Hogy kinek és mennyire van igaza a pár napja az Azovi-tengeren lezajlott incidenssel kapcsolatban, ahol orosz hadihajók foglaltak el ukrán hadihajókat, azt talán ember nincs, aki megmondja, már ha objektíven közelíti a kérdést. Érvek és ellenérvek, indítékok bőven vannak mindkét oldalon, biztosan csak annyit lehet tudni, hogy ukrán hadihajók, fedélzetükön az ukrán elhárítás (titkosszolgálat) embereivel, át akartak haladni a Kercsi-szoroson, és ezt az oroszok engedélyhez kötik (vitatott, hogy mennyire jogszerűen), viszont az engedély nem érkezett meg.
Az erősebb kutya (medve)
A lényeg, hogy két, ellenségesnek tekinthető ország hadihajói közt zajlott incidens, szó sem volt arról, hogy polgári vagy kereskedelmi hajókat támadtak volna. Miután a két ország területi vitában áll egymással az adott területen, szárazföldön és tengeren egyaránt, az eltérő értelmezések miatt már eleve veszélyes egy ilyen szituáció. Ha valaki el akarja kerülni a bajt, ilyenkor megkísérel kommunikálni a másik féllel, mielőtt áthalad, pláne, ha még el is állják az útját meg figyelmeztető lövéseket adnak le, sőt, ha mindezt tetézi, hogy a másik fél az erősebb.
Ki vállalna atomháborút?
És ez az, ami most is számít, az események után. Ha nem sikerült megnyugtatóan lezárni az ügyet, vagy legalábbis visszafogottságot tanúsítani (ahogy erre a világ felelősebben gondolkozó politikusai fel is hívták a feleket), akkor felmerülhet egy olyan katonai konfliktus réme, amire nagyon nincs szüksége a világnak, ráadásul nem is kétséges, hogy ki nyeri, ezért értelme sincs vállalni. Ennek ellenére az ukrán elnök totális háborúval fenyegetőzött, talán mert felbátorítva érzi magát a nyugati és NATO nyilatkozatoktól, melyek segítségnyújtásról és Ukrajna területi egysége melletti kiállásról szólnak.
De vajon nem ugyanebben a hitben harcoltak-e 56 magyar szabadságharcosai? A Szabad Európa Rádió ígért nekik fűt-fát, érkező amerikaiakat, segítséget, felszabadítást, igaz, a hivatalos kormányok és a NATO ódzkodott az ilyen kijelentésektől. Egyrészt élt még a Jaltai-egyezmény, másrészt, és ez a fontosabb, senki nem akart egy nem NATO-tagért az emberiséget elpusztító nukleáris háborút vállalni. És természetesen most sem tennék ezt meg, Ukrajnáért.
Mire jó Porosenkónak?
Ezt vélhetően az ukrán elnök is tudja, sőt minden komolyabb politikai tényező, aki pedig nem, azzal komoly gondok vannak, ahogy ezt külső munkatársunk jegyzetében markánsan megfogalmazta. Egy sok ezer nukleáris fegyverrel rendelkező nagyhatalommal katonailag összecsapni, hogy is fogalmazzunk, finoman szólva böszmeség, ráadásul Oroszország megtámadása még abban az időben sem sokszor volt nyereséges vállalkozás, amikor még nem voltak atomfegyverek.
Ha feltételezzük, hogy ezzel mindenki tisztában van, akkor mire az egész kardcsörtetés? Az egyetlen logikus válasz valóban csak az lehet, hogy az ukrán elnök a választások előtt valóban kissé felhizlalná jelenleg viszonylag szerény népszerűségét, esetleg elhalasztaná a választásokat. Ha nem így lenne, már akár fel is hívhatta volna az ellenséget, még csak tolmács sem kell, hogy tárgyaljanak a feszültség enyhítéséről, még ha nagyon súlyos nézeteltérések is vannak közöttük.
A török út
Volt már ilyenre példa: néhány havi kardcsörtetés után a török elnök is visszavonult az orosz vadászgép 2015-ös lelövése után, tisztázták a nézeteltérést, és azóta nem ellenségeskedik az oroszokkal, pedig ő NATO-tag, érte az alapszabály szerint harcba is kell, hogy menjenek a tagok, igaz, csak akkor, ha nem ő támad, vagy nem ő provokál.
A piacok sem hiszik
Hogy mennyire nem gondolja senki komolyan, hogy a NATO háborúba lépne, az is mutatja, hogy a piacokon az események kezdete óta semmilyen aggodalom nem jelentkezett, sőt mindenhol emelkednek a részvényárfolyamok, még az orosz tőzsde is ledolgozta a hirtelen hétfő reggeli esést. Ukrajnának nem opció egy igazi, nem szakadárokkal, hanem az orosz hadsereggel vívott háború.
A kormánykoalíció nem bukott el.
