Nem mintha az utóbbi évek klímaügyi jelentései, a rekordmeleg évszakok, és pláne napjaink extrém időjárási jelenségei kesztyűs kézzel bántak volna velünk, de az ENSZ Kormányközi Éghajlatváltozási Testületének (IPCC) hétfőn közreadott jelentése már tényleg óriási és kijózanító pofont jelenthetett mindazoknak, akiknek még mindig szüksége volt pofonra és józanodásra klímaügyben.
A minden korábbi kiadásánál zordabb jövőképet festő dokumentum kiemelte, hogy az üvegházhatású gázok eregetésének köszönhetően az emberiség az iparosodás előtti korszakhoz képest már 1,1 Celsius fokkal megemelte a bolygó hőmérsékletét, és ha azonnali és drasztikus emissziócsökkéntésbe nem fogunk, akkor már 2030-ra az 1,5 fokos küszöböt is simán átvisszük. Márpedig az ilyen szintű melegedés is épp, hogy csak elviselhető körülményeket teremt majd a Földön - annyi, hogy ehhez még tudna alkalmazkodni az emberiség. Az ennél jelentősebb hőmérséklet-emelkedésnek már végzetes következményei lennének az emberi civilizációra nézve - a tudósok egyenesen földi pokolnak nevezték ezeket az eshetőségeket.
A jelentés szerint annyi szén-dioxidot pumpáltunk már a légkörbe, hogy még ha azonnal, drasztikusan csökkentjük is az emissziókat, a melegedés legalább a következő század közepéig folytatódik. A most tapasztalt extrém időjárási jelenségek, mint a tűzvészek, óriási vihartok és áradások, megfelelő cselekvés esetén is így folytatódnak vagy még szélsőségesebbé is válnak a következő 30 évre. A sarkköri jégsapka-olvadás az évszázad végéig már biztosan folytatódik - a globális tengerszint-emelkedés pedig még kétezer évig. Úgy, hogy annak az üteme 2006-hoz viszonyítva napjainkra már így is durván megduplázódott.
Ha semmi jelentős emissziócsökkentést nem sikerül elérni, akkor a melegedés mértéke 2100-ra elérheti a 3-6 Celsius fokot is, ez világméretű katasztrófát jelentene. Az agresszív emissziócsökkentéssel a 2050 utáni további melegedés visszafogható, illetve a tanulmány legoptimistább forgatókönyve szerint a nettó nullás kibocsátási szint elérésével az évszázad második felére egy kicsit 1,5 fok alá visszafogható a melegedés. Hogy ez tényleg sikerül, arra a jelen állás szerint azért nem érdemes fogadni.
A jelentés természetesen heves reakciókat szült világszerte - leszámítva a széndioxid-kibocsátásban élen járó nagy olajvállalatokat, akik hallgatással válaszoltak a dokumentumra. A legszegényebb és legsebezhetőbb országok vezetői azt követelték a leggazdagabbaktól, hogy azonnal fogják vissza a légszennyezést, kompenzálják a szegény és emissziós szempontból vétlen országokat az elszenvedett károkért, és pénzügyileg támogassák a felkészülésüket a sötét jövőre. Nem mintha mások megengedhetnék maguknak, hogy félvállról veszik a jelentést, de nekik ez tényleg nem játék: ha nem kapják meg azt, amit követelnek, a felcsattanó országok hamarosan szó szerint eltűnhetnek a Föld színéről.
Egy sor Atlantisz
A csendes-óceáni szigetországok már eddig is aránytalanul sokat szenvedtek a globális kibocsátás miatt, hiszen egyre magasabbra csapó dagályok, egyre vadabb ciklonok és egyre súlyosabb szárazságok sújtják őket - miközben a globális üvegházgáz-kibocsátás csupán 0,23 százalékáért felelnek. A szélsőséges időjárási jelenségek mellett azonban mindenkinél jobban fenyegeti őket a konstans tengerszint-emelkedés: a tudomány jelen állása szerint a trópusi szigetországok sora merülhet teljesen víz alá már az évszázad vége előtt.
Hétfő este ezért az IPCC-jelentésre reagálva közleményt adott ki a 39 különösen sebezhető országot, köztük Kubát, Jamaicát, Pápua-Új-Guineát és a Maldív-szigeteket tömörítő Kis Szigetországok Szövetsége. A dokumentumban Diann Black-Layne, Antigua és Barbuda nagykövete azt írta, hogy még akkor is fél méterrel emelkedhet a tenger szintje, ha sikerül megállítani a felmelegedést 1,5 Celsius foknál. "Ha a felmelegedés nem éri el a 2 Celsius fokot, akkor elkerülhetjük, hogy a tengerszint három métert emelkedjen hosszú távon. A jövőnk függ tőle" - fogalmazott.
A Fidzsi-szigetek nagykövete és ENSZ-képviselője, Satyendra Prasad mindeközben arra mutatott rá, hogy a korábban ötven vagy százévente lesújtó extrém áradások és viharok mára már tízévente érkeznek meg a szigetekre, Nikola Casule, a Greenpeace Australia Pacific vezető kutatója pedig a környezetvédő szervezet új jelentésében úgy fogalmazott, hogy a fent sorolt természeti katasztrófák "valószínűleg minden más régiónál jobban sújtják" a csendes-óceáni térséget. "Még sósabb lesz az óceán, még tovább emelkedik a tengerszint... ez azt jelenti, hogy egy sor hely, mint Kiribati, Vanuatu vagy a Salamon-szigetek egyszerűen lakhatatlanná fognak válni."
A tengerből átlagosan mindössze 180 centire kiemelkedő Marshall-szigetek klímaügyi küldöttje, Tina Stege pedig azt mondta, a gazdag, szennyező országoknak sokkal jobban oda kell tenniük magukat, és segíteniük kell, "nemcsak a jövő-, de a jelen generáció védelmében is."
Az évi 100 milliárd dolláros kamu
A kis szigeteknek alkalmazkodniuk kell - vagy valóban elmerülnek. Szegénységük folytán egyedül ez nem fog menni, hiszen finanszírozni kell majd a lakosság áthelyezését, de emellett költeni kell az extrém időjárási jelenségekre figyelmeztető rendszerekre, meg kel lemelni vagy egyenesen át kell helyezni a közutakat, illetve gátakat kell építeni. Lépéseket kell tenni egyéb, ciklontól és tengerszint-emelkedéstől független katasztrófák megelőzésére is, az erdőtüzeket például okozhatják az elaggott elektromos vezetékek is, ezeket így mind tanácsos lecserélni.
Már rég tudni, hogy ezek az intézkedések szükségesek, és már rég kész is lehetnének, ha a Nyugat betartotta volna az ígéretét. 2009-ben ugyanis a koppenhágai klímaváltozási csúcson egy sor gazdag nemzet vállalta, hogy 2020-ig évi 100 milliárd dollárral támogatja a fejlődő országok a klímaváltozás hatásaihoz való alkalmazkodását, illetve ezen országok áttérését a tiszta energiára. De ez az ígéret nem igazán teljesült.
Tina Stege szkeptikus a jövőt illetően, szerinte az ilyen ígéretek csak politikai nagyotmondások. "Mostantól minden vitának, ami az alkalmazkodásról szól, a valós helyzeten kell alapulnia", mondta. Szerinte a felkészülés globális finanszírozása dollár ezermilliárdokra fog rúgni.
Csak a karib-szigeteki Grenada alkalmazkodási programja "dollárszázmilliókba, ha ugyan nem dollárszázmilliárdokba" fog kerülni Simon Stiell, az ország klímaügyi és környezetvédelmi minisztere szerint. Nem meglepő módon úgy látja, számukra a legnagyobb kihívást a felkészülési források előteremtése jelenti. Azt mondta, hogy bár a nagyvállalatok most már előszeretettel tesznek pénzt és időt olyan emisszióenyhítő megoldásokba, mint a szél- és napenergia, a megelőzési kiadásokra már sokkal nehezebb rávenni őket. Hiszen ezek a kiadások a jövőbeli károk mérsékléséről szólnak, nem pedig a profittermelésről.
A felkészülésnek egyszerre kell lokális és globális ügynek lennie. A globális részét a gazdag Nyugat pénzügyi támogatása takarja, a lokális részét pedig nagyjából minden egyéb. Az adaptáció jellegét a helyi adatoknak kell meghatározniuk, és Tina Stege szerint mindenről "inkluzív párbeszédet" kell folytatni. Arra kérni az embereket, hogy hagyják hátra az otthonaikat és a kulturálisan fontos helyeiket, "kemény beszélgetésekhez" fog vezetni, és muszáj, hogy az embereknek legyen beleszólása a saját életük átalakításába, magyarázta a Marshall-szigetek klímaügyi küldöttje. És így foglalta össze a helyzetet:
"Meg kell határoznunk, mik legyenek a megoldások. Meg kell tudnunk hozni a saját döntéseinekt. És ehhez az egész világ partnerségére lesz szükségünk, mert nekünk nincsenek meg a forrásaink ahhoz, hogy megtegyük, amit muszáj lesz megtennünk."
Most nyomtuk meg a turbógombot?
Akármennyire is lesújtó a friss IPCC-jelentés, vannak, akik meglátják benne a jót. Mégpedig a környezetvédő csoportok - szerintük ugyanis ezzel a dokumentummal sikerülhet felgyorsítani a nagy fosszilistüzelő-cégek és az emissziócsökkentést komolyan nem vevő kormányok megregulázását. Úgy vélik, hogy a korábbi IPCC-papírokhoz képest a mostani hasznosabb lesz számukra, mert ez már kifejezetten a klímaváltozás regionális hatásaira koncentrál, így minden helyi környezetvédelmi csoport helyi adatokra támaszkodhat, melytől megnő a lobbierejük.
"Olyan ez, mintha megnyomtuk volna a turbógombot a jogi stratégiákon, melyekkel a Greenpeace és más szervezetek dolgoznak a bírósági ügyekben"
- mondta Jennifer Morgan, a nemzetközi Greenpeace ügyvezető igazgatója. Mint ismert, a Greenpeace és néhány másik szervezet nemrég pert nyert a Royal Dutch Shell ellen Hollandiában, a hágai bíróság kimondta, hogy az olajóriásank 45 százalékkal kell csökkentenie a károsanyag-kibocsátását 2030-ig, ami jóval magasabb mint, ami a vállalat eredeti stratégiájában szerepel. A döntést világszerte ünnepelték a klíma- és környezetvédők, mert precedensértékű, és várhatóan ez alapján más fosszilistüzelő-cégeket is gyorsabb zöldítésre lehet kényszeríteni. A sikeres pereléshez a Greenpeace egy korábbi ENSZ-jelentést használt bizonyítékként.
"Azt várom, hogy ezek után minden korábbinál tisztább és hangosabb lesz minden cselekvésre hívó szó, és minden korábbinál gyorsabban hangzik majd fel, és messzebbre száll majd el, legyen szó a bírósági tárgyalótermekről, a bizottsági meghallgatásokról vagy az utcai megmozdulásokról"
- bizakodott Morgan.
Talán nem indokolatlan a gyászos jelentésből merített optimizmusa. Már António Guterres ENSZ-főtitkár is azzal kommentálta az IPCC-dokumentumot, hogy az "vörös kód" az emberiség számára. "A vészharangok fülsiketítően zúgnak, a bizonyítékok cáfolhatatlanok: a fosszilis tüzelők égetéséből és az erdőirtásból származó üvegházhatású gázok kibocsátása megfojtja bolygónkat, és emberek milliárdjait sodorja közvetlen veszélybe” - fogalmazott a főtitkár.
Ez a vörös kód, vészharang és turbógomb lesz a novemberi, Glasgowban tartandó klímacsúcs alapdokumentuma, melyből kiindulva 197 ország fogja meghatározni az új klímavédelmi irányvonalát.
Eldőlni látszik a véleményezés. 
