Ahogy egyre inkább fenyegető lehetőséggé válik az orosz gázszállítások teljes leállása, illetve egész Európában sokéves rekordokat döntögetnek az inflációs adatok, miközben a háború folytatódik, egyre gyakrabban merül fel a kérdés: működnek az Oroszország elleni nyugati szankciók? A magyar kormány kommunikációja már ennél tovább ment, a különböző megszólalók evidenciaként kezelik, hogy a szankciók többet ártanak az uniós országoknak, mint Oroszországnak.
„A szankciós politikai nemcsak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hanem ellenkező hatást váltott ki, mint ahogy azt tervezték – mondta például maga Orbán Viktor nemrég, majd közölte: „Eleinte azt hittem, hogy csak lábon lőttük magunkat, de most már látszik, hogy az európai gazdaság tüdőn lőtte magát, és ezért most levegőért kapkod mindenhol.”
A tusványosi rendezvényen felszólaló fideszes politikusok, kormánytagok mind arról beszéltek, hogy a szankciós politika megbukott, de ilyen hangokat a nyugati nyilvánosságban is hallani – bár általában azért nem a szankciókat megszavazó kormányok képviselőitől.
Szögezzük le: természetesen a szankciók valóban „fájnak” az azokat kivető nyugati államoknak, és elsősorban az orosz energiahordozóktól a leginkább függő uniós államoknak. A másik oldalon pedig ott van a szárnyaló rubel, az energiahordozók magas árai miatt a csökkenő olaj- és gázexportból is rekordbevételeket bezsebelő orosz költségvetés, és a tény, hogy Oroszországban sem energiahordozókból, sem például gabonából nem alakulhat ki hiány, hiszen az ország bőven önellátó e termékekből.
Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a nyugati vezetők a szankciókat egyrészt „példátlan erősségű, soha nem látott” intézkedésekként mutatták be, másrészt ennek fényében kimondva-kimondatlanul sokan az orosz gazdaság összeomlását, a háború gyors befejezését, sőt akár a putyini rezsim bukását is várták tőlük. Kétségtelen tény, hogy ezek közül egyik sem következett be, és kevés jel utal arra, hogy bármelyik a közeljövőben megtörténjen.
Belátni a függöny mögé
Akkor tehát valóban elhibázott a szankciós politika? Valóban több kárt okoznak a szankciók Európának, mint Oroszországnak? A helyzet az, hogy az orosz gazdaság állapotáról független intézmények és független sajtó hiányában nem igazán lehet megbízható képet kapni. Az adatok nagyon nagy részét ugyanis az orosz kormány, illetve az irányítása alá tartozó intézmények szolgáltatják. (Putyin a Roszstat, azaz az orosz KSH számos vezetőjét eltávolíttatta a háború kezdete óta, a hivatal élére egy politikai kinevezettet ültetett, és biztos ami biztos, az egész szervezetet a gazdasági minisztérium irányítása alá helyezte.) Ezek viszonylag kedvező képet adnak az orosz gazdaság helyzetéről, de még ha feltételezzük is – bár erre kevés okunk van –, hogy megfelelnek a valóságnak, akkor is nagyon sok minden egyszerűen nincs köztük.
Számtalan olyan adatot, amelyet a háború előtt rendszeresen, rutinszerűen közzétettek az orosz gazdaság szereplői, most egyszerűen ki sem adnak, részben éppen arra hivatkozva, hogy ezek ismerete megkönnyítené a további szankciók hatékonyabb célzását. Nem ismerjük például az orosz külkereskedelem fő mutatóit, az olaj- és a gáztermelés alakulását, a nagyvállalatok nem adnak ki pénzügyi jelentéseket, a külföldi befektetések alakulását, de még a légi közlekedés utasszámait sem. Ezek közül van, amelyre közvetett módon, más adatokból lehet következtetni, de sokszor az elemzők is a sötétben tapogatóznak.
Az azonban még ezekből a kozmetikázott, hiányos, tendenciózusan közreadott adatokból is nyilvánvaló, hogy az orosz gazdaságot komolyan megütötték a szankciók, és ezt még az orosz vezetés is elismeri: a gazdaságfejlesztési minisztérium közel 8 százalékos GDP-csökkenést prognosztizált 2022-re, de még a legoptimistább orosz becslések is 3-5 százalékra teszik a GDP várható idei visszaesését. Az infláció várható éves értékét a nyugati szakértők átlagosan 14,5 százalékra becsülik. (Csak összehasonlításképpen: az Unió egészére jelenleg 2,7 százalékos GDP-növekedést és 8,3 százalékos inflációt prognosztizálnak az idei évre.)
Persze ezek csak számok, és amit láthatunk, az az, hogy az orosz gazdaság – egyes várakozásokkal ellentétben – nem omlott össze, az orosz hadsereg továbbra is harcképes, sem az éhező, a nyugati termékektől megfosztott orosz tömegek, sem a szankciók által célbavett oligarchák nem döntötték meg Putyin hatalmát.
Elnyújtott fájdalom
Fontos viszont hozzátenni, hogy az Oroszországnak igazán fájó szankciók hosszabb távon fogják igazán érzékeltetni a hatásukat. A legnagyobb pusztítást az orosz importra kivetett korlátozások, illetve a nyugati cégek kivonulása fogja okozni. Az orosz ipar rendkívüli módon függ a külföldi cégek által biztosított hozzáadott értéktől, ennek aránya a gyógyszeriparban, az autógyártásban, a textiliparban vagy éppen az elektronikai iparban 50 százalék feletti, de például a vegyiparban, a fémiparban vagy a papíriparban is 30 és 50 százalék közé esik – illetve esett a háború előtt, és a külföldi hozzáadott érték nagyjából fele az Európai Unióból, az Egyesült Államokból és Kanadából származott.
Még ha a nyugati cégek által gyártott és üzemeltetett, kulcsfontosságú gépek ott is maradtak Oroszországban, az ezek működtetéséhez szükséges szaktudás, a cserealkatrészek, a szoftveres háttér nagyrészt eltűnt, és amikor ezek a gépek majd elkezdenek szépen sorban leállni, egyre több hibával működni, az egy újabb körben fogja visszavetni az orosz gazdaság teljesítményét. Az orosz sajtó büszkén számolt be arról, hogy a kivonult McDonald’s éttermeit átvevő orosz franchise milyen sikeresen debütált, de mikrochipeket, szervereket, komplex ipari gépeket vagy éppen okostelefonokat nem fog a semmiből elővarázsolni az orosz ipar. Összességében az elemzők azt jósolják, hogy amennyiben a szankciókat hamarosan nem oldják fel, az orosz gazdaság mind teljesítményében, mind technológiai színvonalában nagyjából a 30 évvel ezelőtti állapotába fog visszasüllyedni.
Megcáfolt mítoszok
Persze mindenre megvannak a Kreml, illetve a Kreml érveit és szólamait visszhangzó sajtótermékek és politikusok válaszai, és ezek egy részét már egy-egy utcai beszélgetésben is elkaphatjuk. A Foreign Policy szakértői összeszedtek és megcáfoltak néhány mítoszt, amelyek a szankciók hatékonyságával és az orosz gazdasággal kapcsolatban rendszeresen előkerülnek. Következtetéseiket egy átfogó, az elérhető és kikövetkeztethető adatok rendkívül széles skáláját felhasználó elemzésre alapozzák, amelyet itt lehet böngészni.
- Oroszország Európa helyett Ázsiának is el tud adni gázt
Az orosz gáztermelésnek csak 10 százalékát adja a „bárhova” elszállítható cseppfolyósított földgáz, az Ázsiával fennálló vezetékes összeköttetések kapacitásai pedig csak egytizedei az európai iránynak, ráadásul a két rendszer nincs is összekötve, tehát az eddig Európának termelő mezőkről származó gázt nem lehet csak úgy átirányítani keleti irányba. - Mi a helyzet az olajjal?
Olajat könnyebben tud keletre szállítani Oroszország, de a két legnagyobb vevő, Kína és India már így is jelentősen olcsóbban veszi az orosz olajat, mint a világpiaci ár. A tankereknek bő egy hónap kell a kelet-ázsiai kikötők eléréséhez, míg a nyugat-európai célállomásokra 2-7 nap alatt jutnának el. Az orosz olajkitermelés jelentős részben függött a nyugati cégek által biztosított szaktudástól és technológiától, így a termelés visszaesése várható, a költségek emelkedése pedig komolyan meg fogja vágni az orosz exportból realizálható profitot. - Kína majd átveszi a nyugat helyét az orosz importban
A legutolsó kínai adatok szerint az Oroszországba irányuló kínai export értéke a januártól áprilisig terjedő időszakban 8,1 milliárd dollárról 3,8 milliárdra esett vissza. Mivel Kína Európába és az Egyesült Államokba irányuló exportja a sokszorosa az orosz exporténak, a kínai cégeket jobban aggasztja, hogy rájuk is másodlagos szankciókat vethetnek ki, mint hogy elvesztik marginális orosz pozícióikat. Ahelyett, hogy diadalmenetben vonulnának be az orosz piacra, az olyan cégek mint a Xiaomi, a Huawei vagy a Lenovo szép csendben inkább szintén kiivonulnak onnan. - A nemzetközi cégek kivonulása nem volt akkora érvágás
A nemzetközi cégek nagyjából 5 millió orosz munkavállalót foglalkoztattak a háború kitörésekor. A már több mint ezer, az orosz GDP nagyjából 40 százalékát előállító, Oroszországot elhagyó vállalat nyomában tömegesen menekültek a képzett munkavállalók is, a becslések szerint nagyjából félmillióan hagyták el az országot. - Az orosz költségvetést így is pluszban tartja a gáz és az olaj magas ára
Hiába a magas bevételek, maga az orosz pénzügyminisztérium ismerte el, hogy az orosz költségvetés 2022-ben a GDP 2 százalékával egyenértékű hiánnyal zárhat, elsősorban a katonai kiadások elképesztő növekedése, illetve a háborúval és a szankciókkal összefüggő költségek miatt.
- Oroszországnak hatalmas, „rosszabb időkben” felhasználható pénzügyi tartaléka van
A nagyjából 600 milliárd dolláros tartalék felét zárolták a nyugati és velük szövetséges államok, a maaradékból már nagyjából 75 milliárd dollárt el is égetett az orosz állami költekezés. Ha ilyen gáz- és olajárak mellett ilyen gyorsan fogy a tartalék, akkor sokkal hamarabb kifuthat Oroszország a pénzből, mint korábban számítani lehetett rá.
A cikk szerzői arra is felhívják a figyelmet, hogy az sem igaz, hogy a nyugati államok ellőtték volna már minden szankciós puskaporukat. Ahogy Oroszország tekergethet egyet-egyet az Európa felé szállító gázvezetékek csapján, úgy még a szankciók szorítását is lehet erősíteni, például a döntéshozók előtt van a javaslat az orosz olaj árának globális, messze a piaci ár alatt történő maximalizálásáról, bár ennek hatékony bevezetéséhez a szankcióktól eddig elzárkózó országok részvétele is kellene.
Ha tehát az a kérdés, hogy a szankciók működnek-e, akkor erre azt lehet válaszolni, hogy igen, a szankciók már rövid távon is hatalmas gondokat okoznak az orosz gazdaságnak, hosszabb távon pedig komolyan veszélyeztetik mind az orosz költségvetés egyensúlyát, mind a gazdaság működőképességét, ráadásul egy idő után az orosz haderő harci képességeit is jelentősen vissza fogják vetni.
Ehhez képest az Unió ugyan komoly gazdasági veszteségeket kénytelen elkönyvelni, és ha valóban leállnak egy ponton az orosz gázszállítások, akkor ezek még nagyobbak is lehetnek, de nemhogy csődközeli helyzettől, a fejlődés több évtizedes visszavetődésétől nem kell tartania, hanem egyelőre annyi a kérdés, hogy hány százalékkal mérséklődik területén a GDP növekedése. Ráadásul, ha odáig fajul a helyzet, hogy az orosz gázról valóban teljesen le kell válnia, akkor ez egy olyan egyszeri megrázkódtatás lesz, ami ugyan sokba fog kerülni, de ennek árát csak egyszer kell majd kifizetni, utána viszont Oroszország a tömegpusztító fegyvereken kívül minden zsarolási potenciálját elveszítheti a nyugati államok felé.
Kamatlábak tankok helyett?
A szankciók tehát minden ellenkező híresztelés ellenére jobban fájnak Oroszországnak, mint Európának, és abban az értelemben működnek is, hogy komoly károkat okoznak a háborús agresszornak. Csakhogy amikor elkezdték bevezetni őket, akkor a nyugati vezetők arról beszéltek, hogy a szankciók belátható időn belül véget fognak vetni a háborúnak.
A háborúk viszont nem így működnek. Ha egy ország vezetése – és persze a harcoló katonái, és végső soron a népe – eltökélt egy háború folytatására, akkor önmagában gazdasági eszközökkel csaknem lehetetlen megnyerni egy háborút.
A Szovjetunió 1941-1942-ben, amikor a német csapatok majdnem Moszkváig masíroztak, nagyjából a GDP-jének felét vesztette el néhány hónap alatt, szinte teljes iparát kellett az Urál vonalán túlra költöztetnie – és mégsem adta meg magát. 1945-ben a szövetségeseknek el kellett foglalniuk Berlint, és Hitlert öngyilkosságba kergetni, mielőtt a rommá bombázott, a legalapvetőbb cikkekből is hiányt szenvedő Németország letette a fegyvert. De Japánra is atombombát dobtak az amerikaiak, mielőtt az ország elfogadta volna, hogy a már gazdasági és stratégiai téren régen elvesztett háborúnak véget kell vetni.
Lehetne még sorolni a példákat, Észak-Koreában szinte nem maradt ép épület a koreai háború végére, mégis döntetlennel felérő tűzszünet született, Észak-Vietnam is elképesztő károkat szenvedett az amerikai bombázások során, mégis kitartott, majd győzött. A háborúkat nagyon sokszor a gazdasági teljesítmény dönti el, de megnyerésükhöz bizony a legtöbbször le kell győzni az ellenséges hadsereget, elfoglalni a fővárost, kitűzni a zászlót, elfogni vagy harcban megölni az ellenállás vezetőit, tehát el kell végezni a piszkos munkát.
Persze azt feltételezzük, hogy a mai orosz társadalom nem lenne hajlandó olyan áldozatokat hozni a háború oltárán, mint mondjuk a nácik által létében fenyegetett, a sztálini terrorban élő Szovjetunióé, de nagyon ingoványos terepre tévedünk, ha megpróbáljuk felbecsülni, a hatékony állami propagandával hosszú évek óta bombázott, a nélkülözésekhez évszázadok alatt hozzáedződött "orosz nép" számára hol van az a pont, ahol már elfogy a türelem. A szankciók elsősorban az orosz lakosság életét fogják igazán megkeseríteni, a politikai-gazdasági-katonai elit számára inkább kisebb kényelmetlenségeket jelentenek majd még hosszú távon is. Ha a vezetésben megvan az akarat a háború folytatására, a nép pedig eltűri vagy elfogadja az életszínvonal romlását, a nyugati termékek hiányát, akkor a rubelárfolyam, a GDP-mutatók vagy még az államcsőd sem fogja ukrán és nyugati szempontból is elfogadható békére kényszeríteni Oroszországot.
A másik opció, a Moszkváig menetelő ukrán vagy NATO-seregek által a harctéren megnyert háború pedig már csak az orosz atomfegyverek fenyegetése miatt sem valós lehetőség. Az ukránok esetleg, még a mostaninál is sokkal jelentősebb mértékű nyugati gazdasági és katonai segítségnyújtással, hosszú hónapok, akár évek során visszafoglalhatják azokat a területeket, amelyeket elvesztettek, de valódi béke csak akkor lehet, ha Putyin, vagy az esetleg őt bármilyen okból váltó orosz vezetés már nem akar tovább háborúzni. Hiába működnek a szankciók, Oroszországot szankciókkal nem lehet térdre kényszeríteni.
