt persze most még nem tudom, hogy mi lesz, ha az ellátás a helyzet valószínűsíthető elhúzódása miatt komolyan akadozni kezd.

Ami viszont aggaszt, hogy vajon kibírjuk-e a szociális kapcsolatok hiányát. Tudunk egymáshoz szólni persze, de a gyerekeknek és nekem is nehéz lesz barátok, személyes találkozások nélkül. Telefonon, chaten tartjuk a kapcsolatot velük, de félő, hogy hetekig ez kevés lesz.

Fontos lenne az is, hogy el tudjunk menni kirándulni. Kocsink nincs, tömegközlekedésre nem fogunk szállni. Még nincs megoldásom erre, nem mindenki hajlandó biciklire ülni a családban. Tartok tőle, hogy előbb-utóbb muszáj lesz valamit kitalálni, mielőtt mindannyian teljesen bekattanunk. Fontos a rendszeres szellőztetés, de kevés és a gyerekek természetes mozgásigényét is ki kellene valahogy elégíteni.

Igyekszünk vigyázni a fizikai egészségünkre, de a mentális egészség legalább annyira fontos. A gyerekek most még élvezik, hogy sokat gépezhetnek, nézhetnek sorozatokat, hallgathatnak zenét. Én az utolsó pillanatban még beszereztem egy regényt, amit már régóta szerettem volna elolvasni. Illetve bekattanás helyett új kihívás elé nézek, elkezdtem spanyolul tanulni online egy kisebb csoportban.

Próbálom kihozni a maximumot a helyzetből. Jó, hogy sokat vagyunk együtt a gyerekekkel, van idő beszélgetni, játszani, közösen filmet nézni.

Most úgy látom, hogy ha lesznek is nehezebb napok, át tudjuk majd vészelni ezt is. Remélem, hogy három hét múlva is így fogom gondolni.

Szarvas György:

Nem könnyű megőrizni a hidegvérünket, ha már nyakunkon a világvége. A homeoffice-kisgyerek kombó ráadásul egy olyan gyúelegy, ami azonnal be is robbanhat.

Mi ennek tudatában kezdtünk berendezkedni hat éves kisfiammal a „nem tudni meddig is tartó” önkéntes otthoni száműzetésre, bízva abban, hogy azért hamarosan jönnek a felmentő seregek, vagy egy anya, vagy egy (és ez itt a reklám helye) kormányinfó kedélyesen viccelődő szóvivőjének képében.

Ez utóbbiban bízni persze merő botorság; érdemes egy kicsit a helyzeten felülemelkedni, és az időleges nehézségekből mintegy erényt kovácsolni.

Felelősségteljes szülőként (persze mindannyian szeretünk magunkra ilyeténképpen gondolni) még a zord kormányzati bejelentés előtt úgy döntöttünk, történik, ami történik, mi a saját felelősségünkre nem vagyunk hajlandók hétfőtől bevinni kisfiúnkat az oviba. A nyájimmunitás ugyan mindenekelőtt, de az elhullott egyedek inkább mégse mi legyünk.

A hivatalosság aztán megkönyörült rajtunk (és az országon), áldását adta az iskolai és óvodai szünetre, úgyhogy már törvényesen lehet lógni, a szabadság nagy ajándék, nehéz is kezdeni vele valamit.

A rettegés hamar beveszi magát a bőr alá, roncsolja a lelkeket, egy kisgyerek pedig a maga finom kis antennáival azonnal megérzi, hogy baj van. A felnőttek világában mindenképpen.

Az első komoly feladat az volt, hogy kisfiam aggodalmát kellett hirtelen eloszlatni. Hogy bezár az ovi, hogy Ő már soha nem találkozhat kis barátaival, hogy akkor öt év, és soha nem ér véget, és hogy az olyannyira várt karate bemutató se lesz már megtartva, amíg világ a világ?

Gyorsan egy kis gyakorlati foglalkozás, a manuális készség ilyenkor aranyat ér: varrjunk mindenkinek szájmaszkot, ha már a patikus csak a kezét tárja szét. A szükségest a hasznossal, jól jön ilyenkor az ikeás konyharuha és a gatyagumi, a kettőből épp’ egy hejre kis védőmaszk kanyarintható.

Jól elütöttük az időt.

A neheze persze még csak most jön: gyerek mellett munka, munka mellett gyerekszórakoztatás, és így tovább a végtelenségig.

Hányszor hangzott el mostanában, hogy „ne telefonozz!”, de mostanra eljött az az idő, amikor kész vagyok imába foglalni az okoseszközök megalkotóinak nevét.

Az elektronikus bébiszitterek teszik a dolgukat, hat éves fiam már önállóan tölt le, és nem csak játékokat.

Apu, nézd, az Aldiból tudunk rendelni, letöltöttem – így menekültünk meg a boltba menéstől, a hosszú sorállástól, a tömegben várakozástól; és talán egy időre a járványtól is.

Gáspár András: A dolgozás

A szerkesztőséget és saját magamat távmunkára átállítani nem volt bonyolult feladat – a lehetőség eddig is adott volt, a kollégák nincsenek az irodához és egymáshoz kötve, és azt is megszoktuk már nagyjából, hogy a chatprogramokon történő kapcsolattartás a hangsúlyok és az arcjáték teljes hiánya miatt időnként ahhoz vezet, hogy egymás torkának ugranak az emberek. Van, aki szerint a kényszerű home office ráébreszti majd a vállalatokat, hogy ez az eddig gondoltnál sokkal működőképesebb munkavégzési módszer – ezzel kapcsolatban azonban vannak kétségeim. Ahelyett, hogy átkiáltanék a szerkesztőség másik felébe némi technikai egyeztetésre vagy együtt találnánk ki, hogy a túróba’ lehet a Facebookon megtalálni egy funkciót, most üzenetet írok, várom, hogy beszíneződjön mellette a kis pipa, megjelenjen a hullámzó három pont, aztán a válasz. Gondolom, ugyanígy éreznek a másik oldalon ülők. Igaz, személyes egyeztetések híján a telefonos hallásunk kifinomodik, és pontosan megérezzük azt a pillanatot, amikor a tárgyalópartner elveszti érdeklődését mondanivalónk iránt, vagy legalábbis beelőzött minket a figyelemért vívott harcban a háttérben síró gyerek.

Gyerek itthon is van, másodikos; nem sír, de piszokul unatkozik. Az eltervezett napirend hamar összeomlik, amikor bejelentenek egy határzárat, összeül az operatív törzs vagy kiakad a zuhanásban valamelyik tőzsdeindex. (Vagy csak végre hullámzani kezd valakinél a három pont.) Előkerül a tablet, először a szorzótábla-gyakorlóval, aztán azért valami ugrálós játékkal. Kiderül, hogy az M5-ön teljesen korrekt iskolapótló műsort készítenek – egy fiatal vlogger-suhanc húsz percben többet tesz a köz szolgálatáért, mint a szomszédos stúdiókban dolgozó stábok egy év alatt.

Ebédre összeütünk egy tojáslevest, a hétvégi fasírt elé pont jó lesz – a várhatóan hónapokig tartó bezártság legdurvább fejezete a gyerekkel élőknek a mozgáshiány mellett szerintem ez, pedig keveset beszélnek róla.

Egyelőre elképzelhetetlen, hogyan lehet minden áldott nap változatos, legalább valamennyire egészséges meleg ételről gondoskodni heteken át – hiába áll rendelkezésre bármilyen alapanyag a boltokban és hiába tudok főzni.

Nem véletlen, hogy az első válságintézkedésünk az volt, hogy összeírtuk, milyen ételek jöhetnek egyáltalán szóba (azok kiestek, amelyeket csak a kedvenc séfek, azaz Az Ismeretlen Közétkeztetési Szakács és esetleg Sárközi Ákos menüjében lenne hajlandó megkóstolni a lányom). Nem, nem lesz minden nap paradicsomos húsgombóc és ravioli.

Ebéd után egy sakkpartiban szégyenletesen gyorsan elvesztem a vezérem –

rögzítem magamban, hogy ha közben fél kézzel üzeneteket válaszolok meg a telefonon, azt nem igazán nevezhetjük értékesen eltöltött közös időnek.

Az emiatt kapott lesújtó pillantások mellé ráadásul könnyen befigyelhet egy susztermatt is, amit még az érettségi után is az orrom alá dörgölne.

A gyermek megérti a helyzetet, nem nyaggat egy percig sem, nem követelőzik. Ha esetleg hosszabb időre merülök el a munkában, néha bejelentkezik egy ölelésre. Délután azért megkapom a kegyelemdöfést: amíg én levelekre válaszolok és telefonálok, a rajzórával egybekötött írás órán megszületik A dolgozás című mese:

A kezdet nehéz, de estére azért tudjuk: majdcsak kialakul ez az új rend. Szupergyorsan összeáll az iskolai digitális tanulócsoport, megérkeznek a másnapi leckék a lelkiismeretes osztályfőnöktől, az összes kütyünkre feltelepítjük a Google Osztálytermet, megszületnek az első kommentek az osztály üzenőfalán.

A többi nap már könnyebb lesz. A korszak Új Urai, az informatikusok elkészültek a VPN telepítésével, így a párom is csatlakozik a házi őrizethez. Hogy az egyedülálló szülők vagy a sokgyerekesek hogy maradnak épelméjűek a végére - arról elképzelésem sincs.