A pénzügyi vihar hatására megindult a második világháború után kialakított globális politika intézményrendszerének az eróziója.
Tiszta víz kellene a pohárba
A státuszában és egzisztenciájában megrendült kisember közben határozott válaszokat követel az egyre tehetetlenebb vezetőitől. Azoktól a vezetőktől, akik többségükben máig nem merik lekommunikálni, hogy az adóssághegyekre épült jóléti korszaknak vége. Azzal sem merik szembesíteni a választókat, hogy a mostani fiatalok generációja nagy átlagban szegényebb lesz életük folyamán, mint a szüleik.
A középosztálybeli választók lecsúszása az elmúlt években érezhetően visszavetette a szabadságigényt. A gazdasági bizonytalanság politikai elégedetlenségbe fordult, és a tehetetlenség érzése arra késztette a választót, hogy az erős vezetőben keresse a megoldást. Nem véletlen, hogy a társadalomtudományok egyik legstabilabb összefüggése a középosztály meglétét köti össze a demokráciával.
Az európai és ázsiai (geo)politikai dinamika mára aggasztóan emlékeztet az 1930-as évekre. Újra számos szélsőséges pártot látunk profitálni a közemberek társadalmi státuszának elbizonytalanodásából. A liberális demokráciák politikai elitje eközben bürokratikusan megmerevedettnek, üzleti csoportok által kilóra megvettnek és eszméi tekintetében kilúgozottnak tűnik.
Súlyos viharfelhők Washington felett
A washingtoni politikai osztály is mára lefáradtnak tűnik a választók szemében. A 2008-as pénzügyi válság máig ható következményeként az alacsony-keresetűek társadalmi mobilitása leállt és a béreik nyomott szinten ragadtak. A frusztrált ország alsóbb néprétegei radikális változásokat akarnak látni, az eddig olyan jól működő két-pártrendszer világában hirtelen anarchikus politikai áramlatok erősödtek meg.
|
| Káncz Csaba |
Napjainkra mind kevesebb és kevesebb amerikai azonosítja magát demokrataként vagy republikánusként. Az átlagválasztó szemében a rendszer egyre inkább manipuláltnak tűnik, ahol a politikai elitek nem a kisemberekért teszik ki a lelküket, hanem a konc megszerzéséért tépik egymást. Az amerikai történelem folyamán soha még olyan szintű bizalmatlanság nem övezte a két elnökjelöltet, mint manapság, Donald Trump és Hillary Clinton személyében.
Trump és a kereskedelmi háború
Noha már csak pár hétre vagyunk a novemberi elnökválasztástól és Clinton kampánya több sebből vérzik, a világ mintha még mindig nem venné komolyan Trump választási ígéreteit. Holott világosan kijelentette, hogy összetépi a nemzetközi kereskedelmi szerződéseket - így az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt -, ezen kívül kivinné országát a Kereskedelmi Világszervezetből (WTO) és drámaian megemelné a vámokat a Kínából és Mexikóból behozott árukra.
Mint a napokban kiderült a Peterson Institute for International Economics kutatásaiból, ezt Trump minden további nélkül megteheti. A Kongresszus nem tudja megállítani ebbéli szándékában, még akkor sem, ha ezeknek a lépéseknek beláthatatlan kimenetelű kereskedelmi háború a következménye.
Ez meglepő lehet sokaknak, hiszen az amerikai alkotmány kifejezetten a Kongresszusnak ad hatalmat arra, hogy idegen nemzetekkel szabályozza a kereskedelmet. De az elmúlt évszázad politikai viharaiban a Kongresszus ezen hatalmának többségét az elnökre delegálta. Így állt elő az a groteszk helyzet, hogy jelenleg új kereskedelmi egyezmények megkötéséhez kongresszusi jóváhagyás kell, de a meglévők felrúgásához már nem. Tehát jobb, ha időben felkészülünk egyéni befektetéseinkkel Trump esetleges elnökségének várható tornádóira, minthogy nagy meglepetésnek legyünk kitéve novemberben.
Káncz Csaba jegyzete
A dél-ukrajnai Herszon volt a célpont ezúttal. 
