A cikk eredetileg a G7-en jelent meg.
A portál korábbi cikkében részletesen foglalkozott azzal, hogy az atomenergia szerepe a klímaváltozás elleni harcban erősen megkérdőjelezhető, mert a megújuló energiás fejlesztések olcsóbbá váltak, ráadásul gyorsabban érhető el velük a fosszilis tüzelőanyagok kiváltása. A nemrég megjelent és általunk is bemutatott World Nuclear Industry Status Report tele van olyan adatokkal, amelyek erre utalnak, és ha a több mint 300 oldalas anyagot alaposabban átnézi valaki, leginkább egy olyan atomipar képe marad meg benne, amely szinte minden összevetésben a lassú hanyatlás jeleit mutatja.
Az atomenergia tudatos visszaszorítása azonban ma még a legtöbb országban annak ellenére sem általános trend, hogy pusztán üzleti alapon nem éri meg erőműveket fenntartani vagy újakat építeni. Sőt, a még meglévő reaktorok jelentős része is jó ideig működni fog, annál is inkább, mivel bevett gyakorlat az erőművek működési engedélyeit meghosszabbítani.
Ezért lehet érdekes közelebbről megnézni, hogy az atomerőművek első számú üzemanyaga, az urán milyen üzleti környezetben mozog. Ha vetünk egy pillantást az urán piaci árának alakulására a nyolcvanas évek végétől kezdve, rögtön látszik, hogy a görbe finoman szólva sem egy unalmasan stabil nyersanyag képét rajzolja ki.
Az ezredforduló után exponenciális növekedésbe lépett az árfolyam, hogy aztán egy 2007-os óriási kiugrás után korrigáljon, majd a 2011-es fukusimai atombaleset után tartósan csökkenő pályára álljon. A mai 20-25 dollár körüli (fontonkénti) ár ugyan nem történelmi mélypont (az 17 dollár), de nincs tőle nagyon messze, és a piacon gyakorlatilag senki sem számít arra, hogy érdemben emelkedni tudna. Miért és hogyan éri meg egyáltalán ilyen nyomott környezetben uránt bányászni?
A világpiac egyik legnagyobb szereplője, a kanadai Cameco szeptember elején elég ütős választ adott erre a kérdésre, amikor bejelentette, hogy egészen addig nem nyit újra bányákat, sőt a korábbiak után akár újabbakat is bezárhat, ameddig az árfolyam nem emelkedik.
Ilyen árak mellett a fejlett világban az uránt nem éri meg kitermelni, a Cameco és a hozzá hasonló cégek csak a meglévő szerződéses kötelezettségeiknek tesznek eleget, amikor ellátják fűtőanyaggal az atomerőműveket, de bővítésről szó sem lehet. A Cameco 2017-ben 205 millió kanadai dolláros veszteséget szenvedett el, egy évvel később pedig csak úgy tudta visszaverekedni magát pozitívba, hogy bezárt négy bányát, és elbocsátott 2 ezer embert.
A világpiaci kereslet a fukusimai cunamibaleset után drasztikusan lecsökkent. Németország azóta építi le az atomenergia-iparát, de Japán és Belgium is drasztikusan visszafogta a nukleáris energia termelését. Az atomerőmű-építések Kínát kivéve világszerte mindenhol csúsznak, új tervekkel csak néhány országban állnak elő, de ezek messze vannak a tényleges építkezések megindításától.
Ezért különösen érdekes fordulat, hogy az utóbbi években Kazahsztán a nyomott piaci árak ellenére is a világ messze legnagyobb uránkitermelőjévé nőtte ki magát. Ennek négy fő oka van:
A kazahok előszeretettel használnak a kitermelésnél egy olcsóbbnak számító módszert, a helyi kioldást, avagy lúgozást. Különböző vegyi anyagokat pumpálnak az uránérclelőhelybe, majd az így kapott oldatot kiszivattyúzzák, és megtisztítják. 2016-ban a globális uránkitermelésnek már majdnem a felénél ezt a megoldást alkalmazták.
Kazahsztánban (Nigerhez, Malihoz és Mongóliához hasonlóan) rendkívül laza az uránbányák engedélyezése és szakfelügyelete, a fejlett világhoz képest szinte szabályozatlannak számít ez a terület, ami azért fontos, mert a költséges környezetvédelmi előírásoknak is csak kevésbé kell megfelelni.
Kazahsztán gazdasága erősen függ az olajtól, és amikor 2014-ben az olajár megzuhant, az magával rántotta az ország teljes 2015-ös exportját is. A gazdaságot csak a nemzeti valuta drasztikus leértékelésével lehetett helyrepofozni, ettől kezdve azonban a kazah uránkitermelés dollárban számolva még sokkal olcsóbb lett.
Orosz mintára a kazahok erős állami kontroll alatt tartják az uránkitermelést, a szabadpiaci viszonyok alól kivonták a szektort. Erre a Roszatom leányaként működő ARMZ adja a legjobb példát: ez a cég 2013-ban megvette a kanadai Uranium One nevű vállalatot, és annak technológiai ismereteit felhasználva Kazahsztánban kezdett uránt bányászni, fontonkét 8 dolláros költséggel. Ez vállalhatatlanul alacsony érték egy fejlett világban működő cégnek, amely a 25 dollár körüli árfolyamnál is szinte a létéért küzd. A Cameco például sosem tudott fontonként 15-16 dolláros költség alá menni, ami duplája a kazahsztáninak.
A nyugati világban az urán iránti kereslet növekedésére szinte senki sem számít, a cégek jelentős részének csak az adhat némi reményt, hogy Franciaországban a meglévő reaktorok működési engedélyeit sorra meghosszabbítják, Kína megy előre a saját atomprogramjával, és egy-egy erőmű még elvétve épül, például az Egyesült Királyságban vagy az Egyesült Arab Emírségekben.
Kína azonban alapos csalódást okozhat a nyugati cégeknek. A kínaiak ugyanis sosem szeretnek függőségbe kerülni, ezért az atomerőmű-programjukkal párhuzamosan igyekeznek az uránellátásukat is házon belül megoldani. Várhatóan hamar elérik, hogy a kínai erőművekbe egyharmad részt saját bányákból, egyharmad részt pedig olyan külföldi, jellemzően afrikai bányákból érkezzen az urán, amelyek kitermelési jogait megvették, vagy vegyes vállalatokat hoztak rá létre. Ez azt jelenti, hogy már rövid távon is a kereslet egyharmad részére csökkenhet a szabadpiaci kínai import, a cél pedig nyilvánvalóan a teljes függetlenség biztosítása lesz.
A számok tehát egy fontos világpiaci változást is jeleznek. A második világháború után főleg Amerikában virágzásnak indult,
szabadpiaci alapokon álló uránbányászatnak leáldozóban van, és az állami háttérrel megtámogatott, nem piaci alapokon nyugvó versenytársak veszik át a döntő szerepeket.
A Kazatomprom, Kazahsztán első számú uránbányász vállalata ma már a világ uránkitermelésének 22 százalékát adja, a következő szereplő az Orano és a Cameco, de ezek már csak 11, illetve 9 százalékot képviselnek. Az összes orosz és kazah forrást egybeszámolva már 45 százalékos világpiaci részesedéshez jutunk.
Közelebbi környezetünket nézve a csehek és a románok 2017-ben egyaránt bedobták a törölközőt, nem bányásznak többé uránt, a németek és a franciák pedig már négy, illetve három évvel ezelőtt felhagytak ezzel a tevékenységgel. Oroszországot leszámítva Ukrajna maradt mára az egyetlen európai ország, amely nem zárta be a bányáit.
Ezért is volt különösen érdekes, hogy egy ausztrál cég, a Wildhorse évekig próbálkozott a mecseki uránbányászat újraindításával. A magyar uránkitermelés a rendszerváltás előtt élte fénykorát, de sosem működött tisztán piaci alapon. Ennek nemcsak a szocialista gazdasági modell, hanem az is fő oka volt, hogy az ércet nálunk körülbelül 1000 méteres mélységből kell felhozni, ami drága mulatság.
Furcsa módon az ausztrálok (két magyar állami társaság bevonása mellett) nálunk is megpróbálkoztak a helyi lúgozásos technológiával, de nem mentek sokra vele, ráadásul erős helyi civilszervezeti tiltakozással is szembe kellett nézniük, és mára a pécsi irodájukat felszámolták. Amikor a Wildhorse a bányászati engedélyek megszerzésének labirintusába lépett, az urán ára még magasabb volt, 2011-12 után azonban már lehetetlen azzal érvelni, hogy a mecseki urán óriási biznisz lenne.
Az engedélyek megszerzéséről furcsa módon ennek ellenére sem mondott le a Wildhorse, legutóbb az Energiaklub blokkolta a cég utódjának tekinthető Magyar Urán Resources Kft.-nek azt a 2016 óta tartó próbálkozását, hogy újranyisson néhány uránbányát. A társaságnak a megyei hatóság nem adta meg a környezetvédelmi engedélyt, mert a bánya tájvédelmi körzetben lenne, és a kérelem sok szempontból hiányos volt. A cég fellebbezett, a Pest Megyei Kormányhivatal pedig új eljárást írt elő.
A szakpolitikai civil szervezet 2018-as felmérése szerint 10-ből csak 4 helyi lakos támogatja a bányanyitást, és amikor egy csaknem 2 ezer aláírással ellátott petícióval álltak elő, a cég az utolsó pillanatban lefújta az engedélyezési eljárás egyik elemét, a nyilvános fórumot. A társaság ezután az eljárás szüneteltetését kérte, mert nem tudta időre összeállítani a hiányzó dokumentumokat, ám miután az Energiaklub nem járult hozzá a hosszabbításhoz, a Pest Megyei Kormányhivatal a kérést elutasította.
Semmi nem utal egyébként arra, hogy a 2007-es világpiaci csúcsárfolyamok belátható időn belül visszatérnének, és így a magyar urán nyereséggel kitermelhető lenne. Sőt, 2017-ben még Kazahsztán is arra kényszerült, hogy három évig önként korlátozza a saját kitermelését, hogy megpróbálja feljebb tornászni az árfolyamot, ilyen nyomott, alacsony értékeknél ugyanis még nekik sem elég jó üzlet a kitermelés. Fukusima után annyira visszaesett a kereslet, hogy a korábbi uránkészletek miatt még mindig bőség van a piacon.
Nem sok értelme látszik annak az érvelésnek sem, hogy orosz vagy kazah mintára Paks II. ellátásbiztonsága miatt egy állami kontroll alatt álló „magyar erőműbe magyar urán” programot indíthatnánk. A kibányászott uránból még fűtőelemet kell gyártani, valahol külföldön. Ilyen bőség mellett azonban sokkal ésszerűbbnek tűnik például az olcsó kazah vagy orosz uránból legyártatni a fűtőelemeket, mint ragaszkodni a valószínűleg jóval drágább mecseki uránunk megutaztatásához.
(G7)
Az szja-bevallásokkal kapcsolatban. 
