Kína gazdasága még torzabb, mint Mao idején?

Mao álma

A fő probléma az, hogy a beruházási ráta a GDP 46 százaléka, ami több mint 1958-ban, amikor Mao nekirugaszkodott a nagy ugrásnak, melynek az volt a célja, hogy Kínából pikk-pakk fejlett ipari országot csináljon. Ez akkor teljes kudarcot vallott, de aztán 1980-tól mégiscsak növekedésnek indult az ország, és mára létre is jött Mao álma, csak épp nem az értelmetlen óriás állami beruházásokkal, hanem azzal, hogy az egész világ odatelepítette gyárait.

Az óriási növekedés így már több évtizede tart, de kissé túlfutott, és oda vezetett, hogy óriási kapacitás feleslegek vannak pl. acélból és cementből, és sokan attól tartanak, hogy a sok új beruházás már nem fogja kitermelni a rá felvett hiteleket, és akkor adósságválság következhet. A beruházás és a GDP aránya nemcsak a Mao-félénél nagyobb, hanem a Japánban a 80-as években jellemzőnél is, ahol hasonló volt a helyzet, mint Kínában most. Több évtized után az óriási növekedés kifulladt, az ingatlanlufi kipukkadt, és az ország végül lényegében két évtizedes recesszióba süllyedt.

Nagy ugrás

A beruházásokat a kormány pörgette föl a 2008-as válság után, elvileg azért, hogy fenntarthatóbb növekedést hozzanak létre főleg a szolgáltatási szektorra és a belső fogyasztásra alapozva. Közben azonban újra visszaesett a növekedési ütem a 2009-es szint közelébe, 6,8 százalékra. Nem mintha ez önmagában, sőt világviszonylatban kevés lenne, de a korábbiakhoz, valamint a beruházások volumenéhez képest már igen.

A Mao-féle nagy ugrás úgy zajlott, hogy az állami vállatok óriásberuházásokba fogtak, melyhez a népnek is hozzá kellett járulnia: elvárták, hogy mindenki minden nélkülözhető fémtárgyát a vas-, és acélipar rendelkezésére bocsássa. Emellett zajlott az erőltetett mezőgazdasági beruházás is, együtt a szövetkezetesítéssel, aminek az eredménye nemhogy növekedés, de egyenesen éhínség lett.

Vissza kell fogni

Persze ilyesmiről a mai, modern Kínában szó sincs, de az elemző szerint a gazdaság csak akkor lesz újra egészséges, ha a kormány úrrá lesz a túltermelésen, a termelői árak deflációján és a nyakló nélküli hitelezésen. Ez tulajdonképpen egy hitelbuborék, csak nem osztalékot fizetnek és sajátrészvényt vásárolnak a cégek, mint Amerikában, hanem megfelelő kereslet nélküli termékek gyártásába fognak, mondhatni a raktáraknak termelnek. Mindez azért, hogy látszólag fennmaradjon a gyors növekedés, bármi áron.

A probléma, nem meglepő módon, főleg az állami vállalatoknál jelentkezik, melyek átlagosan csak 3 százalékos tőkearányos megtérülést hoznak, ami kevesebb, mint fele a magánszektorra jellemzőnek. Ráadásul mostanában egyre nehezebb a pénzt is külföldre utalni, miután a jüanra újabban nehezedő nyomás és a tőzsdei lufi kipukkadása miatt szigorítottak a tőkekorlátozásokon.

Hadd ereszkedjen a jüan

Ami a valutát illeti: miközben a kínai jegybanknak megvan az elszántsága és lehetősége a jüan árfolyamának fenntartására rövidtávon, ennek nem sok értelme van, mert a hatalmas kereskedelmi többletből szép lassan deficitbe forduló országnak gyengébb valutára lesz szüksége, vagyis muszáj lesz elengedni a jüant, hadd értékelődjön le.

A kormánynak be kell látnia, hogy véget ért a több évtizedes nagy menetelés, nem lehet az égig érni. A viszonylag fejlett ipari gazdaság ugyanakkor már adott, elég egy szolid növekedés, lassan visszaálló egyensúlyi helyzet mellett.