Káncz Csaba a Mindenki Magyarországa Mozgalom jelöltje az ellenzéki előválasztáson. A szerző nem tagja szerkesztőségünknek, külsősként publikál oldalainkon.
Joe Biden tavaly novemberi megválasztásakor több nyugati ország fővárosában szinte hallani lehetett a fellélegzést. Sokan reménykedtek, hogy Trump távoztával egy új amerikai külpolitikai korszak kezdődhet, amely során a Fehér Ház újra bevonja szövetségeseit, visszatér a nemzetközi intézményekhez, és megerősíti támogatását a szabályokon alapuló nemzetközi rend irányába.
Fegyelmezett szövetségesek
Biden január 25-én hívta föl Merkel kancellárt és kifejezte szándékát „a transzatlanti szövetség újjáélesztésre” a NATO-n keresztül, egyben szorosabb együttműködést ígért az EU-val. Sőt, az elnök ennél tovább ment, és amerikai vezetéssel az azonos értékeket vallók szövetségére hívott fel a globális kihívások leküzdésére – különös tekintettel Peking és Moszkva növekvő befolyására. Valóban, Biden 2018 júniusi előadása a Koppenhágai Demokrácia Csúcson már előrejelezte az elnöki külpolitikai programjának fő csapásirányát: a demokráciáknak világszerte össze kell fogniuk az illiberális ellenfelekkel szemben.
Biden múlt havi beszéde a Külügyminisztérium hivatalnokai előtt azonban arra utal, hogy az amerikai stratégiai gondolkodást még mindig fogva tartja a relatív előnyökre törekvés. Továbbra is az a megfontolás motiválja Washingtont, hogy politikai, gazdasági és egyéb kényszerítő eszközökkel és taktikákkal – általában a szürke zónás konfliktusokkal – büntesse az ellenfeleket és „fegyelmezze” a szövetségeseket világszerte.
Mit akar Európa?
De az európai szövetségesekkel szemben eddig bevetett kényszerítő eszközök már eddig is mély sérüléseket okoztak a két fél között. A „demokraták szövetségének” új szlogenje nem fogja egyik napról a másikra arra csábítani a nyugat-európai kormányokat, hogy eleget tegyenek az amerikai prioritásoknak.
Az USA európai szövetségesei ugyanis egyre inkább egy olyan nemzetközi gazdasági rendhez akarnak igazodni, amelyet a dinamikus kínai gazdaság is meghatároz. A blokkosodó új hidegháború lehetősége nem nyűgözi le az európai vezetést, azt egyre inkább az elmúlt fél évszázad amerikai unilateralizmusa hagyatékának tartja. Biden szürke zónás stratégiája tehát egyre kényelmetlenebb pozícióba szorítja az európai szövetségeseket.
Az első hidegháború alatt a demokrácia értékei varázserővel bírtak, de mára ezek nem mindent eldöntő tényezők az USA szövetségeseinél – ahogyan általában a világ nagy részen sem. Az európai vezetőket az amerikai hegemóniánál sokkal jobban érdeklik a kereskedelmi és gazdasági lehetőségek a partnereknél.
Az európai vezető államokat lefoglalják belső problémáik, amelyek veszélyeztetik a belpolitikai stabilitást. A COVID-19 járvány csak megerősítette több helyen a populista áramlatokat és alaposan megtépázta a szociális védőhálót. A jóléti állam modellje kiüresedett, és mindezen kihívások közepette a hátuk közepére sem kívánják a Biden-kormányzat által szorgalmazott Peking-ellenes lépéseket.
Önállósodó középhatalmak
Biden új külpolitikájának lakmuszpapírja az lesz, hogy milyen mértékben hajlandó felszámolni Trump elnöki rendeleteit, mennyire fordítja vissza a szankciós politikákat más államokkal szemben. Kulcsfontosságú Trump-korszakbeli törvénykezések még mindig hatályban vannak, legyen az a katonai vonatkozású (National Defense Authorization Act, NDAA), az európai energiapolitikára vonatkozó (Protecting Europe’s Energy Security Clarification Act, PEESCA) és a szankciós mechanizmusra vonatkozó (Countering America’s Adversaries Abroad Through Sanctions Act, CAATSA).
Trump 2017. augusztus 2-án írta alá a CAATSA törvényt, amelynek célja az orosz, észak-koreai és iráni rezsimekkel együttműködő harmadik felek szankcionálása. Az azóta eltelt időszakban a végrehajtása korlátozott volt, és elsődlegesen az Oroszországgal kooperáló harmadik felekkel szembeni intézkedések foganatosítására terjedt ki.
Mindez azonban nem akadályozta meg a NATO-tag Törökországot és a szövetséges Indiát abban, hogy Sz-400-as orosz légvédelmi rakétarendszereket vásároljanak. Valóban, a mai világban a középhatalmak egyre magabiztosabbak, és nem hajlandóak magukat egyetlen nagyhatalomhoz kötni.
Biden kedves szavai ellenére az európai vezetők továbbra is szkeptikusak a Fehér Ház jövőbeli szándékait illetően, és Berlin kőkemény támogatása az Északi Áramlat II. gázvezetékkel kapcsolatban megingathatatlan. Clément Beaune, francia Európa-ügyi miniszter korábban azt vetítette előre, hogy Trump után az amerikai külpolitika jórészt változatlan marad Európa irányába. Ez a jóslat eddig igaznak bizonyult.
