Elkészült a világ első olyan kutatása, mely megpróbálja megbecsülni, mennyi műanyagot visz be az ember a szervezetébe szándékolatlanul, pusztán a környezet plasztikszennyezése miatt. A felmérés szerint az évente bevitt műanyagrészecskék száma az átlagembernél nagyjából 50 ezer, és belégzéssel is hasonló nagyságrendben kerül be a szervezetünkbe a mikroplasztik. A valós szám azonban ennél is jóval magasabb lehet, mert a kutatók csak néhány étel és ital összetételét vizsgálták meg, illetve drasztikusan növelheti a bevitt műanyag mennyiségét, ha valaki például előszeretettel fogyaszt plasztikpalackos ásványvizet.
Hogy pontosan milyen káros hatásai vannak a szervezetünkre a mikroműanyagoknak, az egyelőre nem ismert, de lehetséges, hogy a testünkben mérgező anyagok oldódnak ki belőlük. Egyes részecskék olyan kicsik, hogy a szöveteinkbe is behatolhatnak, és immunreakciókat válthatnak ki. Ez különösen azért aggasztó, mert a testünkbe már amúgy is rengeteg káros ultrafinom részecske jut be a légszennyezéssel, és a szmog egy minapi tanulmány szerint a szív- és tüdőbetegségeken túl felelős lehet cukorbetegségért, demenciáért, májproblémákért, húgyhólyagrákért, valamint törékeny csontokért és bőrbetegségekért is. A légszennyezést pedig nem csak a felnőttek termékenysége, de a gyerekek és a magzatok egészsége is megszenvedi.
A mikroműanyag-szennyezés java részét a világban mindenütt jelen lévő műanyagszemét szétforgácsolódása okozza. Ezek a plasztik szemcsék aztán eljutnak mindenhova a levegőtől kezdve a folyókon és a talajon át az óceánok legmélyére is, és kimutatták már a palackozott mellett a csapvízben valamint vízi élőlényekből készült ételekben is.
Az Environmental Science and Technology tudományos folyóiratban publikált friss tanulmány 26 korábbi felmérés eredményeit vette alapul, amikot kiszámította az éves, átlagos műanyagbevitel mértékét. A korábbi kutatások halak, kagylók, cukor, só, sör és víz, valamint a városi levegő plasztikszennyezettségét mérték. Az adatösszegzés után a tudósok az amerikai kormány táplálkozási irányelveiből kiindulva számolták ki, hogy a felnőttek átlagosan 50 ezer, a gyerekek pedig átlagosan 40 ezer műanyagrészecskét visznek be egy év leforgása alatt, csak az evéssel.
Mivel azonban az alapul vett, korábbi kutatások az elérhető táplálékfajták csak bizonyos szeleteire koncentráltak, ez a tanulmány csak a kalóriabevitel 15 százalékát adó élelmiszerpaletta szennyezettségével tudott számolni. A vizsgálatot vezető Kieran Cox szerint a kenyér, a feldolgozott termékek, a hús, a tejtermékek, sőt, a zöldségek is akár ugyanilyen nagyságrendben tartalmazhatnak plasztikrészecskéket. Cox azt mondja, könnyen lehet, hogy végső soron részecskék százezreit visszük be minden évben.
Az eddigi legrészletesebb szennyezettségi adatok a vízről vannak: a számok szerint a palackozott vizek átlagosan 22-szer annyi mikroműanyagot tartalmaznak, mint a csapvíz. Ha valaki egész évben csak palackozott vizet iszik, akkor pusztán ebből a forrásból 130 ezer nemkívánatos részecskét visz be a csapvizesek 4 ezrével szemben.
Azt egyelőre a kutatók sem tudják, mi történik a belélegzett mikroműanyagokkal, de az új tanulmány azt valószínűsíti, hogy java részüket nem köhögjük vagy tüsszögjük ki, hanem ugyanúgy a szervezetünkben maradnak, mint a lenyelt társaik. A tanulmány feltételezi, hogy az ételeinkre szálló mikroműanyagok további részecske-tízezrekkel járulhatnak hozzá a konkrétan az ételek belsejébe jutott, elfogyasztott szemcsék éves mennyiségéhez.
Cox azt mondja, az ő életmódján azonnal változtatott a tanulmányuk eredménye: mióta összegezték az adatokat, a lehető legjobban tartózkodik a műanyag csomagolású élelmiszerektől és a palackozott vizektől. Kiemeli azt is, hogy ha megpróbáljuk kiiktatni az életünkből az egyszerhasználatos műanyagokat, és támogatjuk a plasztik csomagolóanyagoktól elmozduló cégeket, annak olyan hatásai lesznek ránk, melyek elsőre nem is tűnnek egyértelműnek: nem csak a bolygót terhelő szemét mennyiségét csökkenthetjük, de a saját egészségünket is hatékonyabban óvhatjuk meg.
(Guardian)
Románia volt a szenvedő fél. 
