A Murchison-vízesés Nemzeti Park Ugandában a világ egyik legnagyobb menedékhelye a veszélyeztetett afrikai fajoknak. 2700 elefánt, közel 16 ezer kafferbivaly, majdnem 2000 zsiráf, és több mint 150 ezer mocsáriantilop lakja, de nílusi krokodilok, valamint nagyjából 450 madárfaj is otthonának mondhatja. A nagyjából 3900 négyzetkilométeres nemzeti park Uganda északi részén található, nevét a Viktória-Nílus legnagyobb, 43 méter magas vízeséséről kapta.
És most éppen buldózerek verik fel a csendjét. Megkezdődött ugyanis az Albert-tavi olajkitermelő projekt építése, amelynek keretében tíz olajkút, valamint a kitermelt anyagot elszállító csővezeték épül a nemzeti park területén belül, a Tilenga olajmezőn.
„A projekt rengeteg kárt fog okozni, az embereknek és a környezetnek is. Le kellene állítani”
– mondja Vanessa Nakate, egy ugandai környezetvédelmi aktivista.
Régóta álmodoznak róla
Bő egy évszázada lehet sejteni, hogy ezen a területen bőséges olajlelőhelyek találhatók, ugyanis már ekkor felfedezték a felszínre szivárgó olajat. Azonban modern felmérés csak 2006-ban készült a lelőhelyről, és hiába mutatott ez is jelentős kitermelhető mennyiséget, sokáig úgy tűnt, a „fekete arany” itt örökre a felszín alatt maradhat.
Az csak az egyik gond, hogy a projekt egy része egy fontos nemzeti park területén kell megépüljön. A másik, hogy Ugandának nincsen tengeri kijárata, így a kitermelt olajat egy közel 1500 kilométer hosszú, fűtött csővezetéken kéne eljuttatni a szomszédos Tanzániába, egész pontosan Tanga kikötővárosába, hogy ott tankerekbe lehessen tölteni, amelyek majd eljuttatják a világpiacra. Mindezt ráadásul az elmaradott infrastruktúrájú Ugandában kell megvalósítani, ahol már az építkezéshez szükséges anyagok a helyszínre szállítása is kihívásokba ütközik.
Egy energiaipari szakértő szerint a jelenleg fejlesztés alatt lévő olajkitermelési projektek közül csak a kaszpi-tengeri Kashagan olajmező kiaknázása az, ami komplexitásában vetekedhet az Albert-tavi mezőével, és szerinte ez lehet az utolsó ilyen nagy beruházás, amelyet a világban végrehajtanak, mert az olajról az elektromos áramra, valamint a megújuló energiákra való átállás a jövőben kétségessé tenné a megtérülését ilyen bonyolult projekteknek.
Már ebben az esetben sem tűnik biztosnak, hogy a befektetők komoly haszonra számíthatnak. A 10 milliárd dolláros projekt a tervek szerint 2025-ben kezdhet olajat termelni, az olajkutak pedig teljes kapacitásukon napi 230 ezer hordónyi olajat hozhatnak a felszínre. A mostani olajárak mellett persze nagy nyereségre lehetne számítani, de – remélhetőleg – az orosz-ukrán háború nem tart örökké, és a világ olajfelhasználása is inkább csökkenő tendenciát mutathat hosszabb távon.
És akkor persze még csak a projekt pénzügyi oldaláról beszéltünk, hiszen a járulékos, a természeti környezetnek okozott károk még akkor is jelentősek lehetnek, ha minden jól megy, egy esetleges komolyabb üzemzavar vagy baleset pedig felmérhetetlen pusztítást okozhat egy ilyen érzékeny környezetben. Ráadásul a Fehér-Nílus (amelyet ezen a területen Viktória-Nílusnak neveznek) vízgyűjtő területének szennyeződése az állat- és növényvilágon túl több ország sokmillió lakosának vízellátását is veszélybe sodorná.
Minden nagyon szép és zöld lesz
Mégis ki helyezné a profitot ilyen látványosan a környezetvédelem elé? A projekt egyik fő beruházója a kínai energiaipari óriáscég, a CNOOC, amely a kitermelőhelyek infrastruktúrájának 28,33 százalékos tulajdonosa, míg az ugandai állami olajcég, az UNOC 15 százalékos tulajdonrésszel bír. Tudjuk, hogy Kína – főleg külföldön – gyakran a helyi természeti környezetben és a társadalomban okozott károkra tekintet nélkül nyom keresztül óriásberuházásokat, míg mi, itt az Európai Unióban büszkén menetelünk a zöld és fenntartható jövő felé.
Csakhogy a projekt fennmaradó 56,67 százaléka a francia TotalEnergies, a világ ötödik legnagyobb energiacégének birtokában van. (Az olajvezetéket egy külön projektcég építi, ebben a TotalEnergies-nek 62, az ugandai olajvállalatnak 15, a tanzániai olajvállatnak szintén 15, míg a CNOCC-nek 8 százalékos részesedése van.)
Ha felmegyünk a TotalEnergies honlapjára, ott először a cég fenntarthatósági és klímavédelmi jelentése jelenik meg előttünk, és a legutóbbi sajtóközlemények is mind nagyon „zöldek”, fenntartható repülőgépüzemanyagról, nap- és szélenergiás projektekről szólnak. Persze azért meg lehet találni a projekt finanszírozásáról februárban megkötött szerződésről szóló közleményt is, ebben a vállalat azt ígéri, hogy „az összes fél elkötelezett arra, hogy a projektek példamutató módon, a környezeti és biodiverzitási szempontok, valamint az érintett közösségek jogainak figyelembe vételével valósuljanak meg”. Sőt a vállalat még azt is ígéri, hogy olyan „akcióterveket” valósít meg, amelyek összességében „nettó pozitív” hatással lesznek majd Uganda és Tanzánia természeti környezetére.
Meglepő módon ez nem nyugtatja meg teljesen azokat, akik a projekt hatásai miatt aggódnak.
„Az összes rossz elemet kipipálja a listán. A lehető legrosszabb projekt, amit el lehet képzelni”
– mondja Juliette Renaud, a Föld barátai nevű környezetvédő csoport francia szervezetének aktivistája, aki szerint különösen nagy aggodalomra ad okot a helyi ökológia sérülékenysége, valamint az, hogy a projekt a régió két fő vízforrását, az Albert-tavat és a Viktória-tavat is érinti.
Renaud-ék csak az egyikek a több tucatnyi civil szervezet közül, akik a beruházás megakadályozásáért harcolnak. Franciaországban hamarosan indul annak a pernek a tárgyalása, amelyben több civil szervezet annak a kimondását szeretné elérni, hogy a TotalEnergies nem tesz eleget azoknak a francia törvényeknek, amelyek a természeti és társadalmi környezet óvását tennék számára kötelezővé külföldön is. Egy másik kezdeményezés keretében civil szervezetek a projekt finanszírozását igyekeznek ellehetetleníteni, arra szólítva fel bankokat és pénzintézeteket, hogy tagadják meg az olajvezeték építésének finanszírozását.
Megfélemlítés, ahogy a csövön kifér
Az ugandai vezetés szerint ezek a szervezetek az ország fejlődését igyekeznek megakadályozni.
„Uganda egy tengeri kijárattal nem rendelkező, és fejlődő ország. Az energiaigényeink egyre növekednek – mondja Joseph Kobusheshe, az ugandai olajipari hatóság környezetvédelmi, egészségügyi és biztonsági igazgatója. – Ha lenne választásunk, jobban örülnénk, ha ez a lelőhely bárhol máshol lenne a világon. A döntés, hogy Ugandának ezen a részén olajat termeljünk ki, nem született meg a megfelelő keretek kijelölése nélkül. A projekt lehetőséget ad számunkra, hogy véget vessünk az energiaszegénységnek az országban, illetve olyan bevételi forrást is jelent, amelynek segítségével az ország számára fontos infrastrukturális és egyéb projekteket tudunk megvalósítani.”
Az olajlelőhely kiépítése a számítások szerint évi 1,2 milliárd dollárnyival emelheti meg Uganda 41 milliárd dolláros GDP-jét, miközben munkahelyeket is teremt a pandémia által különösen megviselt gazdaságú országban. Nem csoda, hogy míg Európában a tárgyalótermekben zajlik a harc a természetvédők és a projekt támogató között, addig Ugandában más eszközöket is bevetnek. Tavaly a kormány 50 civil szervezet működését tiltotta be, majd több aktivistát is letartóztatott.
„Sokan szólalnak fel a tervek ellen, ők a gazdasági fejlődés ellenségeinek lettek nyilvánítva. De szerintem ha egy fejlesztés árt a bolygónak és az ökoszisztémának, azt nem igazán szabadna fejlesztésnek nevezni”
– mondja Vanessa Nakate. Egy másik civil szervezet vezetője, Dickens Kamugisha azt mondja:
„Próbálnak megfélemlíteni minket, és a helyzet csak egyre rosszabbodik. Azok, akik kiállnak és beszélnek, célponttá válnak.”
A TotalEnergies-nél persze erről nem tudnak, vagy nem akarnak tudni. A cég azt hangsúlyozza, hogy a projekt egyenesen része annak az erőfeszítésnek, amely a vállalatcsoport szén-dioxid-kibocsátásának csökkentését célozza, mivel hordónként csupán 13 kilogramm szén-dioxid kibocsátásával fognak itt olajat termelni, szemben a cég mai, 20 kilogrammos átlagával, a vállalat pedig 2030-ra 30 százalékkal csökkenti az olajtermeléshez kapcsolódó kibocsátását a 2015-ös szinthez képest.
A nemzeti parkba telepített kutaknál szigorú zajhatárértékeket fognak betartani, a csöveket a föld alatt vezetik majd, a létesítményeket pedig elefántbiztos kerítéssel veszik körül. Csakhogy a helyiek szerint már most látszanak a káros hatások, a próbafúrások nyomán halastavakból tűnt el a víz, a park csendjét pedig az építési területhez vezető utat építő munkagépek zaja veri fel. Ha pedig valami baleset, üzemzavar történik majd, akkor az végzetes károkat okozhat. Kamugisha szerint a legrosszabbra kell felkészülni:
„Ha a kormány több száz kilométeres utat építhet egy védett területre, akkor nem reménykedhetsz abban, hogy nem fognak újabb rossz dolgok történni.”
Erre utal Josep Borrell kijelentése. 
