A nyolcaddöntőbe jutott afrikai csapatok közül ugyan Szenegál simán kiesett az angolok ellen, Marokkó viszont hatalmas izgalmak közepette, tizenegyespárbajban kiejtette a torna esélyesei közé számító Spanyolországot. Ez önmagában is hatalmas fegyvertény, de nem csak ezért lehet az afrikai csapatok eddigi legsikeresebb világbajnoksága a mostani.
Ugyanis 2014 mellett ez csupán a második alkalom volt a világbajnokságok történetében, amikor két afrikai csapatnak is sikerült magát kiverekednie magát a csoportjából. Igaz, hogy háromszor már negyeddöntőig is jutottak korábban afrikai csapatok (Kamerun, Ghána és Szenegál), de a legtöbbször egy-egy csapat nyújtott kiemelkedőt, a többi pedig inkább csalódást keltő eredményeket ért el. Most viszont a csoportmeccsek utolsó fordulójának meccsei alatt volt olyan pillanat, amikor mind Ghána, mind Kamerun válogatottja is továbbjutásra állt, sőt, utóbbi Brazíliát, Tunézia pedig – igaz, a brazilok és a franciák számára tét nélküli meccseken – Franciaországot is legyőzte.
Akár folytatja Marokkó a menetelést a negyeddöntőben is, akár nem, nem túlzás a kontinens futballja szempontjából kiemelkedően sikeres tornáról beszélni. És mindezt a kontinens csapatai a két legnagyobb afrikai sztár, a sérülés miatt hiányzó szenegáli Sadio Mané és a tornára ki sem jutott egyiptomi Mohamed Szaláh nélkül érték el.
Generációs kérdés is talán, hogy kinek melyik volt az afrikai futballról a meghatározó első élménye (persze egyes generációknak ez elég későn jöhetett csak el, hiszen 1938 és 1966 között egyáltalán nem is volt afrikai résztvevő a világbajnokságokon). Az NSZK és Ausztria által galádul kiejtett Algéria 1982-ben? A címvédő Argentínát a nyitómeccsen legyőző, a 38 éves, a gólok után a szögletzászlónál táncoló Roger Milla vezette, első afrikai csapatként a negyeddöntőig menetelő Kamerun? A 2010-ben csak Luis Suarez gólvonalon történt kezezése után a negyeddöntőtől egyetlen jó büntetőre kerülő Ghána? Az 1994-es vébén villanó, majd 1996-ban olimpiát nyerő Nigéria? A 2002-ben szintén egy címvédőveréssel indító, majd csak a negyeddöntőben elvérző Szenegál?
Fellángolás és hanyatlás
E csapatok sok futballszurkoló szívét meghódították teljesítményükkel, egyedi stílusukkal, ám az eddigi kiugró afrikai teljesítményeknek megvolt az a közös vonása, hogy általában egy-egy sztárjátékos, egy-egy kiugróan sikeres generáció teljesítményéhez kapcsolódtak. A játékosanyagból pedig az eddigi sikerek esetén minden alkalommal egy, a kontinensen kívülről származó edző gyúrt jó csapatot. A legsikeresebb afrikai játékosok szinte kivétel nélkül fiatal koruktól kezdve európai klubcsapatokban pallérozódtak, és nem igazán jött létre egyetlen afrikai országban sem a futballnak olyan kultúrája és infrastruktúrája, amely lehetővé tette volna, hogy játékosgenerációkon átívelően stabilan hozzon egy-egy válogatott jó eredményeket.
Most azonban valami változni látszik: a világbajnokságra kijutott összes afrikai csapat edzője afrikai volt, mutatva, hogy az Európában sikereket elért játékosok első generációi már viszik magukkal vissza a taktikai és egyéb tudást a kontinensre. Azonban a globális futballbizniszben forgó iszonyatos pénzekből egyelőre még mindig nagyon kevés jut a kontinensre, miközben kiemelkedő afrikai labdarúgók vannak és lesznek is, sőt, egyre többen lesznek. (Afrika – ha valaki nem tudná – igencsak nagy hely, és a világ többi részével szemben népessége most is dinamikusan nő, és a kiváló fizikai adottságokkal rendelkező gyerekeknek a futball sokkal inkább kitörési pont lehet, mint mondjuk Európa legnagyobb részén.)
Mi kéne ahhoz, hogy ez megváltozzon? Például sikeres afrikai klubcsapatok. Mert ugye szép és jó dolog a válogatott futball, azonban a pénz nem itt keletkezik a labdarúgásban, ezek a bevételek a FIFA feneketlen pénzeszsákjaiba folynak be, ahonnan aztán jó esetben valamilyen programok és kezdeményezések formájában visszacsorog belőlük valamennyi például Afrikába is.
Kis pénz, nagy foci?
A nagy, hozzáférhető pénzek viszont a klubfutballban mozognak. A kedves olvasót arra kérnénk, hogy puskázás nélkül nevezzen meg öt, de akárcsak egyetlen egy afrikai klubcsapatot. Talán nem lövünk mellé akkor, ha feltételezzük, hogy a legtöbben legfeljebb a legutóbbi FIFA klubvilágbajnokság afrikai résztvevőjét tudták megnevezni (az egyiptomi Al Ahly volt az egyébként). Márpedig amíg ez így van, addig továbbra is az lesz a modell, hogy a tehetséges afrikai játékosok fillérekért fognak európai csapatokhoz szerződni, hogy aztán azok a klubok szakítsanak rajtuk igazán nagyokat, ha sikeres karriert futnak be.
Mohamed Szaláh 2012-ben 2,5 millió eurórért került az FC Mokawloon egyiptomi csapattól az FC Baselhez, a svájci klub pedig már 16,5 millióért adta tovább két évvel később a játékost a Chelsea-nek, ahol nem váltotta meg a világot, mégis 15 millióért adták el a Romának, ahonnan aztán 42 milliós átigazolási díjért szerződött Liverpoolba – most pedig minden bizonnyal 100 millió euró fölött járhat az értéke.
A másik legnagyobb sztár, Sadio Mané látszólag hasonló utat járt be, elsőként a Red Bull Salzburg fizetett érte 4 millió eurót a francia Metznek, Ausztriából pedig a Southampton hozta el 23 millióért, hogy aztán a Liverpool 41,2 millióért vegye meg, és 32 millióért adja tovább a Bayern Münchennek. Mané esetében azonban mégsem a szokásos lerablása történt az afrikai tehetségeknek, mivel ő egy szenegáli akadémia, a Génération Foot neveltje.
A szenegáli fővárostól, Dakartól nem messze található intézmény tehetséges szenegáli játékosok felfedezésére és kinevelésére szakosodott. A vb-keretben a végül kimaradt Manéval együtt hárman pallérozódtak itt, de a szenegáli korosztályos válogatottakban összesen 15 Génération Foot-játékos játszik.
Miközben a legtöbb afrikai „futballakadémia” valójában egy focipálya mellé felhúzott viskó, a Génération Foot egy kis, VIP-bokszokkal is ellátott stadionnal, illetve több edzőpályával is rendelkezik, az edzői stáb videószobában elemezheti a mérkőzéseket, a játékosoknak edzőterem és bentlakásos iskola is szolgálja testi-lelki fejlődését.
Az intézmény a francia FC Metz támogatásával működik, cserébe a francia csapat lefölözheti a legjobb játékosokat (ahogy Manéval is tették), azonban az eladásukból képződő profitból a nevelőintézmény is részesül. Hasonló intézmények már több afrikai országban létesültek, és európai klubcsapatok mellett más cégek is meglátták ebben az anyagi és marketinglehetőségeket, a kameruni Brasseries Football School például a francia alkoholos italokat gyártó óriáscég, a Castel támogatását élvezi.
Szuper lesz az új liga
Az ilyen akadémiák további terjedése hozzájárulhat ahhoz, hogy a futball a FIFA reklámjainak megfelelően akár a világ legszegényebb vidékein is szerepet kapjon az emberek életének kicsit jobbá változtatásában, de az igazi áttöréshez több kéne. Ebbe az irányba tehet egy lépést a CAF (Confederation of African Football – Afrikai futballszövetség) azzal, hogy jövőre egy új versenysorozat, az Africa Super League elindítását tervezi.
A ligában a kontinens 24 legjobb klubja játszana, amelyek között 100 millió dollárt osztanának szét a szereplés sikerességének függvényében, a győztes 11,6 millió dollárral lenne gazdagabb. A lebonyolítás úgy nézne ki, hogy 197 meccset rendeznének a ligában augusztus és május között, végül pedig egy „Super Bowl-szerű” mérkőzés döntene a végső győztesről.
A cél az lenne, hogy a liga felhelyezze a világ fociszerető közönségének és persze ezzel együtt a szponzorok térképére is az afrikai klubfocit, és ezzel a további, immár saját forrásokból történő fejlődés előtt is megnyissa az utat.
„Azt tűztük ki magunk elé, hogy pénzt szerezzünk a futball infrastruktúrájának, a játékosoknak, a klubtulajdonosoknak, a befektetőknek. Nagyjából évi 250-300 millió dollár közötti összegről beszélünk”
– vázolta fel Patrice Motsepe, a CAF elnöke. Ugyan az elképzelésnek vannak buktatói, például egyelőre nem világos, hogyan fogja az első, 2023-2024-re tervezett szezont finanszírozni a CAF, a projektben résztvevő klubok vezetői is optimisták.
„Ez meg fogja változtatni az afrikai futball arculatát a befektetési lehetőségek, az ismertség és a marketing szempontjából is. Mint a régió egyik vezető klubja, nagyon izgatottak vagyunk ezzel kapcsolatban”
– mondta Barbara Gonzalez, a tanzániai Simba FC ügyvezető igazgatója.
Ugyan az európai szuperliga kezdeményezését a legtöbb futballszerető ember egységesen elutasította – és az egyelőre legalábbis dugába is dőlt –, az afrikai változat sikere talán az egész futballvilágnak jót tehetne.
Szokás mondani, hogy a 21. század Afrika évszázada lehet, és a kontinens fejlődéséhez a labdarúgás mindenképpen hozzátehetne valamennyit azon túl is, hogy a kontinens legjobbjai hétről hétre elkápráztatják a nézőket más kontinensek csapatainak mezét viselve. Ki tudja, talán a következő évtizedekben a mostani katari világbajnokság afrikai csapatainak szereplésére úgy fogunk emlékezni, mint az európai és dél-amerikai futball dominanciáját megtörő afrikai foci felemelkedésének egyik fontos állomására.
