Az egyetlen erő
Az orosz beavatkozás tavaly szeptemberben kezdődött, amikor az erősen vesztésre álló szíriai diktátort, Aszadot váratlanul megsegítették. A világ nagy része bírálta a véres kezű diktátor támogatását, Moszkva pedig azt hozta fel indok gyanánt, hogy Aszadé az egyetlen erő, amely képes küzdeni az Iszlám Állam és a többi terrorista erő ellen, már a helyiek közül. Hogy ki a „jó” ellenzék, és ki a terrorista, erről persze megoszlottak a vélemények.
Az oroszok által megtámogatott Aszadhoz iráni erők is csatlakoztak, tekintettel arra, hogy Aszad az alavitákat, Szíria síita vallású kisebbségét képviseli, ők valószínűleg elégedettek is elnökükkel. Ugyancsak csatlakozott a kétes hírű libanoni, ugyancsak síita mozgalom, a Hezbollah. Átmenetileg úgy, tűnt, sokan el is fogadják ezt a helyzetet, mint kisebbik rosszat, ha sikerül tenni valamit az Iszlám Állam ellen.
Amit akart, elért
Először kevés haladás látszott, de aztán a légitámadások kezdték meghozni eredményeiket. Az Iszlám Állam is, más csoportok is meggyengültek, a kurdok felszabadították az általuk lakott területet, sőt talán egy kicsit többet is annál, Aszad pedig főleg az utóbbi időben visszaszerezte a síiták által lakott területek túlnyomó többségét. És itt jöhet az egyik magyarázat: senkinek nem érdeke, az oroszokat is beleértve, hogy a diktátor visszavegye az egész korábbi ország fölötti uralmat.
A korábbi formájában az ország eleve értelmetlen és életképtelen. Tulajdonképpen az volt megalkotásától, a Sykes-Picot egyezmény megkötésétől kezdve, miután három különböző, egymással együtt élni nem akaró népcsoportot: a kurdokat, a síita alavitákat és a szunnita arabokat kényszerítettek egy országba. A genfi béketárgyalásokon most egy föderációs megoldáson dolgoznak, ahol alig lenne központi hatalom, viszont azt senki nem akarja, hogy Aszad ebben részt vegyen, vagyis hogy bármilyen módon a jelenleginél nagyobb területen uralkodjon.
Átadják a békekonferenciának
Márpedig úgy tűnik, Aszad hajthatatlan. Nem hajlandó hatalom-megosztásról hallani, vagyis semmilyen kompromisszumot nem lehet vele kötni. Így viszont az oroszoknak sem vonzó partner, támogatásuk lecsökkentésével egyrészt rászoríthatják az együttműködésre, másrészt ezt a kellemetlen feladatot átadják magának a békekonferenciának.
Ez annyiból ügyes húzás, hogy az oroszok jelzik: nem azért bocsátkoztak harcba Szíriában, hogy újra szovjet mintára nagy befolyást szerezzenek, hanem inkább azért, hogy megmutassák visszanyert szuperhatalmi képességeiket, és egyúttal azt, hogy képesek haladást elérni egy olyan 5 éve megfeneklett ügyben, amiben senki más nem volt erre képes.
Nem ismétlik az afgán hibát
Egyúttal viszont az a lehetőség is szertefoszlott, hogy az oroszok egyedül felszámolják az Iszlám Államot. Igaz, erre reális lehetőség nem is lett volna anélkül, hogy komoly szárazföldi haderőt ne küldjenek oda, és ezt úgy látszik, nem akarták. Egyrészt azért, mert nem akartak egyedül vállalni egy ilyen nehéz és mindenképpen áldozatokkal járó akciót, pláne tudván, hogy azt sokéves békefenntartásnak kell követnie, amihez mindenképpen nemzetközi erő kellene. Másrészt talán épp Aszad miatt, tudván, hogy telhetetlen, és esetleg újra uralkodni akarna a szunniták és a kurdok felett is.
Így most a katonai viszonyok kiegyensúlyozottabbak, a nemzetközi közösség fel van rázva, ezek után nem vonulhat vissza már a szíriai rendezéstől. Ugyanakkor Aszadnak is limitet szabnak, vagy elfogad valamilyen kompromisszumot, vagy távozik, esetleg egy kis alavita állam marad az övé (talán ez lenne a legjobb). Ugyanakkor Oroszország bemutatta hatékonyan működő katonai erejét határaitól távol, így nemigen tarthatja már senki papírtigrisnek, viszont az afganisztáni hibát sem ismételte meg, vagyis nem bonyolódott bele túlzottan az ügybe.
A rijádi légikikötőt a húszi lázadók lőhették. 
