A hétvégi borzalmas, Izrael elleni terrortámadás után izraeli politikai és katonai vezetők is határozottan kijelentették, hogy a Hamásznak vége, a terrorszervezetet meg fogják semmisíteni, és elérik, hogy többet Gázából ne indulhasson hasonló támadás Izrael ellen.
Igen ám, de hogyan? Miközben még bőven zajlott az izraeli területre bejutott terroristák levadászása, az izraeli légierő elkezdett csapásokat mérni gázai, elvben a Hamászhoz köthető célpontokra. Azért csak elvben, mert természetesen a Hamász vezetői is jól tudták, mi következik, és feltehetően nem ismert találkozási pontokon és bázisokon várták ők, fegyvereseik és készleteik az izraeli bombákat és rakétákat. A támadások első hullámaiban az izraeliek minden bizonnyal korábban felderített és „elmentett” célzási koordinátákat használtak, nem az események sűrűjében szerzett új információkat.
Ráadásul – bár az izraeli haderő szereti azt állítani, hogy kizárólag „katonai” célpontokat támad – a „szórásba” néhány egyértelműen civil célpont, például egy mentőautó, is belekerült, de a csapások legtöbbjénél eleve nehéz meghatározni, hogy minek is számít (ott van mondjuk a Hamász egyes vezetői által látogatott mecset, amelyet szintén találat ért).
Csak rossz választások vannak
És rögtön itt van az első nagy probléma a Hamász elleni támadással: a Gázai övezet nagy része sűrűn beépített és sűrűn lakott városokból, menekülttáborokból áll, ahol még a legprecíziósabb légicsapás is szinte biztosan okoz járulékos károkat is. A Hamász ráadásul előszeretettel telepíti fegyverraktárait, rakétakilövőállásait és egyéb létesítményeit direkt iskolák, kórházak és hasonló intézmények közelébe, hogy ezzel vagy visszatartsa a csapástól az izraelieket, vagy elérje, hogy számos civil, lehetőleg gyermek áldozatot lehessen mutogatni a világnak, mint a véres izraeli elnyomás bizonyítékait. A másik oldalon az izraeliek sem mindig nézik, hogy hova és mivel lőnek – a mostani légicsapásokra induló harci gépeken például főként 906 kilogrammos, GBU-31 irányított bombákat lehetett látni, egy ilyen hatalmas rombolóerejű fegyver használatával még a legjobb akarat mellett sem lehet elkerülni a rengeteg polgári áldozatot. És különösen nem a fenti körülmények között, és különösen nem akkor, amikor a bosszúszomjas, megalázott izraeli haderő részéről a legjobb akarat sem biztos, hogy adott.
De légicsapásokkal természetesen nem lehet megsemmisíteni a Hamászt, és támadási potenciálját is legfeljebb csökkenteni, de nem megszüntetni lehet a szervezetnek, hacsak Izrael nem tervezi szőnyegbombázással porig rombolni az egész övezetet, majd a romokat még le is napalmozni, hogy az alagútrendszereket is kifüstölje.
Izrael a légitámadások megkezdése után nem sokkal egy másik módszert is bevetett: a gázai áram- és vízellátás felfüggesztését, illetve a gázai határok teljes lezárását minden áruforgalom előtt is.
„Se áram, se étel, se víz, se gáz – minden elzárva. Állatokkal harcolunk, és e szerint járunk el”
- mondta Joav Gallant izraeli védelmi, kijelentve, hogy „totális ostrom” alá veszik az övezetet.
Csakhogy Gázában nagyjából 2,3-2,5 millió ember él, és még ha a Hamász által közölt, minden bizonnyal jócskán túlbecsült számokat is nézzük, a szervezethez akkor is legfeljebb néhány százezren tartoznak. Ha el is fogadjuk, hogy ők maguk hozták a fejükre a bajt, és „állatok”, akikkel szemben minden eszköz megengedett, mi lesz a többiekkel? Izrael arra szólította fel a gázai civil lakosságot, hogy hagyja el a területet (vagy legalábbis a Hamász létesítményeinek a közelét, de ez a fentiek miatt nagyjából ugyanazt jelenti), de ezt nehéz másnak, mint cinizmusnak nevezni: az övezet határain visszaállt az izraeli ellenőrzés és hermetikusan le vannak zárva, és Egyiptom sem nyitotta meg kapuit a menekülni kívánók előtt, tehát a lakosságnak nincs más választása, mint maradni és várni az elkerülhetetlent.
Csak hogy érzékeltessük a lehetséges tragédia mértékét: a terület lakosságának nagyjából 40 százaléka 15 év alatti gyermek, és Izrael nélkül az ivóvíz és az áramszolgáltatás napokon belül teljesen leállhat, az élelmiszer- és gyógyszerkészletek pedig legfeljebb néhány hétre lehetnek elegendőek. Már a mostani „háború” kezdete előtt is a becslések szerint a gázai háztartások kétharmada szorult valamilyen, főként élelmiszerben megnyilvánuló segélyre, és a lakosság 65 százalékának okozott rendszeres problémát a megfelelő mennyiségű élelmiszer biztosítása. (Egyiptom felől érkezhet valamennyi utánpótlás, azonban Izrael gyorsan lebombázta azon a határon az egyetlen, rafahi átkelőhelyet, ezért jelenleg gyakorlatilag a csempészalagutak jelentik az egyetlen lehetőséget bármit bejuttatni az övezetbe, és ez nyilván nem lehet elég a lakosság ellátásra.)
Valóban vállalná Izrael, hogy víz, élelem és orvosi ellátás nélküli agóniára ítél több mint kétmillió embert, köztük nagyjából egymillió gyermeket? Ez gyakorlatilag népirtás lenne, miközben az is nyilvánvaló, hogy pont a Hamász fegyveres, a külföldi pénzbeli és egyéb támogatásokhoz hozzáférő tagjai lennének a legutolsók, akiket elérnek a szenvedések. Izrael talán arra „játszik”, hogy Egyiptom egy ilyen humanitárius katasztrófa láttán megnyitná a határait, ám a kairói vezetés (ahogy más arab államoké is) korábban már többször tanúbizonyságot adott arról, hogy világpolitikai sakkfiguraként sokkal értékesebbnek tartják a palesztinokat, mint befogadott menekültként, „arab testvéreik” szenvedését pedig gondosan megfogalmazott nyilatkozatokban ecsetelni szeretik, nem pedig enyhíteni.
A teljes blokád másik lehetséges kimenetelének talán azt remélik Izraelben, hogy a palesztin lakosság végső elkeseredésében megdönti a Hamász uralmát, vezetőiket pedig kiadják, csak hát nagyon nagy kérdés, hogy ez megtörténne-e egyáltalán, és ha igen, mennyi idő és hány ember halála után, illetve milyen véres polgárháború során. Az mindenesetre biztos, hogy a most még a világ nagy részének együttérzését és szimpátiáját bíró Izrael gyorsan elveszítené a morális fölényét, ha egy ilyen, gyakorlatilag kiéheztetés útján végrehajtott népirtásra határozná el magát.
Véres és kockázatos a szárazföldi behatolás
Akkor tehát marad a szárazföldi erőkkel végrehajtott invázió, a Gázai övezet újbóli megszállása? Valószínűleg a Hamász harcképtelenné tétele szempontjából ez lenne a leghatékonyabb megoldás, de milyen áron?
Ha csak a dolog katonai oldalát nézzük, akár az ukrajnai Bahmut példáján is láthattuk a közelmúltban, hogy a városi környezetben vívott harcok a hadviselés legkaotikusabb, legvéresebb oldalai közé tartoznak. Ráadásul ez az a környezet, amelyben az izraeli haderő kétségtelen és sokszoros technikai és erőfölénye a legkevésbé érvényesülhet a Hamász és más szervezetek fegyvereseivel szemben. Hogy csak egy példát mondjunk, a világ legjobban páncélozott harckocsijának tartott Merkava tank sem sérthetetlen (ez a szombati támadás során is bebizonyosodott), a magas házakkal körülvett szűk utcákban pedig könnyű sok irányból, sokfajta fegyverrel támadni.
Hacsak az izraeli haderő nem akar minden házat, ahonnan akár csak egy lövést is leadnak katonáira nehézfegyverzettel a földdel egyenlővé tenni (és akkor ugyanott vagyunk, mint a szőnyegbombázás esetén), akkor egy ilyen szárazföldi hadművelet bizony házról házra, lakásról lakásra, szobáról szobára megvívott közelharcot jelent, méghozzá olyan terepen, ahol az ellenség van hazai pályán, és minden szoba, minden sikátor, minden pince és alagút potenciális csapdát jelent az izraeli katonáknak. Az sem egy valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy amint a szombati támadások során meg tudta lepni a Hamász az izraeli fegyveres erőket, úgy egy esetleges szárazföldi invázió során is új taktikákat és új, pusztítóbb fegyvereket (például az utóbbi években jóval olcsóbbá és elérhetőbb vált, Ukrajnában is tömegesen bevetett drónokat) is alkalmazna az utcai harcok során, tovább növelve az izraeli veszteségeket.
De még ha hajlandó is lenne ezt végigcsinálni az izraeli haderő, az sem garantálná a Hamász teljes megsemmisítését. Mivel senkire sincs ráírva, hogy a Hamász tagja, a terrorszervezet fegyvereseit semmi sem akadályozná meg abban, hogy elvegyüljenek a civil lakosság között, és akkor és ott csapjanak le, ahol a legnagyobb fájdalmat tudják okozni az izraeli katonáknak a „front” mögött. És ha meg is történne az övezet teljes elfoglalása, akkor fenn kéne tartani egy megszállást, és valamiféleképpen pacifikálni a területet, ami a legjobb esetben is hosszú évekig tartó, rengeteg véráldozatot követelő feladat (de inkább lehetetlenség, ahogy azt szintén a közelmúlt példái, Irak vagy Afganisztán esete is jól mutatja).
Ráadásként még ott vannak az elhurcolt civil és katona túszok, köztük több harmadik ország állampolgára, akiknek a helyzet minden katonai jellegű megoldási kísérletet tovább komplikál. Ugyan az izraeli különleges egységek a világ legjobbjai közé tartoznak, annak az esélye, hogy az övezetben minden bizonnyal több helyre szétszórt, fegyveres őrizet alatt tartott túszoknak akár csak a többségét erővel és élve ki lehessen onnan hozni, a nullával egyenlő. De hajlandó lesz-e Izrael legalább valamilyen tárgyalásokra az ő életük megmentése érdekében, vagy ők is a háború elkerülhetetlennek ítélt áldozatai közé kerülnek majd – és mit szólnának utóbbihoz az eddig Izrael szövetségeseinek számító, de legalábbis Izrael mellett kiálló országok vezetői és lakói?
A veszteseket már ismerjük
Ha valamiféle közelítő képet szeretnénk arról kapni, egy ilyen hadművelet milyen pusztítással és veszteségekkel járna, akkor talán érdemes felidézni a legutóbbi izraeli katonai behatolást az övezetbe, amelyre 2014-ben került sor. Akkor a bő három hétig tartó izraeli légicsapások, majd a szárazföldi behatolás során nagyjából 2300 palesztin vesztette életét, köztük 300-500 gyermek, és közel 11 ezren sérültek meg, köztük nagyjából 3300 gyermek, akik közül ezernél is többen szenvedtek tartós károsodást. Még izraeli becslések szerint is csak a palesztin halottak 50 százaléka tartozott valamelyik fegyveres szervezethez. Bő 450 ezer embernek kellett elhagynia az otthonát, a félmillió lakosú Gázaváros lakásállományának negyede-ötöde szenvedett súlyos károkat. Az izraeli haderő 67 elesett és 469 sebesült katonát vesztett.
Mindez egy igencsak limitált, az övezet területének egy kis részére kiterjedő akció során történt, az akció közvetlen kiváltó oka pedig három izraeli tinédzser elrablása és meggyilkolása volt. Jelenleg már bőven ezer felett jár a Hamász támadása során lemészárolt izraeli áldozatok száma, és korlátozott katonai akció helyett Izrael háborút hirdetett, vezetői nyíltan beszélnek a Hamász teljes megsemmisítéséről, kerüljön, amibe kerül. Nyilván teljesen önkényes lenne egy esetleges mostani akció várható veszteségeihez a fenti számokat háromszázzal felszorozni (a kiváltó okként megjelölhető izraeli civil áldozatok számának arányában), azonban egy, a Gázai övezet egészére kiterjedő, hosszú hetekig, hónapokig tartó háború esetén egyáltalán nem túlzás több tízezer palesztin áldozatot (emlékezzünk, legjobb esetben is legalább 50 százalékuk civil és minimum 10-20 százalékuk gyermek), és több száz elesett izraeli katonát vizionálni.
A 2014-es „háború” után mindkét fél győzelmet hirdetett. Izrael azt állította, hogy jelentősen meggyengítette a Hamászt, a Hamász pedig azt, hogy sikerült kivernie az izraeli erőket a Gázai övezetből. Most ott tartunk, hogy a Hamász olyan akciót hajtott végre, amelyre senki, és főleg az izraeli haderő és hírszerzés nem tartotta képesnek. Utóbbiaknak ki kell egyenlítenie a számlát, ez sajnos következik mind a háború, de még inkább a Közel-Kelet véres logikájából – Izrael nem mutathat gyengeséget sem, hiszen azzal gyakorlatilag zöld lámpát adna azoknak az államoknak és szervezeteknek, amelyek létezéshez való jogát is tagadják. Azt, hogy 2014 után most végül ki és milyen joggal hirdetheti majd magát győztesnek, még nem tudhatjuk, de az biztos, hogy a vesztesek elsöprő többségben azok lesznek, akiknek vajmi kevés közük volt bármilyen fegyveres akcióhoz.
Ebben nem követi Magyarország Lengyelországot. 
