A kínai népesség növekedése több évtizedes mélyponton áll – az állampárt pedig az alacsony születésszám mellett az elöregedő munkaerő problémájával is szembesül. A nemrég közzétett, tízévente készített népszámlálás szerint az ország lakossága 2010-ről 2020-ra 5,38 százalékkal, mintegy 1,41 milliárd főre nőtt. Ezt megelőzően még 5,84 százalék, ennél is korábban pedig kétszámjegyű volt a növekedés mértéke.

A 2010-es korábbi népszámláláshoz képest összesen 72 millióval nőtt az ország lakossága, ez egyébként jelentősebb ugrás arányosan, mint a Franciaországban, vagy éppen az Egyesült Királyságban regisztrált szint, viszont a kínai kormány 1953, az első cenzus óta nem mért ennyire alacsony növekedési rátát. Ez azonban nem minden, hiszen a születések száma is mindössze 12 millió volt, fenntartva az immáron negyedik éve csökkenő trendet ezen a területen – utoljára 1961-ben regisztráltak alacsonyabb szintet, ekkor egy éhínség milliók halálát okozta, és csak 11,8 millió gyermek született. Peking egyébként így éppen nem tudta teljesíteni a kétgyermekes családmodellre való átálláskor, 2016-ban kitűzött célt, miszerint 2020-ra 1,42 milliárd főre emelik a lakosságszámot.

A munkaképes korú, 15 és 59 év közötti emberek száma a csúcsot jelentő, 2011-es 925 millió óta gyorsan csökken, ami gazdasági nehézségeket okozhat. A munkaképes korúak akkor a népesség mintegy háromnegyedét tették ki, ez az arány becslések szerint 2050-re 50 százalék körülire csökkenhet – ez a potenciális demográfiai krízis pedig egyértelműen komoly veszélyt jelent a vezető nagyhatalmi és ipari óriástermelői babérokra törekvő Kína számára.

Kína saját problémájának kovácsa?

Az elöregedő társadalom kérdése önmagában azonban nem kifejezetten az ázsiai óriás problémája, hiszen olyan fejlett társadalmak, mint az Egyesült Államok is hasonló problémákkal küzdenek – igaz, jelentős különbséget jelent az, hogy a kínai háztartások jóval alacsonyabb átlagjövedelemmel rendelkeznek a New York Times cikke szerint. Azaz egyszerűen fogalmazva:

Kína előbb fog megöregedni, mint meggazdagodni.

Az elöregedő társadalomra adható kormányzati válaszok közt szerepel a nyugdíjkorhatár megemelése. A jelenleg férfiak számára 60, a nők számára 50 éves kornál meghúzott határvonal a világ egyik legalacsonyabbja, azaz ez a döntés biztosan csökkentené a terhet a nyugdíjrendszeren. Egy, a kormány által nemrég készíttetett kutatás arra az eredményre jutott, hogyha a jelenlegi rendszert nem változtatják meg, akkor 2036-ra kifogyhat az állami nyugdíjalap. A potenciális emelés komoly ellenállásra talált a kínai társadalmon belül – a fiatalok azért aggódnak, hogy így nehezebben találnak majd munkát, míg az idősebbek pont ennek ellenkezőjétől óvakodnak; hogy egy fiatal munkaerővel telített piacon már nem lesz rájuk szükség

A kínai társadalom elöregedésének okait emellett az 1980-as évek elején bevezetett „egykepolitikában” kell keresni, amelynek keretében csak egy gyermeket vállalhattak a családok. Ez a politika nagyjából 400 millióval csökkentette a születésszámot az országban a 2016-os visszavonásig (jelenleg a kormány két gyermek vállalását „javasolja”), ugyanakkor egyúttal a termékeny nők számában is visszaesést hozott. A legfrissebb adatok szerint a közel 1,41 milliárdos népesség 723,33 millió férfiból és 688,44 millió nőből áll össze, azaz az egykepolitika megszüntetése ellenére továbbra is hatalmas a különbség a nemek közt – több mint 34 millió.

Önmagában a gyermekvállalás korlátozása azonban nem borította volna fel annyira a nemek arányát, ahogy az a fokozatosan javuló helyzet ellenére is tapasztalható a jelenlegi Kína társadalmában – 100 nőre nagyjából 105,07 férfi jut, míg 2010-ben ez 105,2 volt. A demográfiai krízis okait a társadalmi berendezkedésben és az egykepolitika "irányvonalában" kell keresni, hiszen az egyéni reprodukciós jogok felett gyakorolt állami kontroll egy teljes generáció életét határozta meg alapjaiban.

Kulturális kérdés a fiúk születése

A 2019-es ’One Child Nation’ dokumentumfilm rendezői, Nanfu Wang és Jialing Zhang a szabályozás hosszantartó hatásait mutatták be a társadalomban. Mint Wang meséli, az egykepolitikát hirdető propaganda, amely szerint mind a férj, mind a feleség kötelessége a családtervezés, végigkísérte a mindennapi életet az országban, egészen a 2016-os fordulatig, amikortól a párt által támogatott retorikában már a két gyermek vállalása lett a mintakép. 

A kínai kultúrában a vérvonal csak férfiágon öröklődik, a nők a közvélekedés szerint „kiházasodnak” a családjukból azért, hogy csatlakozzanak a férjükhöz, és gondoskodjanak a férfi öregedő szüleiről is. Ezért hagyományosan sokkal többre tartják a családi nevet továbbvivő, majdani gondoskodó fiúgyerekeket, akikre egyfajta befektetésként is tekintenek családjaik, hiszen abban a Kínában, ahol sokan elegendő nyugdíj és megfelelő anyagi források nélkül érik el az időskort, a fiúk jelentik a biztonsági hálót.  

Az 1985-ös születésű rendezőnő saját édesanyjával folytatott beszélgetése tökéletesen illusztrálja, hogy a lányok hogyan kerültek véglegesen hátrányba:

Akkoriban még nem lehetett ultrahangos vizsgálat a bébi nemének megállapításához. Mielőtt megszületett volna a bátyád, a nagymamád elővett egy bambuszkosarat, és azt mondta, hogyha ismét lányom születik, a kosárban kitesszük az utcára.

Ez az egyértelmű preferencia a fiúk iránt ahhoz vezetett, hogy egyre több kislányt hagytak magára, azt remélve, hogy egy másik család befogadja majd őket, ám az elhagyott gyermekek gyakran nem élték túl mindezt, vagy éppen árvaházakon keresztül külföldi, gazdag családokhoz kerültek – az Egyesült Államokban 2012-ben például közel háromezer kínai babát fogadtak így örökbe.

A születésszabályozási politika ugyan hivatalosan az ország egészére vonatkozott, mégis jelentős különbségek voltak az előírások betartatásának szigorúsága közt városi és vidéki szinten – gyakran előfordult, hogy amennyiben a kisebb településeken élő családok elsőszülöttje lány volt, a hatóságok inkább szemet hunytak és engedélyezték egy újabb gyermek vállalását, így az egykepolitika valójában „másfélpolitikává” vált. Annak ellenére, hogy a hatóságok sokáig próbálták szabályozni a gyermekvállalást, a társadalmi beidegződés legyőzhetetlennek bizonyult, így sok városlakó más címekre való átjelentkezéssel próbálta megúszni a szabály megsértéséért járó pénzbüntetést, míg vidéken az is gyakori volt, hogy az anyák addig szültek, amíg fiuk nem született – a lánygyermekeket gyakran elhagyva, vagy rosszabb esetben meggyilkolva.

Nem várt következmények

A 35 évnél hosszabbra nyúló időszak következményeit a jelenlegi Kína társadalma tapasztalja igazán – írja cikkében a ThinkChina. Az egykepolitika egyik nem várt következménye ugyanis pontosan az, hogy az országban jelentősen felértékelődött a nők szerepe – különösen a nagyvárosokban, ahol a szigorú pénzbírságok és a munkahely elvesztését is magában hordozó büntetés miatt a lakosság kevésbé merte megkockáztatni egy második gyermek vállalását, így ha lányuk született, a szülők inkább arra koncentráltak, hogy minél jobban felneveljék, és jó iskolákba járassák őt.

A New York Times szerint az egyre több, végzettséggel rendelkező, jó oktatásban részesült nő komoly gazdasági tényezőt is jelent, hiszen a munkaerőpiacon is megjelennek, sokszor egészen komoly állásokban, a családalapítás helyett a karrierük építésére koncentrálva, így egyre csökken azok száma, akik számára a házasság jelenti az egyetlen utat az anyagi biztonsághoz.

A legérdekesebb pozícióba azonban mégis azok a vidéki nők kerültek, akiket családjaik nem taszítottak el születéskor, ugyanis a tradicionálisan fiúgyermekre vágyó kultúrában jelentősen lecsökkent a termékeny, házasulandó korban lévő nők száma. Ennek egyenes ági következménye, hogy az élelmes menyasszonyok (és családjaik) sokszor szinte megfizethetetlen árat kérnek a házasság előtt – mindenképpen ironikus, hogy ez, az egyébként szintén szexista gyakorlat a nemek közti egyenlőtlenséget sárba tipró egykepolitika indirekt eredménye.

Az új generáció már nem a gyermekvállaláson gondolkozik

Azt a népszámlálás adatai is megmutatták, hogy a születések száma durván lecsökkent az ázsiai országban, és ez a tendencia csak romlani látszik, hiába hirdeti a két gyermek vállalásának fontosságát az állami propaganda, de a tapasztalatok szerint ez egyre kevésbé működik. A dráguló ingatlanpiac, az életszínvonal javítása iránti igény, és a gyermeknevelés megugró költségei miatt a fiatalok egyre kevésbé hajlanak arra, hogy családot alapítsanak, és egyre többen döntenek amellett tudatosan, hogy nem házasodnak meg, arra hivatkozva, hogy

ha nekünk sem jut elég jó élet, miért tennénk ki ennek még egy embert?

A kínai kormány egyértelműen lépéskényszerbe került, ennek egyik első állomásaként április végén az egyik legnagyobb kínai közösségi média platformon lecsaptak feminista csoportokra – a Douban oldalairól nagyjából 10 különböző fórumot tüntettek el arra hivatkozva, hogy ezek „radikális és extrém politikai nézeteket terjesztettek”.

Nehéz nem észrevenni az összefüggést a csökkenő születés- és házasságszámok és az állam intézkedés közt annak tükrében, hogy az egyik bezárt fórum az úgynevezett 6B4T-mozgalomhoz tartozott, amelynek tagjai nemet mondanak a férfiakkal folytatott bármilyen párkapcsolatra a Voice Of America cikke szerint. Nem randevúznak, nem házasodnak, nem szexelnek, nem vállalnak utódokat, nem vásárolnak olyan termékeket, amelyek a nők „elnyomását hirdetik”, és kiállnak más szingli nők mellett, valamint fellépnek a női test szexualizálása, a vallások, és a hírességek idealizálása ellen is.

A kínai feminizmus történelmi gyökereit az 1911-es forradalom időszakában kell keresni, a mozgalom kezdetekben a szocializmussal összefonódva küzdött a nők jogaiért az erősen patriarchális berendezkedésű társadalomban, egyebek mellett olyan hagyományok ellen is, mint a női lábak kötözése (a kisebb lábfejet vonzóbbnak tartották).

A jelen Kínájának feminizmusát az úgynevezett „Feminist Five” („feminista ötök”) szimbolizálják a legjobban, Li Maizi (születési nevén Li Tingting), Wei Tingting, Zheng Churan, Wu Rongrong, és Wang Man azután tett szert nemzetközi ismertségre, hogy 2015-ben egy nappal a nemzetközi nőnap előtt letartóztatták őket azért, mert a tömegközlekedésen történő szexuális zaklatások ellen tüntettek. Az incidens előtt a nők nemzetközi szinten lényegében ismeretlenek voltak, ám előállításuk időpontja komoly nemzetközi figyelmet kapott – például az akkor amerikai elnökjelöltségre pályázó Hillary Clinton is kiállt értük.

A feminista párbeszéd korábban minden más politikai diskurzusnál elfogadottabb volt Kínában, ám nehéz elképzelni, hogy akkor, mikor az új generáció egyébként is egyre kevésbé gondolkozik családalapításban, és egyre több nő mond nemet a patriarchális társadalom kereteire, az állampárt érdekében állna a feminista hangok további erősödése. A VOA cikkében megszólaló aktivista így foglalta össze a helyzetet: a feminista mozgalom rávilágított a jelenlegi társadalmi berendezkedés hibáira és a nemek közti egyenlőtlenségre a kínai társadalomban, és azok, akiknek a jelenlegi rendszer kedvez, ellenzik mindezt.

Teher a jövőn

Wang Feng, a Kaliforniai Egyetem professzora egy banki záloghoz hasonlította az egykepolitikát – a kínai kormány elzálogosította az ország jövőjét, hozzátéve, hogy a demográfiai akadályok alááshatják a nagy ambíciókat.

A gyermekvállalásra biztató állami ideológia éles ellenpontjaként jelennek meg a főleg ujgurok lakta Hszincsiang régióban bevezetett intézkedések – a régió muszlim közösségének női tagjainak jelentős részét arra kötelezték, hogy fogadják el egy fogamzásgátló eszköz felhelyezését. Egy, a beavatkozáson áteső, 2017-ben 50 éves nő beszámolójában úgy fogalmazott, hogy annak ellenére, hogy ténylegesen csak egy gyermeket vállalt az előírásoknak megfelelően, mégis rendőrökkel fenyegették, hogy ne tiltakozzon a procedúra ellen.

A népszámlálás eredménye hosszútávon feltételezhetően végül ahhoz vezethet a szakértők szerint, hogy a 2016-ban két gyermekesre módosított születésszabályozási politika tovább enyhülhet – erre utaló lépéseket tett több régió vezetése is, ugyanis egyre gyakoribb, hogy a három vagy több gyermeket vállaló családoknak már nem kell tartania a potenciális bírságoktól.