A nagy migránspara, avagy mit kezdjünk a tömeges bevándorlással?

Egyszer jártam életemben menekülttáborban, vagy ha úgy tetszik, migránstáborban. Egy osztrák kisváros szélén volt, nem messze a magyar határtól – a 2015-ös migrációs válság csúcspontján forgattunk ott egy tévéstábbal.

Száz ágy egy teremben  

Sok fiatalra, tizenéves fiúra emlékszem – az egyik telefonján mutatott egy képet egy rózsával: I love Afghanistan. Sokan egyedül érkeztek, család vagy mindenféle kísérő nélkül. Többségük teljesen normálisnak tűnt, és simán szóba elegyedett velünk.

Nem klasszikus menekültek benyomását keltették, inkább olyanokét, akik a jobb élet reményében tettek meg sok ezer kilométert. Valamennyit beszéltek angolul, de mintha egy másik világból csöppentek volna ide.

Benéztünk az egyik épületbe, ahol elszállásolták őket. Gigantikus, egybenyitott terem, ránézésre legalább száz emeletes ággyal. Valakik épp akkor ébredeztek.

Nem egy olyan szállás, ahol bárki szívesen töltene el akár csak egy napot – ők viszont szemlátomást örültek annak, hogy valakik befogadták őket.

Ottjártunkkor minden békésnek tűnt, bár néhány fiatal azért elárulta, hogy szokott feszkó lenni a különböző nációk között. 

A már több mint 10 éves emlék egyrészt arról jutott eszembe, hogy itthon Magyar Péter kormányfő szombati bejelentése nyomán – miszerint az Orbán-kormány befogadótábort tervezett létrehozni Vitnyéden – ismét fellángolt az ilyen jellegű létesítményekről szóló vita.  

Másrészt arról, hogy múlt hét pénteken, két év felkészülési idő után életbe lépett az EU új migrációs és menekültügyi paktuma. Ez az EU külső határainak eddiginél szigorúbb védelmét, a menekültügyi eljárások gyorsabb lebonyolítását, a maradásra nem jogosultak hatékonyabb kitoloncolását és a migrációs teher uniós tagállamok közötti igazságosabb elosztását ígéri.

A paktum egyik nagyon fontos eleme, hogy egyetlen tagországot sem köteleznek a menedékre jogosultak befogadására. Ezt ki lehet váltani pénzzel vagy technikai segítséggel – például felszerelés vagy személyzet küldésével a frontországokba. Azaz nincs szó arról, hogy Brüsszel „migránsok” betelepítésére kötelezné bármelyik tagállamot.

A migrációs kérdésnek ugyanakkor két oldala van. Sajnos kevés az olyan politikai erő vagy akár médium, amely mindkét oldalt érdemben láttatni engedi – most mi teszünk erre egy kísérletet. 

Olyan migránsok nincsenek   

Az egyik oldal, hogy „migránsok” valójában nincsenek – legalábbis abban az értelemben, ahogy azt a mindenkori Orbán-kormány és médiája nagyon sok emberrel elhitette az elmúlt bő másfél évtizedben. A migráns nem valami idegen, veszélyes faj, ahogy azt Orbán Viktorék folyamatosan sugallták tévében, rádióban, újságokban, óriásplakátokon – olyan hatásosan, hogy azzal kvázi a Magyar-kormány kezét is megkötötték. Hiszen például utóbbi is egyértelműen elzárkózik befogadótáborok létesítésétől.             

A migránsok emberek: fiatalok, öregek, családosok, egyedülállók, akik nagyon különböző háttérrel, a világ számos részéről érkeztek Európába. Egy nagy, heterogén tömegről van szó, amelynek túlnyomó része egyetlen szándékkal jött: szeretne az otthoninál jobban, biztonságosabb és rendezettebb körülmények között élni.

Erre pedig Európát, annak is főleg a nyugati, északi és déli részét tartja a megfelelő helyszínnek, nem is ok nélkül.

Egy jelentős részük a jobb élet reményében hajlandó dolgozni, és ezáltal Európának is a hasznára válik.      

Problémák, amelyekről beszélni kell    

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy többségében nem klasszikus menekültekről van szó. Nagy részük nem politikai üldözés vagy fizikai erőszak, hanem a szegénység és a kilátástalanság elől menekült el. Nem azért jött, mert bármikor „kieshetett volna” az ablakon – ahogy az például Oroszországban sokakkal már megtörtént –, hanem azért, mert nem akart élete végéig tizedmagával egy kunyhóban nyomorogni mondjuk Mogadishu külvárosában.

Azt sem szabad elhallgatni, hogy a tömeges és érdemben nem kontrollált migrációnak számos árnyoldala van. Helyszíni jelentések szerint számos esetben növeli a bűnözést – Németország esetében a migráció és a bűnözés kapcsolatát korábban itt elemeztük részletesen –, és lényegesen csökkenti a helyiek biztonságérzetét. Mindemellett túlterheli a helyi szociális rendszert, amelynek így jóval kevesebb forrás juthart saját leszakadt társadalmi csoportjainak az ellátására.

Tény az is, hogy a tömeges migráció felboríthatja egy adott település vagy akár ország népességének összetételét, ahogy ezt már számos nyugati városban láthatjuk.

Ez főleg akkor okoz gondot, ha a totálisan más kultúrákból érkezők nem tudnak vagy akarnak beilleszkedni, hiszen ilyenkor megindul a gettósodás. Ha nem szabnak gátat mindennek, a helyiekből egy idő után kisebbség lesz, ami az egész térség arculatának megváltozásával fenyeget, hosszútávon veszélybe sodorva a helyi kultúrák továbbélését is.  

Így, komplexen érdemes tehát nézni a menekült- és migránskérdést – kerülve a hisztériát és a megbélyegzést, ugyanakkor szembenézve a valós problémákkal.

Hogy az új uniós migrációs paktum mennyire váltja be a fent említett reményeket, az még kérdés – a valóban rászorulók befogadása mellett az érdeminek tűnő szigorítás mindenesetre helyes lépés. És nyilvánvaló, hogy a migráció kezelése uniós szinten továbbra is az egyik legnagyobb kihívás marad.

A Nagyító többi cikkét itt olvashatják.