Miért fáj Putyinnak?
Oroszország Putyin vezetése alatt több, a Szovjetunió felbomlásakor tőle elszakadt oroszajkú területet kvázi visszaszerzett, noha ezeket a világ nagy része nem ismeri el. A közelmúltban ezt történt Ukrajna esetében is, csakhogy Oroszország úgy tűnik, nem tekinti ezzel lezártnak az ukrán kérdést. Roppantul nyugtalanítja, ha Ukrajna az EU, sőt mi több a NATO felé kacsingat.
Az oroszok, mindenekelőtt Putyin, úgy érzik, hogy az ukrán egy tőlük alig eltérő testvérnép, olyasmi, mint a németeknek Ausztria. Ezért nem akarják megszakítani velük a szoros kapcsolatokat, és pláne nem akarják őket egy valamelyest ellenséges táborban látni. De min alapszanak ezek az orosz érzelmek? Ennek feltáráshoz szükség van Ukrajna történelmének áttekintéséhez.
Kis ukrán történelem
A keleti szláv népek első államalakulata nagyjából ezer évvel ezelőtt a Kijevi Rusz volt. Ekkor még nem voltak külön oroszok, ukránok, fehéroroszok. Az államalakulat a 11. században felbomlott, helyette több kisebb fejedelemség jött létre. A döntő változást a tatárjárást hozta: a fejedelemségek úgy meggyengültek ekkor, hogy egy részüket Lengyelország, más részüket Litvánia hódította meg, az ezektől keletre fekvő területeket pedig a tatárok tartották függésben. Gyakorlatilag a litván uralom alatt lévő területek lakosságából lett a fehérorosz, a lengyel megszállás alattiakból pedig az ukrán (először kisorosz) nép. A többi területen a félfüggetlen fejedelemségek közül a 14. században kiemelkedett Moszkva, összegyűjtötte a körülötte lévő orosz földeket, egyesítette a fejedelemségeket, majd terjeszkedni kezdett kelet felé. A tatár uralmat lerázta, cársággá alakult, majd az évszázadok alatt létrejött belőle a hatalmas Orosz Birodalom.
A 16-17. század folyamán a lengyel uralom alatt élő keleti szlávok (kisoroszok) egy része megunta a lengyel uralmat, és a Dnyeper középső folyásánál lévő, Oroszország, Lengyelország és a Török Birodalom közt elterülő senkiföldjén telepedtek le. Ők voltak a kozákok, a hármas határnál lévő földjüket pedig „u krajina” néven emlegették, ami azt jelenti: „a határnál”. Lakói egy idő után ez alapján már ukránoknak (határ mentieknek) nevezték magukat. Függetlenségüket nem tudták megtartani: orosz fennhatóság alá kerültek. A 17-18. században aztán Oroszország nyugaton terjeszkedett: fokozatosan elhódítva a lengyelektől és a litvánoktól a kisoroszok, ill. fehéroroszok által lakott területeket. A kozák ukrán államalakulat autonómiáját végül az oroszok megszüntették, ugyanakkor a volt lengyel területek lakossága átvette tőlük az ukrán nemzettudatot. Így létrejött a mai értelemben vett Ukrajna, de semmilyen jogot nem kapott az Orosz Birodalomban.
Az 1917-es forradalmak után Ukrajna a Szovjetunió része lett, de ekkor már tagköztársasági státuszt kapott. Ennek határai azonban nem az etnikai vonalat követték, hanem jelentős oroszakta területeket is tartalmaztak. Végül, az 1991-es függetlenedéskor ez lett az ország külső határa (a 2. világháború után Galícia és Kárpátalja ruszinok lakta területei is Ukrajnához kerültek).
Az ukrán nép tehát valóban igen közeli rokonságban van az orosszal, miután a két nép csak 500-700 éve különült el. Ráadásul az ukrán nemzettudat és nyelvhasználat mértéke is csökken nyugatról keletre haladva (Kijevben például egyfajta orosz-ukrán keveréknyelvet, az ún. szurzsikot használják). A különbség így nem is elsősorban nyelvi, hanem inkább az eltérő kulturális örökségből adódik. A katolikus Lengyelország és Litvánia több száz éves virágzásuk során az európai kultúra integráns részét képezték, valószínűleg ezért is vágynak az ukránok, különösképpen a nyugati országrész ukránjai az európai közeledésre. Ugyanakkor pravoszláv vallásukat és a cirill betűs írást megtartották: ez pedig az oroszokkal való hasonlóságot emeli ki, ami természetesen a keleti országrészben erősebb.
Lavírozás helyett kompromisszumkeresés
Az ukránok az elmúlt években egy kicsit el is kényelmesedtek ebben a helyzetben, legalábbis gazdasági értelemben. Arra számítottak, hogy a nyugat is, Oroszország is verseng a kegyeikért, ami mindenekelőtt pénzt illetve gazdasági előnyöket jelent. Most pedig ott tartunk, hogy az oroszokkal ellenségesek, onnan tehát semmire sem számíthatnak, így nyugat felől szeretnének pénzt látni. Költségvetésük, adóssághelyzetük katasztrofális, devizatartalékaik minimálisak. Az EU-tól, az IMF-től és a Valutaalaptól várják a csodát.
Mi lehet a kiút ebből a helyzetből? Mindenekelőtt Ukrajnának a nagyhatalmi játszmák révén remélt előnyök készpénzre váltása helyett gazdaságukat, költségvetésüket kellene rendbe hozni: ebben az esetben a nemzetközi szervezetek is nagyobb hajlandóságot mutatnának a segítségnyújtásra. Jelenleg ugyanis csak egy feneketlen zsákba öntik a pénzt. Emellett, bármilyen nehéznek is tűnik, az ukránoknak meg kellene kísérelni szót érteni az oroszokkal is. Valamilyen szinten rendezni gazdasági kapcsolataikat, tárgyalni velük arról, hogy milyen kompromisszumok képzelhetők el az integrációk ügyében. Nem hagyhatják figyelmen kívül a geopolitikai realitásokat, bármilyen fájdalmasak is legyenek azok.
Tisztában kell lenniük azzal is, hogy az EU semmire sem vágyik kevésbé, mint hogy egy bizonytalan határokkal rendelkező, legatyásodott, 40 milliós országot vegyen a nyakába teljes jogú tagként, és igazából a NATO-nak sem hiányzik egy olyan új tag, aki az atomháború veszélyét hozza magával az orosz konfliktus révén. Persze sokat segítene, ha a Nyugat és Oroszország is valamiféle kompromisszumot keresne mind az ukrán kérdésben, mind az egymással való kapcsolatok kérdésében. Sem az erőszak, sem a zsarolás nem visz előre, ez látszott az 2014-es eseményekből.
Az erőszakos cselekményekben legkevesebb négy palesztin és két izraeli vesztette életét. 
Minden szempontból tökéletes egyensúlyi árfolyam nem létezik
