Legyőzni az államadósságot: itt egy megoldás

A közgazdaságtudomány két kiemelkedő munkásságú és nemzetközileg is elismert képviselője, Charles Wypłosz és Pierre Pâris egy nagyon hasznos és érdekes írásban fejtették ki a véleményüket arról, hogy miként lehetne, illetve miként kellene megnyugtatóan kezelni az eurózóna adósságválságát.

Kiindulópontjuk szerint az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programjának (OMT) egyik következménye, hogy a spreadek (hozamkülönbségek) a továbbiakban már nem jelzik megfelelően, hogy mit gondolnak a befektetők az egyes országok államkötvényeiről, emiatt pedig már nem alkalmasak a fenntarthatóság mérésére. Helyette a szerzők a GDP-arányos államadóssággal (adósságráta) igyekeznek megragadni a jelenséget, és miután ez a mutató mind az unió átlaga, mind pedig pénzügyi segítségre szoruló országok tekintetében nagyobb, mint a válság előtt volt, ezért arra jutottak, hogy a jelenlegi helyzet hosszú távon fenntarthatatlan.

(Ezen a ponton érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a fiskális fenntarthatatlansággal kapcsolatos vizsgálatok egy jelentős része azt jelzi, hogy önmagában az adósságráta nagyon keveset árul el a fenntarthatatlanságról, ám az adósságspirál veszélye miatt a kiugróan magas államadósságok csökkentése ettől függetlenül is kívánatos.)

A beavatkozás szükségessége mellett a szakemberek öt pontban foglalják össze a különböző lehetőségeket:

1. Lassan csökkenteni az adósságot költségvetési többlet segítségével

Ennek a forgatókönyvnek az a lényege, hogy az eladósodott országok a saját költségvetésükből gazdálkodják ki a felvett hitelek visszafizetéséhez szükséges összeget. Az egyik probléma ezzel az, hogy néhány érintett ország (Görögország, Portugália vagy Olaszország) esetében 20 évis is eltart, amíg a maastrichti szerződésben szereplő 60 százalék alá sikerül csökkenteni az adósságrátát. Ennél is nagyobb baj, hogy az első szakaszban a deficites költségvetésből szufficitest kell csinálni, ami visszafogja a gazdaság teljesítményét és a szerzők szerint a jelenlegi növekedési körülmények és kilátások mellett még nem jött el az ideje az ilyen „fejnehéz” megoldásoknak.

2. Privatizáció

Felgyorsítaná a folyamatot az államok tulajdonában lévő vagyontárgyak (egy részének) értékesítése, és bár nehéz pontosan megmondani, hogy kinek miből mennyije van, az OECD legfrissebb adatai szerint lenne mit privatizálni. A bruttó és a nettó adósságráta közötti különbség az eurózónában átlagosan, GDP-arányosan 37 százalék, de például Görögországban ez az érték meghaladja a 60 százalékot is.

Ezzel a lehetőséggel kapcsolatban az egyik probléma az, hogy az értékesítés komoly adminisztratív terhet jelent, ráadásul akár 2-3 évig is eltarthat egy ilyen folyamat. Emellett a végkiárusításokhoz hasonlóan az érintett országoknak számolniuk kell azzal is, hogy „áron alul” tudják csak értékesíteni a vagyonelemeket.

3. Az adósságok átstrukturálása

Mivel a szerzők szerint az előző két út nem járható, így az adósságok átstrukturálása nem csak elkerülhetetlen, hanem egyenesen kívánatos. Csupán az jelenti a problémát, hogy az államok által felvett hitelek jelentős részét a kereskedelmi bankok biztosították számukra, ezért egy jelentős mértékű adósságátstrukturálás komolyan veszélyeztetné a pénzügyi szektor működőképességét, ami végső soron megint a bankok költséges megmentésére kényszeríthetné az országokat.

Ebből a szempontból megoldást jelenthetne a külső segítség, ám a szerzők rámutatnak arra, hogy az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) szabad kapacitása 500 milliárd euró, míg a válságba került országok (Görögország, Portugália, Spanyolország, Írország és Olaszország) összes adóssága 3750 milliárd euró.

4. Az adósságok elengedése

Ez a forgatókönyv annyiban különbözik az előzőtől, hogy az ESM (és/vagy több más ország) nem csupán megvásárolná a bajba került országok államkötvényeit, de a következő lépésben el is engedné a tartozást. Tulajdonképpen egy nagyon jelentős pénzügyi transzfer lenne a gazdagabb országok részéről a bajba került államok számára – és pont ez az egyik probléma, hiszen ez politikai akadályokba ütközik.

Másrészt viszont közgazdasági szempontok alapján is megvalósíthatatlan. A szerzők számításai szerint a hitelező országok GDP-jének 30 százalékába kerülne, ha elengednék hat eladósodott ország (Görögország, Portugália, Spanyolország, Írország Olaszország és Franciaország) adósságának a negyedét. Kisebb országok, például Görögország esetében azonban megvalósítható ez a lehetőség, fogalmaznak a szakemberek.

5. Az adósság monetizálása

Ha egy ország nagyon eladósodik, akkor a befektetők gyakran tekintenek a központi bankra végső megoldásként. Volt olyan kutatás, amely éppen azzal magyarázta az eurózóna adósságválságát, hogy a befektetők nem hittek abban, hogy az EKB végső soron helyt áll az egyes országok helyett. Kötvényvásárlási programja, illetve annak sikere éppen azt jelzi a szerzők szerint, hogy az EKB-nak komoly szerepe lehet a válságkezelésben a spreadek stabilizálásán túl is. A kötvényvásárlás önmagában egyrészt azért nem hatékony megoldás, mert az utánuk fizetett kamat az EKB nyereségén keresztül növeli a tulajdonosi jogokkal rendelkező országok jövedelmét, ami egy fordított irányú transzfer lenne a bajba jutott országok felől a tehetősebb államok felé. Másrészt viszont, ha lejárnak a kötvények, akkor vissza kell fizetni a hitelt, így ez a megoldás nem jelent igazi könnyítést az eladósodott államoknak.

Éppen ezért a szerzők azt javasolják, hogy az EKB előbb vegye meg az érintett államok kötvényeit, majd ezt alakítsa át határozatlan idejű, nulla kamatozású hitellé. A konstrukció előnye, hogy az adósság gyakorlatilag eltűnik, mert nem kell kamatot fizetni és a hitelt sem kell visszafizetni.

Az ilyen típusú, az adósságok monetizálásán alapul megoldásokkal szemben leggyakrabban felhozott ellenérv az infláció megugrása, ám a szerzők szerint ennek most nagyon kicsi a valószínűsége. Egyrészt azért, mert a hitelpiac befagyása miatt a monetáris bázis bővülése nem jelenti a pénzkínálat növekedését, másrészt viszont a magas munkanélküliség dezinflációs környezetre utal. Később persze a recesszió után felerősödhet az inflációs veszély, ám erre is van megoldásuk. Meg lehet emelni a kötelező tartalékrátát, és kötvényt bocsáthat ki az EKB. Ez utóbbi lépés ugyan nem költségmentes, ám a konstrukció előnye, hogy egyaránt terheli a bajba került és az vétlen államokat is. Ráadásul az EKB mérlegének ilyen mértékű bővülése nem is lenne példa nélküli.

Az persze maguk a szerzők is hangsúlyozzák, hogy ez utóbbi megoldás is csupán fügefalevélként takarja el az adósságrendezés költségeit, ám nem lényegtelen, hogy a hatásokat időben elnyújtja, a költségeket pedig oly módon szétteríti, hogy jusson belőle az eladósodott országoknak is.