Gázai napló: helyszíni beszámoló az izraeli bombázások árnyékából

Ziad 35 éves, palesztin, a Gázai övezet lakója. Az október 7-i események óta vezeti naplóját a támadás alatt álló terület mindennapjait bemutatva a Guardian platformján. Ebből idézünk részleteket.

Október 7.

A Hamász fegyveresei ezen a napon támadták meg az izraeli Nova fesztivált, valamint több határközeli kibucot is.

Ahogy felébredek a teniszedzésemre gondolok, hiszen idén elhatároztam, hogy gondoskodom a mentális és fizikai egészségemről. Ez azt jelenti, hogy nincs stressz, nincs negatív energia, van viszont határozottan több tenisz. Ránézek a mobilomra, hogy mi van még betervezve, mikor egy barátom üzenet küld, hogy úgy tűnik, nem fogunk találkozni. Helyzet van. Gázai állampolgárként tudom mit jelent mindez, eszkaláció – megint.

Hányszor kell még ezen keresztülmennünk? 2000 óta ez megy, megállás nélkül, újabb és újabb sebeket hagyva a lelkünkön, darabokat kiszakítva az életünkből. A gázaiak állandó félelemben élnek az életükért és jövőjükért.

Kutatni kezdek, a nővérem nem érti elsőre, hogy mit keresek – a lakás tulajdoni lapját. Ha lebombázzák, tudnom kell bizonyítani, hogy az enyém, az, hogy nálam a kulcs, és több éve itt élek nem elég, kell a papír.

Elképesztő, hogy mennyire hozzászoktunk a nyomorúsághoz. A halál és a bombák az első gondolatok, amelyek eszünkbe jutnak, amikor „valami” történik. A székemen ülve azon tűnődöm, hogy mit fogunk ezúttal veszíteni? Melyik barátom fogja elveszíteni az életét? Vagy én leszek az?

Október 9.

Hajnali 1 óra:

Nincsen áram és teljes a sötétség, hová tettem a vizesüvegemet? Szomjas vagyok. Hallom, ahogy a szomszédok veszekednek, a vita tárgya az, hogy egyikőjük felajánlotta a maradék kenyerét ingyen, de a másik fizetni akar érte. A gázaiak furák.

Reggel:

Túléltük az éjszakát, de mindenem fáj, az alváshiány kínszenvedés. Száraz a torkom, tényleg innom kellene valamit. Evakuálnunk kell, én a kisebbik, könnyebben elkapható macskát fogom meg, a nővérem a nagyobbikat, de visszük a halat is az akváriumból. A 14 emeletes házból kilépve telefonálni kezdek, az első barátok, akiket felhívok, szintén elmenekülnek, de a másodikok szívesen fogadnak. Oda megyünk.

Később:

Kimerülten érünk a házukhoz. A hetedik emeleten laknak, és a lift nem működik, mert nincs áram. Barátaink egy kilencfős család - férj, feleség, hat gyerek és a nagymama. Kialvatlanok, látszik rajtuk, mennyire fáradtak és félnek mindannyian. Gyenge mosollyal fogadnak, kávéval és datolyával töltött sütivel kínálnak minket.

A legkisebb gyermekek, egy négyéves fiú és egy hatéves kislány között ülve azon tűnődöm, milyen szomorú élet vár rájuk, milyen sok hasonló eszkalációnak lesznek tanúi – ha elég szerencsések ahhoz, hogy ezt túléljék. Az anyát kérdezem, hogyan bírják a gyerekei. Jól bírják, és nem félnek, amikor bombázás van, különösen Nour nem fél. Úgy mondja a "különösen" szót, hogy láttam rajta, hogy nem őszinte. Megkéri a gyerekeket, hogy menjenek be, majd lehalkított hangon közli velem, hogy a lánya retteg.

Elkezdődik a bombázás, a mi tömbünk kiürítése csupán azt jelenti, hogy kikerültünk a célzott területről, de nem jelenti azt, hogy teljes biztonságban vagyunk. Az első légicsapáskor az épület megremeg, a kinti nyomás olyan erős, hogy a szél szétrántja a függönyöket. Nour sikoltozni kezd, odamegy az anyjához, aki szorosan tartja, és a hátát veregeti. Csapások sorozata következik, minden egyes találattól összerezzenünk.

Pár órával később a nagyobbik fiú azzal tér vissza, hogy az épületet, amelyben a nagybátyja lakik a közelünkben, lerombolták. Az anya elkezdi hívogatni a bátyja barátait, hogy megtudja, tud-e róla vagy sem. Sírni kezd, miközben arra kéri őket, hogy támogassák őt, és soha ne hagyják egyedül. Arról beszél, hogy a férfi milyen keményen dolgozott a lakás megvásárlásán és felújításán. Rendkívül sajnálom a veszteségét, és rettegek, hogy az én lakásom épülete lesz a következő.

Október 13.

Ez egy álmatlan, könnyekkel és félelemmel teli éjszaka volt. Éjfél után hallottuk, hogy minden embert megkértek, hogy menjen tovább délre. Tovább kellett mennünk, és elváltak útjaink a családtól, akinél laktunk. Van menedékünk, de nincs áram és internet. Olyan érzés, mintha 1948-ban lennénk.

Október 14.

Hajnali 3 óra van, és ez a harmadik evakuálásunk utáni első nap. A területen, ahol vagyunk, az éjszaka nyugodt, de nem tudok elaludni, minden apró hangra felébredek. Nemcsak a szememet nyitom ki, hanem a felsőtestemet is felemelem, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Megnézem a mobilomat, és megnyitom az meteorológiai alkalmazást, amely valamiért a berlini időjárást hozza be. Arra gondolok, milyen csodálatos lenne, ha ott lennék, de Gázában vagyok.

Némi alvás után arra ébredek, hogy mozog a kilincs, Laila, a család legfiatalabb tagja les be, kíváncsi az új emberekre, akik az otthonában alszanak. Rámosolygok, és két másik fej jelenik meg az övé fölött, az idősebb testvérek, Hamed és Radwa.

A nagymama is beköszön, még csak 43 éves, 16 évesen szülte meg első gyermekét. Beszélgetünk, arról mesél, hogy a Gázából délre menekülőktől a sofőrök több mint háromszoros árat kértek azért, hogy elvigyék őket. Tea és kávé mellett beszélgetünk az egész családdal, miközben azt figyelem, hogy Ahmed, a középső fiú folyamatosan telefonál, azért hívják, hogy szállást kérjenek tőle, de nem tud segíteni. Az elmúlt 24 órában egyes családok több mint 50 embert fogadtak be, de vagy ez az opció, vagy az, hogy az iskolákba és a menedékhelyekre mennek.

A nagymama most arról beszél, hogy hallott egy olyan, több mint 20 éve külföldön élő palesztin családról, akik hosszabb nyaralásra érkeztek Gázába, most viszont itt ragadtak.

Délután:

Szörnyű történeteket hallunk barátainktól arról, hogy mi történik a menedékhelyeken és az iskolák területén, ahol több ezer olyan ember van, akiknek nincs hova menniük. Verekedésekről, az étel, víz és matracok hiányáról beszélnek; és arról, hogy egyesek lopnak másoktól, de sok a zaklatás is. Elkezdünk azon gondolkodni, hogy mit tegyünk, ha negyedszer is evakuálnunk kell. Már a gondolat is maximálisan stresszel. Telefonhívást kapok egy barátomtól, aki tegnap elmenekült, de most új helyet keres. „Több mint 70-en vagyunk a nagynéném házában, és hamarosan újak érkeznek” - mondja.

Október 16.

Reggel:

Több általam ismert gázai család úgy döntött, hogy visszamegy északra. Néhányan közülük nem tudták elviselni, hogy távol maradjanak az otthonuktól, mások nem tudták kezelni a nehéz körülményeket, amelyek között élniük kellett. Mi úgy döntöttünk, hogy maradunk; nem biztonságos. Egy ismerősöm úgy döntött, hogy egyedül megy el, miután a családja nem volt hajlandó elmenni.

Az izmaim gyengék; fájnak az ujjaim és a térdeim. A rövid ideig tartó alvás elég energiát ad ahhoz, hogy felébredj, de egész nap fáradt maradsz, képtelen vagy újra aludni vagy rendesen gondolkodni.

Dél körül a helyzet viszonylag nyugodt, ezért úgy döntünk, hogy kimozdulunk, hogy beszerezzünk néhány dolgot. Meglepődve látom a hosszú, a kenyérvásárláshoz álló sorokat. Nekünk nincsen szükségünk rá, mert a nagymama otthon egy vályogsütővel (olyan, mint egy kemence, csak sárból készült) süt. Vizet akarunk venni, de a boltokban már nincs több palack. Visszafelé menet meglátok egy férfit, aki egy macskát tart a kezében. Odaviszi a székhez, ahol eddig ült, és egy kis műanyag zacskóból felvágottat ad neki.

Később:

Minden család elveszítette legalább egy családtagját vagy egy ismerősét. A WhatsAppon, a legjobb kommunikációs platformon, ha gyenge az internetkapcsolat, üzeneteket kapok egy kollégámról, aki elvesztette az unokaöccsét; egy másikról, aki elvesztette az unokatestvérét; és egy barátomról, akinek a testvére elvesztette a feleségét.

A mobilon a szövegpredikciós szoftver a lehetséges szavakat ajánlja fel aszerint, hogy miket szoktunk írni. Mostanra a részvétnyilvánító üzeneteket nem nekem kell megírnom: csak az első szót kell begépelnem, majd elkezdek kattintani a következő megjelenő szavakra, hogy befejezzem a mondatot.

Október 19.

Reggel:

Sikerült négy órát aludnom, hasonlóra már régen volt példa. A barátaim, akik reggelente mindig üzenetet küldenek nekem, hogy megnézzék, élek-e még, vagy saját szavaikkal élve „csak hogy lássák, hogy vagyok”, örömmel hallják a hírt.

Próbáltam felkelni, de nem tudok, a testem petyhüdt, és ahányszor megpróbálom felemelni a fejem, visszasüllyedek a párnába. Úgy érzem magam, mint egy nagy tál zselé. Ha már a zseléről beszélünk, nagyon hiányzik az édesség, szívesen ennék például knafát is, egy hagyományos arab édességet, amely fonott tésztából készül, sajttal töltve és sziruppal átitatva. Gázában van egy saját változatunk - sajt helyett szerecsendióval, dióval és fahéjjal töltve.

A gyerekek átlátogatnak a mi szobánkba, ahogy beszélni kezdenek, egyikük egy hallássérült férfit említ, és elgondolkozom, hogy vajon a fogyatékkal élő emberek hogyan boldogulnak ezekben a szörnyű időkben. Az áram és a fény hiánya miatt hogyan lesz képes egy hallássérült ember használni a jelnyelvet? Mi van, ha elszakítják őket a családjuktól, és az egyik óvóhelyen találják magukat (ha szerencséjük van) - tudják-e, hogy hol kapnak vizet, és milyen szolgáltatások állnak rendelkezésre? Van ott jelnyelvi tolmács?

Mi a helyzet a testi fogyatékkal élőkkel? Tudnak-e könnyen mozogni, vagy akár evakuálni, ha nincsenek liftek vagy rámpák? Gázát eleve nem úgy tervezték, hogy megfeleljen a fogyatékkal élők igényeinek, de most sokkal rosszabb a helyzet.

Délután:

Egy külföldön élő barátom üzenetet küld, hogy keresztény édesanyja „imahadsereget” hozott létre értem, nővéremért és a szeretteinkért. Nagyon szépen megköszönöm neki, és megkérem, hogy a macskáinkat is vegyék be imáikba. Muszlimként áldott dolognak érzem, hogy keresztény barátaim is vannak, ott vagyunk egymásnak jó és rossz időkben egyaránt, az esküvőkön és a keresztelőkön is. Jelenleg a gázai templomok muszlim és keresztény családoknak is menedéket adnak. 

Ahmaddal a középső fiúval közösen elmegyek, hogy vegyek néhány dolgot, amire szükség lehet. Útközben meglátunk egy 14 év körüli fiút, aki két fiatalabb nővérével sétál. A kezükben egy-egy zacskó chips van, bontatlanul, bátyjuk szinte játékosan mondja nekik:

egyétek meg a chipseiteket, mielőtt lebombáznak minket és meghalunk.

Este:

A nagymama kopogás nélkül nyit be a szobánkba, eddig a kanapén feküdtem, de felriadva felugrok. Elnézést kér a zavarásért, ám nem várhatott.

Egy templomot bombáztak le, és azt mondtad, vannak ott barátaid – mondja.  Azonnal megnézzük, és tudjuk, melyik templom, az egyik barátom tényleg oda menekült a családjával együtt. Azonnal felhívom.

Jól vagy? – kiáltom bele a telefonba.

Nem, nem vagyok. Bombázták a templomot.

Hallottam a kibaszott híreket! A feleséged és a lányod jól van?

Igen. A szüleim is jól vannak. Nem azt az oldalt érte találat, ahol mi voltunk, de emberek ragadtak a romok alatt. Próbáljuk kihozni őket, mennem kell. Mondd meg a barátainknak, hogy jól vagyok – teszi hozzá, mielőtt lerakja a telefont.

Gázában már nincs biztonságos hely, még a templomok sem.