|
| Tüntetés az EU és az Egyesült Államok közötti szabadkereskedelmi megállapodás, a Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség (TTIP), illetve az EU és Kanada közötti szabadkereskedelmi egyezmény, az Átfogó Gazdasági és Kereskedelmi megállapodás (CETA) ellen Varsóban 2016. október 15-én. (MTI/EPA/Jacek Turczyk) |
Múlt pénteken az Európai Csúcson elbukott Belgium 3,6 millió lakosú francia tartományának (Vallónia) ellenállásán az EU-Kanada szabadkereskedelmi egyezmény (CETA). Holott Kanada rendkívül rugalmas volt a tárgyalások végső fázisában és beleegyezett, hogy 2017. december 1-jén eltörli a vízumkényszert a román és bolgár állampolgárokkal szemben, amennyiben meg tudnak állapodni a CETA-ról. Chrystia Freeland kanadai nemzetközi kereskedelmi miniszter könnyes szemekkel jelentette be a bukást az újságíróknak, „lehetetlennnek” minősítve az EU működését.
Mivel a két tömb között a vámok szintje átlagosan már csupán 4 százalék körül mozog, a megegyezés súlypontja sokkal kevésbé a szabadkereskedelem, mint inkább a dereguláció. Paul Magnette, Vallónia vezetője próbálta menteni az ügyet a teljes bukástól, szerinte rendeződhetnek az ellentétek, bár továbbra is komoly munkaügyi, környezetvédelmi és fogyasztóvédelmi aggályaik vannak.
Mi is könnyezzünk a bukáson?
Az EU-t és tagországait közvetlenül is érintően az elmúlt években az Európai Bizottság két szabadkereskedelmi egyezményt készített elő, az USA-EU szabadkereskedelmi egyezményt (TTIP), illetve Kanada és EU Átfogó Gazdasági és Kereskedelmi egyezményt. Mindkettőt gyakorlatilag a legnagyobb titokban tárgyalta le a Bizottság, a polgárok háta mögött, de a multinacionális cégeket aktívan bevonva. Ismert, hogy az elmúlt időszakban széleskörű európai tiltakozási hullám alakult ki az egyezményekkel szemben a nyugat-európai országokban, de ez a Bizottságot összességében hidegen hagyta.
Az egyik leginkább vitatott pont szerint a Kanada-EU egyezmény tartalmazza a befektető-állam vitarendezési mechanizmust, az úgynevezett ’Befektetési Bírósági Rendszert’. Ezzel perelhetők lesznek a kormányok, ha a befektető úgy véli, hogy a jövőbeni profitját bizonyos egészségvédelemi vagy környezetvédelmi szabályok veszélyeztetik. Bár szerepel a CETA-ban a kormányok szabályozáshoz való joga, de ez rosszul definiált és szabadon értelmezhető az egyezményben: szélesre tárja a kaput az indokolatlan pereskedés előtt a befektetők jogos elvárásának fogalma bevezetésével, ráadásul a döntő bírák nem az esetektől függetlenül fizetett, állandó bírók lesznek.
Most hol volt a szabadságharc?
Magyarország számára kiemelt jelentőséggel bír a genetikailag módosított élelmiszerek (GMO) tilalma, amely még az Alaptörvényben is lefektetésre került. Márpedig, ha akár ideiglenesen hatályba lépne a CETA, akkor kanadai cégek – köztük a Monsanto ottani leányvállalata – akkor is beperelhetnének egyes EU-tagállamokat, ha azok esetleg mégsem ratifikálnák a megállapodást.
A CETA hazai politikai vitája és a miniszterelnök hozzáállása újra rámutatott a magyar demokrácia valódi állapotára. Miután az október 4-i Fidesz–KDNP-frakcióülésen egyértelművé vált, hogy a CETA nem kapná meg a szükséges támogatást a képviselőcsoportban, a miniszterelnök egyszerűen visszavette kormányzati hatáskörbe a megállapodás jóváhagyását úgy, hogy azt érdemben meg sem vitatták a képviselők! Ebben a kardinális nemzeti ügyben tehát nem érvényesült a kormányfő szabadságharca. Kiemelendő, hogy a hazai politikai palettán az LMP és Jobbik utasítja el konzekvensen a CETA megállapodást.
|
| Káncz Csaba |
A Bizottság a múlt században ragadt
Az ukrajnai konfliktus, a menekültválság és a Brexit után a CETA ügyében tehát egy újabb stratégiai kérdés kezelésében mondott csődöt a Juncker-vezette Európai Bizottság. Bizonyossá vált, hogy az alkohol-problémákkal küzdő Juncker által vezetett intézmény nem képes válaszolni a kor óriási kihívásaira és a 21-ik század nagypolitikai kérdéseit a 20-ik század mentalitásával és szakpolitikai eszközeivel óhajtja kezelni. A polgárokat a hat évvel ezelőtt útjára indított brüsszeli ’Európa2020’ növekedési stratégia helyett inkább fel kellett volna készíteni egy átfogó paradigma- és értékrendszer-váltásra.
A multikat előnyben részesítő, szabadkereskedelminek nevezett, de valójában deregulációs egyezmények hajszolása helyett a Bizottságnak nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni a poszt-növekedési modellek (’post-growth economics’) ajánlásaira és a (kis)közösségi kohéziók (’community resilience’, ’community indicator system’) támogatására és kidolgozására.
1877-ben Lord Salisbury brit miniszterelnök megjegyezte egy diplomáciai kihívás kapcsán: „a politika leggyakoribb hibája, hogy halott szakpolitikák tetemeihez ragaszkodik” (eredetiben: „The commonest error in politics is sticking to the carcasses of dead policies”). Ez bizony sajnos relevánsnak tűnik a mi esetünkben is, majd’ másfél évszázad távlatából.
Káncz Csaba jegyzete
