Január 25-én volt 50 éve, hogy Idi Amin, az ugandai hadsereg főparancsnoka puccsot hajtott végre Milton Obote elnök ellen, mialatt az utóbbi egy Szingapúrban zajló brit Nemzetközösség konferencián vett részt. Obote ezután Tanzániában élt száműzetésben és csak 1979-ben térhetett vissza szétdúlt és kifosztott hazájába.
Egy szörnyeteg szocializációja
Idi Amin egy ugandai varázslónő gyerekeként 1925-ben, Koboko városában látta meg a napvilágot. Fiatalemberként a kelet-afrikai ország brit alapítású hadseregében lett tiszt. A második világháborúban a szövetségesek oldalán szolgált az ázsiai fronton.
Az 1950-es években Kenyában, a Brit Birodalmi Haderő oldalán harcolt a Mau-Mau mozgalom leveréséért. 1961-ben bennszülött létére elsőként kapott hadnagyi rangot.
Uganda 1962-es függetlenné válása után az ország hadseregének főtisztje, majd 1966-ban főparancsnoka lett. Az 1960-as évek közepén még saját kérésére Izraelben képezték ki ejtőernyősnek. Később azonban a zsidó állam ország ellen fordult, amikor elmaradtak Tel-Aviv fegyverszállításai és inkább az arab államok támogatását szerezte meg.
A rémuralom hétköznapjai
Az 1971-es puccs után önmagát nevezte ki az ország örökös elnökének. Nyolc évig tartó uralma alatt a becslések szerint 3-500 ezer embert végeztek ki politikai okokból, 70 ezren pedig elmenekültek az országból.
Amin egyik kedvenc időtöltése az volt, hogy különféle címeket talált ki magának ("A Brit Birodalom Hódítója", "Skócia Királya"), de kitüntette magát Viktória- és Katonai-kereszttel is. Megszállottan hitte, hogy hatalma egyenlő – vagy még nagyobb – II. Erzsébetével, s azt bizonygatta, hogy a brit uralkodóval ellentétben neki kellene lennie a brit Nemzetközösség vezetőjének.
Olyan hírek is napvilágot láttak, miszerint politikai ellenfeleinek fejét egy arra kijelölt hűtőben őrzi, bár ezt nem sikerült bizonyítani. Arra egyébként több szem- és fültanú is volt, mikor ebéd közben megfenyegette tanácsadóját: "A szívedet akarom. Meg akarom enni a gyerekeidet". Aminnak öt felesége, s több tucat gyereke volt, akik a diktátor kívánságára "Big Daddynek" szólították őt.
Az ázsiaiak kifosztása
Amin a rémuralma alatt elrendelte az ugandai állampolgársággal nem, viszont „túl nagy gazdasági befolyással” rendelkező, tevékenységükkel a „korrupciót erősítő” ázsiai (főként indiai, pakisztáni és bangladesi származású) személyek kitoloncolását az országból. A mintegy 80 ezres ázsiai származású populációból végül csak 4 ezren maradtak Ugandában.
Amin egykori egészségügyi minisztere az Ugandából 1977-ben elmenekülő, s a diktátor véres uralmát visszaemlékezéseiben megörökítő Henry Kyemba szerint "1973 végére bevett gyakorlattá vált a vezető tisztviselők és miniszterek körében, hogy bármelyik olyan [korábban ázsiaiak által lakott] ingatlanba beköltöztek, amely megtetszett nekik".
A javarészt valamilyen üzleti tevékenységet folytató ázsiaiak vállalkozásait Amin hívei vették kezelésbe. A kereskedelmi és ipari vállalatok többségét rövid idő alatt lezüllesztették, és a csőd közelébe sodorták az országgal együtt.
Politikai ellenfeleit sokszor a krokodilok elé vetette, vagy személyesen verte őket agyon egy kalapáccsal. Az Egyesült Államok 1972-ben leállította az országba irányuló segélyeit, tiltakozásul Amin nyílt rémuralma ellen.
Rendszerét végül a tanzániai hadsereg és az ugandai ellenzék döntötte meg 1979-ben. A diktátor családja az ugandaiak bosszúja elől először Líbiába, majd Irakba menekült, végül azonban a szaúdi kormány adott neki menedékjogot azzal a feltétellel, hogy nem politizál soha többé. A véreskezű diktátor 2003-ban hunyt el, 78 éves korában.
Uganda napjainkban
Az országot 35 éve irányítja elnökként Yoweri Museveni. A két hete lezajlott elnökválasztás kampányában legfőbb kihívóját, Bobi Wine-t a hadsereg házi őrizetbe helyezte. Az internetet az egész országban kikapcsolták, a kampány során a hadsereg és a rendőrség több tucat tüntetőt ölt meg.
Az amerikai külügyminisztérium súlyos nyugtalanságának adott hangot az elnökjelöltek elleni folyamatos támadások miatt és felszólította a kormányt a felelősök felkutatására. Ehhez képest az EU ugandai vezető diplomatája, Atillio Pacifici "nagyszerűen megszervezett választást" látott, amely "nagyon békésen zajlott le".
Pacifici szavai óriási felháborodást keltettek és az Európai Tanács pár nappal később már leszögezte: "Az EU üdvözli, hogy nem jelentettek a választások napján elkövetett erőszakos incidenseket, ugyanakkor sajnálatának ad hangot azzal kapcsolatban, hogy a biztonsági erőket aránytalan szereppel ruházták fel, ami a választásokat megelőző időszakban erőszakos fellépésekhez, az ellenzéki vezetők zaklatásához, a civil társadalom szereplői és a média elnyomásához, valamint a belföldi megfigyelők egyik irodája elleni támadáshoz vezetett."
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
Lakóépületek, oktatási épületek is voltak a támadás célpontjai között. 
