Ha Izrael lecsap, akkor az gyors és kemény lesz - és ennek jó okai is vannak

Miközben a világ feszülten figyel, hogy merre fordul az izraeli, és a szélesebb értelemben vett közel-keleti helyzet a legújabb, a Hamász véres terrortámadása miatt kirobbant válságban, a legtöbb találgatás Izrael, illetve az izraeli haderő következő lépésére vonatkozik. Lesz szárazföldi hadművelet Gázában, és ha igen, milyen méretű és milyen célokkal? Lesz-e kiterjedtebb katonai akció a Hezbollah szíriai és libanoni állásai ellen? Mit lépnek erre a környező államok, mit lép Irán és mit a konfliktusban – hivatalosan – közvetlenül nem érintett arab államok? És mi lenne mindezekre az izraeli viszontválasz?

Mindezekre a kérdésekre jól fizetett elemzők százai próbálnak válaszokat találni világszerte, és nem tudjuk azt ígérni a kedves olvasónak, hogy pont itt, a Privátbankár hasábjain fogjuk megadni rájuk a legjobb választ. Azonban ahhoz, hogy egyáltalán mérlegelni tudjuk az egyes lehetőségek valószínűségét, érdemes egy kicsit végiggondolni, hogy milyen képességekkel és milyen célokkal rendelkezik az izraeli haderó (IDF).

Veszíteni nem szabad, győzni nem lehet

Az IDF-ről az a kép él a köztudatban, hogy a világ egyik legerősebb hadereje – és ez nem is tévedés, egy 2023-as ranglistán például a 18. helyen áll Izrael a katonai erő tekintetében, és ha ehhez hozzátesszük, hogy egy nagyjából 9,2 millió lakosú országról van szó, akkor a zsidó állam legalábbis erősen pályázhatna a dobogó tetejére az „egy főre jutó katonai erő” mutatójában, ha lenne ilyen.

Azonban az izraeli haderő nagyon speciális helyzetben van, és nagyon speciális kihívásoknak is kell megfeleljen. Ennek egyik fő oka az ország földrajzi helyzete és mérete. Szokás mondani, hogy Izrael szigetként áll az „arab tengerben”, és ugyan az ország viszonya nem egyenlően feszült minden szomszédjával (Egyiptommal és Jordániával az utóbbi évtizedek során már-már egyfajta vonakodó szövetségesi viszonyt sikerült kialakítani), azért tény, hogy Izrael egyik határát sem hagyhatja őrizetlenül, különösen nem egy eszkalálódó regionális konfliktus esetén.

Ráadásul az ország nagyon kicsi, és túlnyomó része nagyjából sík terület. Gázaváros és Tel-Aviv nincs 70 kilométerre egymástól, de mondjuk a jordán határtól a tengerparton található Haifa is csak nagyjából 80 kilométerre van. Amikor az orosz-ukrán háború kapcsán arról beszélünk, hogy az ottani frontokhoz képest apró nyereségeket érnek csak el a felek, akkor helyezzük ezt át izraeli kontextusba: egy 10-20 kilométeres ellenséges előrenyomulás már gyakorlatilag a létében fenyegetné az egész országot.

Nem véletlenül mondják, hogy Izrael nem engedheti meg magának, hogy elveszítsen egy háborút – hiszen egy vereség az állam végét is jelenthetné, és arra sincs tér vagy idő, hogy az izraeli haderő egy váratlan támadás esetén stratégiai visszavonulást hajtson végre, rendezze a sorait, majd egy elhúzódó háborúban győzedelmeskedjen esetleg.

Nem lehet elhúzni

Hasonló irányba mutat az is, hogy Izrael energiahordozókban, stratégiai nyersanyagokban, sőt ivóvízben is igen szegény ország, nagy tartalékai következésképpen nincsenek. A Golán-fennsík vagy a Jordán folyó feletti ellenőrzés elvesztése nagyon gyorsan krízishelyzethez vezetne a vízellátás tekintetében, a hajózási útvonalak elvágása vagy veszélyeztetése pedig az olaj és más stratégiai nyersanyagok utánpótlását sodorná komoly veszélybe.

Ugyan az izraeli hadiipar meglehetősen fejlett, és sok tekintetben képes is az önellátásra, azért messze nem minden területen: a légierő nagyon függ az amerikai fegyver- és alkatrészutánpótlástól, a haditengerészet pedig leginkább német eszközökre épül, de egy elhúzódó háborúban lőszerek, páncélosok és más, Izraelben is gyártott eszközökből is külföldről érkező utánpótlásra is szükség lenne.

Aztán ott van az a tény, hogy Izrael lakossága kicsi, a haderő pedig a sorozásra épül – az izraeli gazdaság is csak rövid ideig bírná, hogy 3-400 ezer, aktív, jellemzően produktív munkát végző embert kivonjanak a munkaerőpiacról, hogy helyette hónapokig lövészárkokban ücsörögjenek. Már a sorozott katonai szolgálat (amely férfiak esetében közel 3, nők esetében 2 évig tart legalább, és nehéz, illetve közmegvetésnek örvendő dolog megpróbálni kibújni alóla – legalábbis a nem ortodox vallásos, zsidó társadalom köreiben) is óriási veszteségeket okoz mind az izraeli gazdaságnak, mind az egyes embereknek is. Hhiszen ők addig sem karrierjüket építik, tanulnak vagy éppen családot alapítanak, amíg egyenruhában szolgálnak.

Ahogy azonban a vereséget nem engedheti meg magának Izrael, úgy valamiféle végső győzelemben sem reménykedhet. Ha most a politikai és egyéb megfontolásokat félre is tesszük, Izraelnek egyszerűen a méretei sincsenek meg ahhoz, hogy mondjuk elfoglalja és a korábbi gázai vagy Ciszjordánia példához hasonló tartós megszállás alá helyezze akárcsak egyetlen szomszédját sem, nemhogy mondjuk Szíriát, Libanont vagy Egyiptomot.

Ezért aztán az IDF arra van „kitalálva”, hogy gyors, alapvetően támadó jellegű (hiszen védekezni sem tér, sem idő nincsen) háborúkat vívjon, amelyekben a lehető legrövidebb idő alatt megsemmisíti ellenfeli támadó kapacitásait, majd egy stratégiailag kedvező béke elfogadására kényszeríti őket. Ennek előfeltétele azonban, hogy az izraeli hírszerzés megfelelően előre értesüljön bármilyen fenyegetésről, és azt is meg tudja mondani a politikai és katonai vezetésnek, hogy miként tudja ezeket a leghatékonyabban, lehetőleg még csírájukban elhárítani.

Mivel Izrael a fenti okok miatt nem engedheti meg magának, hogy hatalmas létszámú embert tartson fegyverben, ezért az izraeli sorozási és mozgósítási rendszer úgy van felépítve, hogy szükség esetén nagyon gyorsan, gyakorlatilag azonnal harcképes alakulatokkal lehessen felduzzasztani a haderőt a szükséges méretre. Ennek hatékonyságára két jellemző összehasonlítás: 2022-2023-ban 9 új ukrán dandárt sikerült felállítani és nyugati eszközökkel ellátni, kiképezni, Izrael egy mozgósítási parancs után napokon belül képpes 9 páncélos-, 8 gépesített, 4 ejtőernyős és 5 tüzérségi dandár felállítására, a hozzájuk kapcsolódó támogató egységekkel együtt.

Oroszország a tavaly őszi mozgósítással 300 ezer embert hívott be, de nagy részük még hónapokkal később sem volt valójában bevethető felszereltségi vagy kiképzettségi szinten, miközben Izrael a mostani támadásra válaszul töredék méretű lakosságából 300 ezer embert szólított úgy fegyverbe, hogy azok gyakorlatilag néhány nappal később már készen álltak egy háború megvívására.

Ha gyorsan végigfutunk az ország történetén, azt láthatjuk, hogy a modern Izrael állam az első negyven évében minden évtizedben vívott egy „rendes”, kiterjedt, vereség esetén az ország pusztulásával fenyegető háborút (1948-ban, 1956-ban, 1967-ben és 1973-ban), és ezek közül kétszer, az 1948-as arab-izraeli háború, illetve az 1973-as jom kippuri háború során szenvedte el a legnagyobb veszteségeket és került közel leginkább a vereséghez – mindkétszer felkészületlenül, izraeli területen védekezésre kényszerítve.

Csődöt mondott védelem

Azonban ez még mindig csak az egyik oldala az izraeli haderő előtt álló kihívásoknak. Ugyanis amellett, hogy készen kell állnia egy potenciálisan élet-halál jellegű háborúra, az országban, illetve határain gyakorlatilag egy ugyan alacsony intenzitású, viszont folyamatos háború, vagy legalábbis fegyveres konfliktus is zajlik terrortámadásokkal, rakétatámadásokkal, egyéb biztonsági kihívásokkal.

Ezért aztán Izrael nem teheti meg azt, mint mondjuk Finnország, hogy professzionális katonáit csak a sorozottak kiképzésére, illetve az eszközök, bázisok fenntartására használja, mivel egy Oroszország irányából érkező támadáson kívül legfeljebb feldühödött rénszarvasok részéről érheti fenyegetés az országot. Az IDF ezért jóval nagyobb, professzionális katonákból álló erőket is fenn kell, hogy tartson, illetve ezért is kell ilyen hosszú ideig szolgálniuk a besorozottaknak – akiket, szemben számos más sorozásra épülő haderő gyakorlatával, éles harci bevetéseken is használnak.

Az, hogy az izraeli polgári lakosság viszonylagos nyugalomban és békében élhetett az elmúlt időszakban, az egyrészt az izraeli hírszerzés és a haderő folyamatos munkájának és elrettentő erejének, másrészt a hatalmas költséggel kiépített védelmi rendszereknek volt köszönhető. A Vaskupola légvédelmi rendszer nagy hatékonysággal tudta megakadályozni, hogy a Gáza vagy észak felől érkező rakéták lakott területeket találjanak el (még ha sokszázezer dolláros elfogórakétákat is kellett kilőni néhány ezer dolláros rakétákra), a gázai övezet és Ciszjordánia határainak lezárása vagy szoros ellenőrzése pedig helyi viszonylatban tűrhető szintre csökkentette az egyéb terrortámadások fenyegetését is.

Azonban ezeket a védelmi vonalakat most áttörték, vagy legalábbis – a Vaskupola esetén – annyira túlterhelték, hogy már nem tudták megvédeni az izraeli állampolgárokat. A hírszerzés csődöt mondott, és ahelyett, hogy a „megszokott” módon Izrael leszámolt volna a fenyegetésekkel, saját területén kényszerült harcolni ellenséges fegyveres erőkkel (még ha ezek nem is egy másik állam erői, hanem „csak” egy politikai hatalommal is rendelkező terrorszervezet erői voltak is).

Annak okait, hogy ez miért történhetett meg, valószínűleg hosszú évekig fogják még elemezni, de Izraelben már most vannak olyan hangok, amelyek szerint az IDF és a politikai vezetés túlságosan megbízott ezekben a passzív védelmi eszközökben, elfelejtve az izraeli haderő alapvető doktrínáját és hagyományait.

Lényeg, ami lényeg, hogy az izraeli politikai és katonai vezetés számos ok miatt arra van „beállítva”, hogy bármilyen fenyegetésre haladéktalanul – lehetőleg még az első ellenséges támadás előtt – gyors, pusztító erejű, döntő csapással reagáljon. Október 7-én viszont Izrael szenvedett el egy meglepetésszerű, pusztító csapást. Csak hogy kontextusba helyezzük a történteket: a Hamász támadása során halt meg a legtöbb izraeli civil egyetlen nap folyamán az egész modern izraeli történelem folyamán.

A következményekkel majd később foglalkoznak

Erre pedig válaszolni kell, és a fentiekből következően gyorsan és keményen kell válaszolni. Hogy ez pontosan miben fog megnyilvánulni, az persze bonyolultabb kérdés. A most már háborús méretűre felduzzasztott IDF nyilvánvalóan képes lenne a Gázai övezetet elfoglalni, persze ezért komoly árat kellene fizetnie, a gázai civilek számára pedig apokaliptikus léptékű szenvedést hozna egy ilyen invázió.

Szárazföldi erőivel, illetve a térség messze legerősebb – és egyedüliként ötödik generációs, F-35-ös vadászgépeket is bevetni képes – légierejével Izrael még egy gázai invázió mellett is képes lenne a többi határát is biztosítani, még ha ez adott esetben a hagyományokhoz való visszatérés jegyében jelentős hadműveleteket jelentene szír vagy libanoni területeken is. Azt se felejtsük el, hogy bár Izrael évtizedek óta sem cáfolni, sem megerősíteni nem akarja ezt, mégiscsak a térség egyetlen atomhatalmáról van szó, amely feltehetően tengeralattjárókról is képes nukleáris fegyvereket bevetni – tehát akár Izrael állam teljes pusztulása után is képes végzetes csapást mérni ellenfeleire.

A háború regionális kiszélesítése irányába tett lépéseknél tehát megint nem a képesség, hanem az ár a kérdés. Megéri izraeli életeket áldozni, megéri valószínűsíthetően az Egyiptommal, Jordániával, Törökországgal, vagy éppen legutóbb Szaúd-Arábiával felépített törékeny enyhülési folyamatot feláldozni azért, hogy a Hamász, vagy éppen akár a Hezbollah egy ideig – mert hát ugye azt senki nem gondolhatja, hogy egy ideológiai alapokon nyugvó terrorszervezet ne éledne újjá, akárhány „fejét” is vágják le, vagy nem lép a helyébe másik, amíg az ideológia termékeny talajra talál az érintett társadalmakban – ne fenyegethesse izraeli civilek életét?

Nyilván a lehetséges lépésekről és ezek várható áráról sok okos, tapasztalt, rengeteg, a nagyközönség számára elérhetetlen információval is rendelkező ember gondolkozik. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a különböző szempontok mérlegelésénél Izraelben más szorzók érvényesek akkor, ha az államot fenyegető veszélyekről és ezek elhárításáról van szó – függetlenül attól, hogy mondjuk jobb- vagy baloldali politikai vezetése van az országnak, netán elkötelezett emberbarátok vagy kőszívű reálpolitikusok az aktuális döntéshozók.

Akármi legyen is a véleményünk Benjamin Netanjahu kormányfőről, az IDF vagy akár az izraeli hírszerzés vezetőiről, és mondjuk arról, hogy ők mennyire érdekeltek személyesen vagy politikai értelemben az eszkalációban vagy a deeszkalációban, és hogy milyen magasan van a prioritási listájukon a palesztin civilek életének megóvása, egyes alapvető, izraeli mivoltukból fakadó megfontolások mindegyiküknél jelen vannak, amelyek mondjuk egy hasonló döntést mérlegelő európai, amerikai vagy éppen kínai vezetőnél nem.

Izrael sem stratégiai, sem gazdasági, sem társadalmi szempontból nem játszhat kivárásra, ha lépni akar, akkor – mint láttuk – gyorsan, elsöprő erővel és döntő csapásra törekedve fog lépni. És mivel a vereség az állam létére is reális veszélyt jelenthet, ezért a döntéshozók gondolkodása mindig inkább a felé fog hajlani, hogy inkább ők lépjenek először, mint hogy meglepjék őket, a következményekkel majd foglalkoznak később. Jelen helyzetben pedig már meglepték őket, és még egy blamázst már nem engedhetnek meg maguknak.

A lehetséges válaszlépések közül valószínűleg egyik sem jó, de valamit lépnie kell Izraelnek, és ha lép, akkor valószínűleg nem fog finomkodni – még ha ez esetleg a konfliktus kiszélesedésével és megszámlálhatatlan civil áldozattal is fog járni.

A cikk elkészítéséhez nagy segítséget jelentett Perun szokás szerint kiváló és alapos videós összefoglalója: